Geszti Péter: „Keresem, hogy miben lehetek egy kicsit jobb annál, aki tegnap voltam” – Interjú

–

Krajnyik Cintia/WMN: Sok interjúdban említetted, hogy téged annyira szerettek a szüleid gyerekkorodban, hogy ez olyan magabiztossággal ruházott fel, amelynek köszönhetően mindig is félelem nélkül vágtál bele mindenbe, mert úgy voltál vele, hogy otthonról mindenképpen támogatást kapsz majd. A feleségeddel is volt egy közel másfél órás Geszti+ podcastbeszélgetésetek arról, hogyan lehet jól szeretni, és ennek kapcsán merült fel bennem, hogy vajon szülőként hogyan lehet jól és eléggé, közben nem túlszeretni a gyerekeket. Benned az a rengeteg szeretet úgy csapódott le, hogy tudtad, ha hibázol, akkor is tárt karokkal várnak haza, történjék bármi, de akár azt is eredményezhette volna, hogy úgy érzed, semmit nem kell letenned az asztalra, akkor is szeretni fognak. Hogyan lehet valaki támogató szülő, miközben mégis igyekszik a maximumot kihozni a gyerekeiből? 

Geszti Péter: Igen, nálunk valóban ez történt, volt valami nagyon egyszerű és természetes folyamata ennek. Az engem gyermekkoromban körbevevő családban egyensúly volt, aminek köszönhetően sem érzelmileg, sem a hétköznapi együttélés gyakorlatában nem borultunk fel. Ma már tudom, hogy ennek sok összetevője volt, például az, hogy nemcsak a szüleimmel és a nővéremmel éltünk együtt négyen, hanem az anyai nagymamámmal is, aki morális és kulturális értelemben is csodálatos ember volt. Hiába volt idézőjelesen „csak” egy egyszerű varrónő, hihetetlenül olvasott volt.

Szerintem fontos, hogy ne hajszoljuk a gyerekeket teljesítménykényszerbe, ne önmagunkat akarjuk általuk megvalósítani, ne tegyünk rájuk ezer kötelességet, és amit a legfontosabbnak tartok, hogy a feltétlen szeretet tudatában élhessenek.

Az aktívan, egymásra figyelősen eltöltött idő is elengedhetetlen, ebből még kaphatnának többet a lányaim, de azt remélem, nagy hiányt ebben sem szenvednek, és ez elsősorban a feleségem (Ditz Edit producer – a szerk.) érdeme.

K. C./WMN: Az előbb említett beszélgetésetekből azt is ki lehetett hallani, hogy Edit azért valamivel jobban is hajtja a gyerekeket, mint te. 

G. P.: Ő mindenkit szeret hajtani! Benne egy cowboy veszett el, aki szeret egy hatalmas csordát irányítani maga előtt, még akkor is, amikor nincs ott a csorda. Szerintem még álmában is nyeregben és lasszóval sasolja a tájat. (nevet)

K. C./WMN: Ez a képesség, azt hiszem, a legtöbb nőben megvan.

G. P.: A szándék minden bizonnyal. A nők nagyszerűsége továbbá, hogy sokkal több kompromisszumot képesek kötni a saját egójuk pórázán tartásával. Például azért, hogy a gyerekekre több figyelem jusson. A magamfajta nyughatatlan, önmagukkal elfoglalt férfiak hajlamosak állandóan a saját vélt vagy valós fontosságuk körül pörögni. Edit sok mindent megértetett velem, sok mindenre megtanított, például a közös idő fontosságára.

Nincs olyan, hogy ideális család vagy tökéletes nevelési gyakorlat. Elvek vannak. Meg tévedések.

