Én nyugodt ember vagyok, amíg fel nem idegesítenek, de mivel állandóan felidegesítenek, nem vagyok nyugodt ember. Az őseim javarészt hirtelen haragú, türelmetlen, szenvedélyes és versengő figurák voltak. Ez a munkában mindannyiunkat jelentékeny sikerekkel ajándékozott meg, de apaként már nem kifizetődő. Főleg, mert a földet a szelídek öröklik ugyan, de a gyerekeim csak az én érzelmi adósságaimat. Tomika kiváltképp, bár Anna sem megy a szomszédba egy kis balhéért. Feleslegesen is tenné, mert amit tesz és mond, az olyan amplitúdójú földrengés, amelynek hatásait a falon túl is garantáltan érzékelik.

Nekik van mentségük: még gyerekek. Én viszont az idén 45 éves leszek, és nagyon szégyellem, hogy ilyen vagyok. Nem szeretem magamban ezt. A bölcsesség és a megértés erényére vágyom, de sokáig fogalmam sem volt, hogyan kell felépíteni ezeket magamban.

Most már tudom, hogy tervszerűen, egyetlen összetevőt sem kispórolva, kockáról kockára, mint Tomika legósztegoszauruszát. Ha ugyanis csak megjátszom vagy visszafogom magam, akkor belül robbanok fel, és az kiengedi a depresszió rácsok mögé zárt krakenjét. De ennél is mélyebbre ható motiváció, hogy nem szeretném bántani a gyerekeimet, bármennyire az agyamra mennek is néha. Néha? Mit szépítem? Mindennap, minden órában.

A négyéves Tomika például képtelen abbahagyni, amit csinál, legyen szó játékról vagy mesenézésről, és ha alapos indokkal kényszerítjük rá, akkor úgy veri magát a földhöz, hogy a Kövesligethy Radó Szeizmológiai Obszervatórium mérőműszereinek mutatói rángatózva lecsúsznak a papírról.

A kétéves Annával minden pelenkázás egy kungfufilm paródiája, ha pedig együtt játszanak – holott imádják egymást –, az két lépésből ketrecharccá fajul.

Kelet-Ukrajna orosz annektálása buddhista sztúpaszentelés ahhoz képest, ha az egyik elveszi a másik kisautóját vagy babáját.

Együtt fürdenek, amihez hasonló jeleneteket én még csak a tömeges utcai paradicsomcsatájáról hírhedt spanyol La Tomatina fesztiválról láttam. Rajzolni és festeni is szoktunk, aminek a végeredményét összehasonlítva Hieronymus Bosch teljes munkássága maga az alföldi naiv realizmus. Ráadásul rászoktak a pimaszkodásra, a tiszteletlenségre, a hálátlanságra, a hazudozásra és a sértegetésekre, ami gyorsan felébreszti a bennem szunnyadó Mr. Hyde-ot.

Azért viselem ezeket nagyon nehezen, mert olyan mértékben irracionálisak, hogy leolvad tőlük a biztosíték az agyamban. Michael Douglas leszek az Összeomlásból.

Kiabálok, fenyegetőzöm, játékokat kobzok el – egyszer a Mancs őrjárat tornyát a falhoz vágtam –, utána pedig egy hétig gyötrődöm minden egyes kirohanásom miatt. Nyilván van magyarázatom, ami részben talán mentség is: 2020 bennünket is megkínzott.

Tavaly két közeli barátom halt meg, bár egyikük sem a koronavírus miatt, hanem más betegségben, de nem kevésbé váratlanul és tragikus körülmények között. Az egyik 53, a másik 34 éves volt. Az utóbbi minden előjel nélkül esett össze. Még a temetésére sem mehettem el az egyébként jogos létszámkorlátozás miatt.

Három másik barátom covidos lett. Kettő gyorsan felgyógyult, a harmadikat viszont nemrég szedték le másodjára (!) a lélegeztetőgépről. Most úgy tűnik, hogy megússza, de még gégemetszést is végrehajtottak rajta, és isten tudja, milyen hosszú távú károsodást kell elszenvednie. Nem öreg, és semmilyen alapbetegsége nincs. Hetek óta egy kórházban senyved. 

