Nemrég vettem észre, hogy a beszélgetéseimbe rendre beleszövök egy-egy sztorit rólad. Hogy úgy mesélem a laktanyás történeteidet, az iskolai hecceidet, mintha én is ott lettem volna. Hogy én is Blökinek nevezek minden kutyát, hogy a bevásárláskor az általad használt sorrendben rakom a szatyorba az élelmiszereket, a véleményed pedig a saját véleményemként adom elő. Valljuk be: plagizállak, és sokszor még csak észre sem veszem. Emellett pedig példálózom a humoroddal, az intellektusoddal, használom a szófordulataidat, és minden nagyobb döntésem előtt végiggondolom, te mit mondanál.

Nem volt ez mindig így.

Kamaszkoromban valódi közellenség voltál, és a válásotok sem javított sokat a helyzeten. Volt, amikor azt éreztem, mindenben irritáljuk egymást, hogy felmosórongy vagyok az éppen aktuálisan előkerülő feszültségeid felitatására.

Hogy a nehezebb napjaidon sündisznó vagy kifelé álló tüskékkel, meg- és elítéléssel, hogy feszültség lengi be az egész lakást, ha egy nehezebb nap után belépsz. Utáltam, hogy képes kilendíteni a nyugalmadból a kifröccsent almalé, vagy egy elöl hagyott müzlis pohár. 

Úgy éreztem, nem értesz meg – és kicsit talán igazam is volt ebben.

A hiperérzékenységem, a gyors hangulatingadozásaim, a még diagnosztizálatlan és érthetetlen mentális egészségi állapotom egy olyan kommunikációs nyelv volt, amire téged nem tanítottak meg válaszolni.

Mentális egészség? A te gyerekkorodban már annak örülni kellett, ha egy rossz jegy miatt nem slaggal, csak tenyérrel vertek el. 

Pedig már húsz éve is brutálisan meghaladtad az otthonról hozott csomagodat: a te szüleid Blikket olvastak, te meg már akkor is a Vekerdyt, téged cukrozott krumplis tésztával etettek, de nekem már gyerekkoromban az egészségtudatosságról beszéltél, a szüleid örök meghunyászkodó attitűdjét látva, te kurázsival és vállalkozó szellemmel teremtettél magadnak egzisztenciát. Ha ebbe még az is belefért volna, hogy olyan fogalmakkal ismerkedj, mint a „szerotonin-alultermelés” meg a „krónikus szorongásos zavar”, valószínűleg vagy Einsteinnek, vagy máglyán elégetendő kuruzslónak kiáltottak volna ki a faluban.

Nekem könnyebb dolgom volt – gyerekkoromtól kezdve kíváncsiságra, nyitottságra neveltél.

Már ötéves koromban kikérted a véleményem dolgokról – gyakorlati úton tanítottad, hogyan kell kritikusan gondolkodni, hogyan kell döntést hozni. Akkor még a Barbie babám ruhájáról, pár évvel később a szavazófülkében az X helyéről.

Nem volt otthon tabu. Nem mismásoltál, de mindig tudtad, mit hogyan szabad egy gyereknek elmondani.

Megkérdezhettem, hova tűnt az idős szomszéd néni, és miért vannak feketében a családtagjai, ahogy azt is, hogy a papa garázsában lévő magazinokban miért gusztustalankodnak egymással a meztelen bácsik és nénik.

Amitől más szülő infarktust szokott kapni, arra te a legnagyobb nyugalommal válaszoltál. Olyan higgadtan és őszintén meséltél az emberi kapcsolatokról, barátságokról, szeretetről, szerelemről és elmúlásról, hogy az egy öt-hat éves gyerek számára is elfogadható, sőt természetes legyen. 

Azt egyikünk sem sejthette, milyen törést okoz majd az életünkben a válás és az azt követő macerák.

Hogy amiről olvastál a Vekerdy-könyvben, az itt és most történik, ez már az, élesben. Bárcsak ott és akkor birtokunkban lett volna már az a tudás, ami most. 