Kicsit olyan ez, mint a főzés vagy a dalszerzés. Meg kell érezni a jó arányokat. A Geszti+ podcastsorozatunk egyik fő üzenete is az, hogy sokkal tudatosabban kellene élnünk. Egyfelől azért, mert olyan drasztikus mértékben változott meg körülöttünk a világ az elmúlt 15-20 évben, hogy nem is volt senki, aki megtaníthatta volna, hogyan alkalmazkodjunk, másrészről azért, mert – a múló idő ismeretében állíthatom –, nagyon gyorsan elszalad az élet. Mindaz, amire nem figyelünk eléggé, nagyon hamar visszacsap. Semmi nem jár következmények nélkül, és jó, ha ezekkel tisztában vagyunk, mert akkor el tudjuk dönteni, hogy mire akarunk időt szánni. 

K. C./WMN: Ez a fajta a tudatosság nálad idővel, a korral érkezett meg, vagy már fiatalkorodban is jellemző volt rád?

G. P.: Utóbbit nagyképűség lenne állítani. Ahogy szokták mondani, az embernek sok hülyeséget kell elkövetnie fiatalkorában, hogy később bölcsebb lehessen, és megértse a körülötte zajló eseményeket. Sok minden megtanított arra, hogy lássam a korlátaimat. Ezeket nem szégyellem, tisztában vagyok velük, és mivel tudatában vagyok a létezésüknek, talán ennek köszönhetően sikerült többször is jó célokat kitűzni az életemben. Olyan kihívásokat választani, amelyek jobb teljesítményre sarkalltak, de nem voltak megvalósíthatatlanok. Az ugyanis frusztrálttá tett volna, ha több célomat sem érem el.

Mindehhez viszont alapos önismeret szükséges, ami zsigeri módon megvolt már bennem egészen fiatalkoromban is, azt hiszem. Pontosabban, ösztönösen ráéreztem arra, hogy azzal a képességcsomaggal, amit kaptam, mit érdemes kezdenem. Számos kisebb-nagyobb mű jött létre, amelyeknek a sikerei azt támasztják alá utólag, hogy jól válogattam a tennivalók közül az életemben. De ez nem jelenti azt, hogy minden értékes is lett, ami sikert hozott. A kettő nem feltétlenül függ össze.

Ma már inkább az érdekel, hogy mi az, ami értéket képvisel. Nem számokban, hallgatottságban, nézettségben mérem a sikert, sokkal inkább a hatásban, amit szeretnék kiváltani.

K. C./WMN: Nagyon nyugodt és békés embernek tűnsz. Ez fiatalkorodban, már a pályád elején is így volt?

G. P.: Az embert a pályája elején inkább a lendület viszi. A dolgok nemtudása, és az ebből fakadó merészség, pimaszság, bátorság, a bukásokból való felálláshoz is erőt ad. Szinte semmihez nem értettem, amivel elkezdtem foglalkozni, még akkor sem, ha tanultam. De minél öregebb vagyok, annál inkább meg akarom válogatni, hogy mire szánok időt, mivel foglalkozom, mi az, amivel építhetek valamit magam vagy a családom körül, ami sajátos értéket teremt.

Megtanultam, hogy soha nem történik semmi különös, ha valami nem sikerül. 

K. C./ WMN: Szülőként is mindig meg tudod őrizni ezt a higgadtságot? 

G. P.: Apaként csak akkor hatok oda erősebben, ha úgy gondolom, hogy valamilyen mértékegységet kell beállítani a gyerekben. Például hogy mit illik, és mit nem, mi az, amire a másik miatt kell odafigyelni, mi az, amit nem szeretnél, hogy veled is csináljanak. Igyekszem én is példát mutatni egyszerű cselekvésekkel, például mindig elpakolni magam után, ezzel is arra sarkallva őket, hogy ők is tehermentesítsék az anyjukat. Egy nőnek elképesztő energia kell pusztán ahhoz, hogy végigcsináljon egy egyszerű hétköznapot a család menedzselésével. Kevés pasi tudná véghez vinni mindazt, amit egy átlagos családi tennivalókkal birkózó nő. 

K. C./WMN: Ezt valószínűleg inkább a feleségedtől kéne megkérdeznem, de mindezt hogyan lehet nőként úgy csinálni, hogy ne érezzük azt, hogy kiegyenlítetlen a terhek megoszlása?