 

Én lassan egy éve ülök a pincémben tök egyedül, és az elmúlt kilenc hónapban egyetlen alkalommal, fél órára mentem be a munkahelyemre. A szakmaiak mellett a baráti kapcsolataim is leépültek, mert a diákújságírók egyesületében, ahol 24 éve önkénteskedem, jóformán minden program – köztük a negyven éve létező médiatáborunk és a pótlására meghirdetett alkotótáborunk is – elmaradt, pedig inunk szakadtáig dolgoztunk a megszervezésükön.

Van egy kétszáz fős, részben általam alapított és vezetett túracsoport, amin szintén meg kellett nyomnunk a standby gombot, pedig volt olyan év, hogy hat országban húsz kalandot hoztunk össze.

Karácsonyra megjelent volna a Büfik és bukások könyvváltozatának második része, de azt is lefújtam, mert ugyan ki a fene vette volna meg? És hol? Miből? Minek?

Az év megkoronázásaként szilveszter napján Zsuzsi dereka becsípődött, és szegénykém napokig feküdt a padlón. Egy magánklinikán, egy fél disznó áráért beadott injekcióval tették alkalmassá arra, hogy januárban négy év után újra munkába állhasson, persze ő is home office-ban. Nekem is mindenem fáj, és meghíztam, mert egy éve semmit sem sportolok, hacsak a Netflix nézése nem számít annak.

Minden héten remegve várjuk, hogy a bölcsődében vagy az óvodában lesz covidos valaki. A kerületben már csak Tomika ovijában nincs koronavírusos dolgozó. Aggódom a gyerekeimért, akik valamiért hetekig nem akartak kimenni az utcára, és egyre inkább a légópincés állapotokhoz sztoikusan hozzászokott ostromkárosult gyerekek szimptómáit mutatják. Féltem a 73 éves, tüdőbeteg apámat, akinek egy, a fertőzésen már átesett, ezért védett barátom fuvarozta el vidékre a karácsonyi ajándékát, mert nem lehettünk együtt az ünnepek alatt, ahogyan a bátyámmal sem.

Szorítok a keresztlányom apjáért, aki mentősként mindennap könyékig tapicskol a koronavírusos betegek testnedveiben, és emiatt nyilván velük sem találkozhatunk. Nem tudok elmenni az anyám sírjához, mert több száz kilométerre van, és nem érek haza este nyolcra. Sorban készítem az interjúkat az okos emberekkel, de előtte és utána gallyazószekercét szeretnék beleállítani a monitoromba, amikor a végtelenül ostoba kommenteket olvasom az eddig ordítva követelt, most pedig hőzöngve ellenzett védőoltásról, és azt kell látnom, hogy a tavalyi fostalicskát az idei éven is keresztül kell tolnunk, mert lóf@sz lesz itt, csikánó, nem nyájimmunitás.

Ez, persze, mind kismiska ahhoz képest, hogy ebben a pillanatban tízezer magyar család gyászol és további tízezrek néznek szembe egy-egy szerettük várható halálával, még megtippelni sem lehet, hogy hány gyerek „megy a levesbe” az ajtók mögötti mentális vagy fizikai erőszak elharapózása miatt, miközben munkahelyek százezrei vannak végveszélyben. A maszk felett hordott szemüveg lencséjének páráján át is tisztán látom, hogy messze nem nekem a legrosszabb.

De hát ahogy a mondás tartja, minden szamár a maga terhét érzi. Nem véletlenül fáj a derekam, a hátam, a vállam, a nyakam és a könyököm: az év végén már muszáj volt ledobnom a málhát, különben összeroskadok alatta, és a gyerekeim ellen fordulok.

Az áttörés készületlenül ért. A sokadik, Zsuzsi, a párom által csodálatos megértéssel kezelt kiborulásom után a konyhában állva váratlanul végtelen nyugalom öntött el. Minden rendben van, még az is, ami nincs rendben. Úszni kell az árral, nem belefulladni.