G. P.: Erre tényleg nem én vagyok a megfelelő ember, hogy megválaszoljam. De talán fontos lehet, hogy bármennyi is a teher, ne tekintsen magára mártírként senki. Azt kell elérni, hogy a családtagok megértsék, hogy ha szeretnek téged, akkor részt vállalnak a közös ügyekből. A feleségemen is azt látom, hogy sokat számít neki, ha azt érzi, hogy én is teszek valamit, én is kiveszem a részem az otthoni, a családunkat érintő teendőkből. Kell, hogy legyen egy megállapodás a pár tagjai között, hogy kinek mi a feladata, és annak tudatosítása is fontos, hogy egy család jólléte nem csak azon múlik, hogy ki keresi a több pénzt. Nem lehet ezzel hadonászni, és erre hivatkozva előjogokat követelni.

A pénzkeresés csupán az egyik része a család jóllétének, és nem feltétlenül fontosabb, mint az, hogy hogyan szervezzük az életünket, hogyan neveljük a gyerekeinket. Egyáltalán, valóban neveljük, vagy csak ellátjuk őket?

Ugyanakkor hangsúlyozom: Nem vagyok mintaapa. Nagyon sok hiányosságom van, rengeteg mindent nem csinálok elég jól. De beállt nálunk egy egyensúly, amiben van egy közösen elfogadott egyezség, ezen alapul egy élhető élet. Amikor ez megbomlik, abból nálunk is fakadnak konfliktusok, de azokat lehet kezelni – közösen.

K. C./WMN: Korábban az nyilatkoztad, hogy mióta gyerekeid vannak, már a „sok” helyett inkább az „elég” megteremtése kap fókuszt az életetekben. Gyakran látom a környezetemben, hogy az én generációmban lévő férfiakra viszont pont az tesz egzisztenciális szorongást, hogy már nemcsak önmaguk, hanem egy egész család megélhetése, jövője múlik rajtuk, és ez hajszolja őket teljesítménykényszerbe. Nálad hogy ment végbe ez a paradigmaváltás úgy, hogy ne afelé billentsen, hogy minél több mindent akarj, akár kényszeresen megteremteni a gyerekeidnek?

G. P.: A „sokból elég” szemlélet bennem nem is feltétlenül a gyerekek miatt alakult ki, hanem inkább annak hatására, ahol a világ most tart. Gondolok itt a klímaváltozásra, az energia- és nyersanyagválságra, a háborúra. Az ember olvas arról, hogy mi minden történik, és megfelelő forráskritika mellett, nyilvánvalóan elkezd azon gondolkodni, hogy mi ebben az ő felelőssége, mi az, amit tehet, vagy éppen nem tehet ezekben az ügyekben. Nálam ez különösen drámai változást hozott, hiszen hosszú évtizedekig a reklámszakmában dolgoztam, tehát részt vettem kereskedelmi folyamatok felcicomázásában, amelynek a célja az eladás, ami egyértelműen túlfogyasztást generálhat.

Ma már azt gondolom, hogy a felesleges felhalmozás fenntarthatatlan. Ha ezt megértjük, meg kellene próbálnunk eszerint is élnünk. Ha kinézel az ablakon, látsz itt egy kismotort, amivel jöttem. Ez egy több mint húszéves járgány. Ha a régi paradigma szerint élnék, már rég lecseréltem volna, és nem azért nem tettem, mert boomer hóbort, hogy ragaszkodom a régi dolgaimhoz, vagy mert nincs pénzem újra. Hanem azért, mert még mindig teljesen megfelel arra, amire használom. Sem ez, sem az autó, sem más tárgyi dolog nem jelent számomra státuszszimbólumot, amin keresztül ki kellene fejeznem az egyéniségemet. Ebben is igyekszem magam hozzászoktatni egy tudatosabb gondolkodáshoz, mert tényleg nem kell mindenből a legújabb, a legcsilivilibb. Egy picit belátóbban is lehet élni. Ezt a szemléletet a lányainknak is próbáljuk átadni. Ez most azért nem könnyű, mert kamaszodnak, a világ összes ruhája sem lenne elég nekik, de amikor rájuk tör a vásárlási láz, azt szoktuk mondani, hogy gondoljuk át, tényleg van-e minderre szükség.