A gyerekek nem tehetnek semmiről. Nem akarnak felidegesíteni. Nem is tudnak, hiszen már ideges vagyok. Éppen én viszem át rájuk az indulataimat, ami ellenkezésben, hisztériában, önveszélyes cselekedetekben pattan vissza róluk.

Az ördögi kört csak angyali nyugalommal lehet megszakítani.

Közben azonban megértéssel kell viszonyulnom saját magamhoz is. Azt szokták mondani, hogy minden szülő a legjobbat akarja a gyerekeinek, de szerintem ez nem igaz. Néha csak azt akarjuk, hogy kussoljanak végre, csinálják, amit mondunk, és játsszanak egyedül, csendben, elégedetten. Nagy kérés?

A fenébe is, persze hogy az… A legnagyobb.

Tomika és Anna nem ellenkezni akar. Tudják, hogy a tiltásaim és leteremtéseim mögötti szándék alapvetően jó. Tudják, hogy muszáj enni, fürödni és idejében elindulni a bölcsődébe, óvodába. Tudják, hogy nem verekedhetnek full-contact módban az „apaágyon”, az ott felhalmozott tiszta ruhákat szétrugdosva. Tudják, hogy nem szabad órákig mesét nézni és minden játékot maguknak követelni. De önerőből még nem képesek gátat építeni a vágyaik áradó folyója elé. Nekem, nekünk kell ezt megtenni helyettük.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A módszer egyszerű. Amikor kitört a „megvilágosodásom” utáni első hisztivulkán, letérdeltem Tomika elé, mosolyogva átöleltem, és azt mondtam neki, hogy „tudom… semmi baj”. Elismertem a vágyai valódiságát. Nem mondtam neki, hogy nem érezheti azt, amit érez. Sőt: együtt éreztem vele. (Direkt írtam külön, mert így mást jelent.)

Nem cáfoltam meg az érzései valódiságát, igaziságát, csak csendesen – minél hangosabb volt ő, én annál csendesebben – elmondtam neki, hogy szerintem is nagyon jó lenne azt csinálni, amit szeretne. De nem lehet. Nem „nem szabad”! Nem lehet. És sajnálom, hogy nem lehet. Bár lehetne.

Csodák csodája, ez működik. Jobban, mint a fenyegetőzés, a lekenyerezés és a figyelemelterelés. (Az én gyerekeimnél egyébként is olyan feladat elterelni a figyelmet, mintha az Amazonast akarnád elterelni.) Minél idegesebbek ők, én annál nyugodtabb vagyok. Azért vagyok rá képes, mert tudatosítottam magamban, hogy nem én vagyok a célpont.

A tettes vagyok, nem az áldozat. Én vagyok az agresszor, és ez így nem mehet tovább. Ők is látják, vagy legalábbis érzik, hogy a világ felfordult körülöttük. Jogosan várják el, hogy legalább mi, a szüleik legyünk biztos pontok

– amelyeken megvethetik a lábukat, és büntetlenül kifejezhetik az érzéseiket.

Még mielőtt felfüstölne a kommentelők billentyűzete: ez nem azt jelenti, hogy szabadjára vannak engedve. Továbbra is az átlagosnál szigorúbb szülők vagyunk. Nem tehetnek és nem mondhatnak bármit következmények nélkül. De már nem várjuk el a gyerekeinktől, hogy nyugodtabbak legyenek, mint mi. Nem a tüneteket figyeljük és gyógyítjuk, hanem a betegség okait keressük. Megnyílunk előttük. És amikor ezt tesszük, ők is beengednek bennünket a lelkükbe. 

A múltkor Tomikának szokás szerint semmi sem volt jó. De tényleg semmi. Ordított, dobálózott, ellenkezett, vádaskodott, sértegetett. Leguggoltam mellé, megöleltem, és nagyon halkan megkérdeztem tőle: „Tomika, VALÓJÁBAN mi a baj?” Elcsendesedve, leszegett fejjel válaszolt: „Nagyon elfáradtam, apa.”

Én is, kisfiam. Én is.

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Image taken by Mayte Torres