Nemcsak azt keresem, hogy miben lehetek jobb másoknál, hanem azt, hogy miben lehetek egy kicsit jobb annál, aki tegnap voltam. Jó lenne beállítani az életformánkat legalább optimálisra, ha ideálisra nem is vagyunk okvetlenül képesek. Még ha valaki meg is engedhetné magának, hogy nagyobb földje, kocsija, háza legyen, be lehet látni, hogy valójában nincs rá szüksége. Szerintem drámai változás előtt áll a világ, amit nemcsak a mesterséges intelligencia és a klímaválság okoz, hanem az a fajta túlpörgés, amit az elmúlt húsz-harminc év hozott, mind a technológiában, mind a fogyasztásban. Hamar eljöhet az idő, amikor meg kell tanulnunk lemondani bizonyos dolgokról, és azt nem veszteségként lenne jó megélni, hanem jól felfogott önérdekként.

De ehhez tudás, önismeret, figyelem, akaraterő kell. A mostani társadalmi környezet nem segít ebben: a megosztottság, a gyűlölet, az irigység, a sértettség, a kulturálatlanság, a műveletlenség, az erőszak, az elszegényedéstől való félelem és a feudális nyomulás eltéríti a közbeszédet,

így aztán sokaktól nem elvárható még a váltás. Mással vagyunk elfoglalva.

K. C/WMN: De még egy olyan horderejű figyelmeztetés sem változtatott sokat a társadalom hozzáállásán, mint a Covid. Épp a napokban láttam egy képsorozatot, hogy a legnépszerűbb turistalátványosságok ugyanúgy hemzsegnek a látogatóktól, mint a járvány előtt.

G. P.: Ahogy az ember is akkor változik, amikor valami nagy trauma éri, talán a társadalom is így működik. Akkor kapunk észbe, amikor elmegyünk a falig, amikor már fáj, és akkor próbálunk csak változtatni. Most az az újszerű és ijesztő a problémában, hogy nem tudunk egy másik lokációt megoldásként, mert ma csak egyetlen élőhelyünk van, a teljesen egybeolvadt, globális falu, maga a bolygó. Azt hiszem, Einstein mondta, hogy „Nem oldhatjuk meg a magunk által okozott problémákat azzal a gondolkodással, amivel létrehoztuk ezeket.” Újfajta gondolkodás kell, de ezt mindannyiunknak tanulni kell. Nekem is.

A lányaink nevelésénél is szempont, hogy hogyan lehet erre őket felkészíteni. Nincs nálunk a bölcsek köve, abban sem lehetünk biztosak, hogy egyáltalán mit érdemes tanulniuk, vagy hol. Szabadnak, önállónak és függetlennek neveljük őket. De ebben a rendületlen machismóban, ami Magyarországon hasít, ennek nem sok hasznát látnák a közeljövőben.

Ha itt maradnának, egy konfliktusos, nehéz élet várna rájuk, ezért jelen pillanatban úgy tűnik, jobb lesz, ha máshol is megpróbálják kamatoztatni a képességeiket. Akkor lehet esélyük a választásra.

K. C/WMN: Azt is többször hallottam már, hogy ha egyetlen dolgot mondhatnál a fiatalkori önmagadnak, akkor az az lenne, hogy „húzz el ebből az országból!”. Szülőként félre tudja tenni az ember úgymond a saját vágyait, hogy minél közelebb maradjanak hozzá a gyerekei – annak érdekében, hogy nekik több lehetőségük legyen?

G. P.: Vagy nem teszed félre, és te is velük mész. Ez is egy újfajta gondolkodásmódot igényelhet. Miért kéne mindig a gyereknek alkalmazkodni a szüleihez? Ez viszont azért hangzik merész gondolatnak, mert ki tudja magának megengedni, hogy innen egy nyugat-európai országba költözzön? És még ha valaki meg is teheti, akkor is nagyon sok veszteséggel jár, mert elveszti a kulturális tőkéjét, a baráti kapcsolatok hálóját, ami nemcsak üzleti szempontból fontos, hanem a hétköznapi élet miatt is. A nyelvi korlátokról nem is beszélve.

Független felmérésekből kiderül, hogy minden harmadik gyerek elhagyni készül az országot. A közép- és a felsőosztálybeli családok jelentős hányada arra készíti fel a gyerekeit, hogy dobbantson innen, ha független, versenyelvű életet akar élni, amelyben a teljesítmény számít, fontos a tehetség, a jogegyenlőség és más „úri huncutságok”. Szülőként, ha ezeknek az értékeknek a mentén éled az életed, és ezt tanítod a gyerekednek is, akkor célszerű lehet másik országot kijelölni az utódaidnak, legalább opcionálisan.

K. C./WMN: Elképesztően sok szerep, foglalkozás van, amiben már kipróbáltad magad, amit űzöl, és amiben sikeres vagy évtizedek óta.

G. P.: Elég nagy baj ez! (nevet) 

K. C./WMN: De van különbség, hogy miben tartod magad a legjobb szakembernek, és ehhez képest miben érzed magad a legjobban?

G. P.: A „szakemberezést” ugyanúgy nem bírom, mint a „művészurazást”. A legtöbb időt részben a dalszövegírásra, részben a reklámkészítésre fordítottam. Azt tudom mondani, hogy a kommunikációs bizniszben sokkal tudatosabb vagyok, mint amilyen ösztönösen csináltam a pályám elején. Nagyon sokat tudok róla, de nem nagyon érdekel.

Az a szerencsém, hogy az életemet végigkísérte egy alkotói-előadói tevékenység is, és ennek mostani, újabb kibontása sokkal boldogabbá tesz, mint az, amivel jó pénzt kerestem.

Nyilván a korom is közrejátszik, és maga a korszak is, amiben élünk: a szabadversenyes piac megszűnése miatt szinte nem maradtak olyan ügyfelek, amelyekért nekem független magyar vállalkozóként lehetőségem van versenyezni, üzletileg egyszerűen nem éri meg ezzel egerészni. Emiatt lehetne toporzékolni meg balhézni, de tulajdonképpen hálás is lehetek a sorsnak, hogy így történt, meg tudom nyugtatni magamat, hogy miért tudom ezt az egészet könnyebben elengedni. Amit már húsz éve meg kellett volna egyébként tennem. 

K. C./WMN: Tavaly még a Friderikusz podcastban is azt mondtad, hogy az egyik legnagyobb bukásodnak a Gesztiméter című műsort tartod, és be kellett ismerned, hogy a kereskedelmi tévézés nem is érdekel annyira, nem is vagy benne annyira jó, mint más műfajokban, és nem biztos, hogy ezt erőltetni kell. Ma mégis új tévéműsorral jelentkezel egy kereskedelmi tévécsatornán.

G. P.: A Gesztiméter idején még az volt az ambícióm, hogy én legyek a legjobb és legfoglalkoztatottabb műsorvezető a televízióban, ami akkor még egy izgalmas műfajnak tűnt, főleg úgy, hogy akkor, a kilencvenes évek második felében szabadultak be a kereskedelmi tévék. A műsor bukása után szembe kellett néznem azzal, hogy a kereskedelmi csatornáknál nem annyira az ember személyisége számít, sokkal fontosabb a műsor formátuma, amit általában külföldről vásárolnak meg. Te csereszabatos vagy, bárki vezetheti ugyanazt a műsort, és felteheted magadnak a kérdést, hogy miért éppen neked kéne, ha más is meg tudja csinálni.

Ezzel szemben a dalszövegeimről vagy a koncertjeimről azt gondolom, hogy engem nem lehet bennük lecserélni, mert én magam vagyok benne a lényeg, a vonzó vagy épp taszító tényező.

Számomra ez a tévézésben nem volt komfortos. Jó, hogy idejében belebuktam, mert nagyon sok mindent nem valósíthattam volna meg, vagy éppen nem mondhattam volna ki kertévés műsorvezetőként az elmúlt évtizedekben. Most sem akarok folyamatosan televíziós tartalomgyártással foglalkozni, nem akarok műsorvezetői babérokra törni, nem is úgy ülök be az Adom a napom műsorába. Azt gondolom, hogy ennyi idősen, ennyi mindennel a hátam mögött én Geszti Péterként ülök be beszélgetni, és olyan lesz, amilyenek a saját projektjeim tudnak lenni. Ha erre lesz fogadókészség, az tök jó. Ha nem, az sem baj.

Egy játékos, szabálytalan kísérletnek fogom fel. Nagy kérdés, hogy azok, akik leszoktak a lineáris tévénézésről, hajlandók-e újra elővenni a távirányítót, és bekapcsolni a tévéjüket. A vendégek érdekesek lesznek, Alfölditől és Gálvölgyitől kezdve, Cyláig és Majoros Hajnalkáig. Nem interjúkat akarok velük csinálni, hanem dumálni a napjukról, amit ők a beszélgetést megelőzően egész nap streamelnek, tehát a néző élőben követheti online, hogy mit csinálnak, este pedig bevágjuk a legérdekesebb részleteket, és aznapi hírekre is reagáltatom majd őket. Filter nélkül. Olyan lesz, mint egy vacsorabeszélgetés, ahol én ugyanúgy mesélek majd az életemről. A kérdés, hogy ez elég érdekes-e. 

Főleg egy olyan médiakörnyezetben, ahol a médiumok jelentős részében számomra nincs már hely. Az egyik felében politikai okok miatt, a másikban pedig azért, mert egy olyan generációhoz tartozom, amelynek a tagjait rendszerint már nem nagyon engedik képernyőre a kereskedelmi tévék Magyarországon – tisztelet a kivételnek. Ilyen szempontból is izgalmas kihívásnak ígérkezik.

K. C./WMN: Te is utaltál már arra a változásra, ami részben a digitalizációnak, a közösségi média előretörésének, vagy éppen a mesterséges intelligenciának köszönhető. Hogy vagy ezekkel a trendekkel? Mozgat, hogy tartsd a lépést, értsd, hogy mi történik, benned van a tudásszomj, vagy úgy vele, hogy te már ahhoz a korosztályhoz tartozol, akinek nem kell ennyire naprakésznek lennie? 

G. P.: Kommunikációban utazva muszáj lépést tartani sok mindennel, ami történik, főleg a mesterséges intelligenciát, az online és a social tartalmakat illetően, különben nem érted, mi van. Valamennyire tehát figyelem, részt veszek benne, de csak addig, amíg úgy érzem, hogy nem vesz el túl sok időt attól az életemtől, ami viszont gyakorlatilag egyáltalán nem igényli ezt a fajta tudást. Sőt, minden, ami terheli a fájlrendszert a fejemben, az elvesz valamit abból, hogy dalokba tudjak foglalni érzéseket, hogy egy koncertre megfelelően fel tudjak készülni, satöbbi.

Igyekszem gyakrabban eltenni a telefonomat és a laptopomat, hogy ne érjenek állandó ingerek, mert nem marad idő magára a gondolkodásra, vagy beszélgetésekre, családi és baráti együttlétekre.

Ebben is egy újfajta tudatosság, egyensúly kell, amit viszont csak az állandó önkontroll és önfegyelem tud megteremteni. Az ember viszont nem akar mindig fegyelmezett lenni, kell egy kis léhaság, megőrizni azt a képességet is, hogy a dolgokat lazán vegyük. Ahogy az Embertelen dal’22-ben szól egy szövegem:

„Feledd velem, hogy az idő büntet,

A kórlapomon egy nagy smiley tüntet!

Na, mire vársz? Te most élsz, vagy csak úgy csinálsz?”

Képek: Csiszér Goti/WMN

Krajnyik Cintia