Egy párhuzamos univerzumban elmondtad volna, mennyire nehéz neked, hogy magadat is alig tartod egyben, nemhogy az én furcsa érzelmi hullámzásaimat. Én meg elmondtam volna, hogy egyedül érzem magam, és most pici vagyok, és azt hiszem, pszichológushoz kéne mennie mindkettőnknek.

De hát hogy mondhattuk volna, ha egyszer nem voltak rá szavaink, és mindkettőnk földönkívülinek érezte magát a sebezhetetlenek, a kitartók, a törtetők világában? Sok hibát elkövettél, és nem mindig az adekvát reakciót adtad, de visszanézve látom: mindig a tőled telhető legtöbbet nyújtottad az adott pillanatban. 

Emellett azt is be kellett látnunk, hogy nem vagyunk alkalmasak az együttélésre.

A világ legrendetlenebb embere vagyok, te meg kényszeresen rendmániás. Időnként túláradó és hangos vagyok, de te a csendet szereted. Én éjjel élek, te nappal, hangosan csukom az ajtót, te porszívót csapsz a szobaajtómhoz „hajnali” tízkor, én keresztbe vágom a paprikát, te hosszában.

És emellett mindkettőnk hordoz olyan sémákat, amelyek akaratlanul előbukkannak olykor, triggerelve a másikat. Te az elhanyagoló gyerekkorod és a válás traumája, én a meg nem értettségem és a hiperérzékenységem miatt.

Amire én zokogással reagálok, arra te feszültséggel, és egyikünk sem érti a másik nyelvét. Távolság kellett ahhoz, hogy a közös idő fogalma újra megszülethessen, és megmutathassuk azt a két embert, aki a veszekedő apa-lánya kapcsolat mögött áll.

Miután elköltöztem – aminek már nyolc éve –, megjelent a hiány, és újra beszélgetni kezdtünk.

Kiderült, hogy mindkettőnket sokkal több dolog érdekel, mint azt elsőre látni lehetett. Tudom, ez nem csak a mi érdemünk – az idő is gyógyította a sebeket, emellett mára már mindkettőnk hátát tartja a terápia valamely formája. Ahogy előttem kinyílt a világ, te még érdeklődőbb lettél a „kinti” élet iránt – arra kértél, meséljek az egyetemi jegyzeteimről, mutassak filmeket, könyveket, amiket szeretek, vigyelek kiállításra, meséljek a barátaimról. Emlékszem, csillogó szemmel hallgattad végig a nappaliban ülve, ahogy a kötődési mintákról szóló egyetemi prezentációmra készülök fel.

És közben persze te is tanítottál – olykor ötperces, olykor kétórás beszélgetésekben adtad és adod át, hogy a bevásárláskor a kilónkénti árat kell nézni, hogy lakásvásárlásnál fontos ellenőrizni a nyílászárókat, meg hogy a radiátort légteleníteni kell.

De órákat vitatkozunk telefonban szociológiáról, politikáról, feminizmusról, párkapcsolatokról, evolúcióról is, a beszélgetéseinknek se kora, se neme nincs. Ahogy gyerekként te is velem örültél az első menstruációmnak, tizennégy évvel később veled vitatom meg az időzített császármetszéssel kapcsolatos gondolataimat.

Bár mindig is a partneri nevelésben hittél, a konfliktusokban mégis azt éreztem, hogy domináns és sokszor hangos személyiséged mellett apróra megyek össze. Most újra megéreztem azt, hogy ez valóban partneri viszony, amiben már nemcsak apa és lánya, de két barát van jelen.

Hihetetlen, hogy mennyire meghaladtad saját magad.

Bár mindig is érdeklődő, olvasott, tájékozott ember voltál, ötven felett képes voltál olyan mintáidat és hiedelmeidet felülírni, amiket más a legrugalmasabb időszakában sem tud. Ha lehet, még érdeklődőbb, nyitottabb lettél, és egy kicsit mindenben, ami velem történik, megtalálod a helyed.

Bár személyiségedből kifolyólag sosem éreznéd magad otthonosan az én életformámban, mégis fejben velem utazol mindenhova, és a legőszintébb érdeklődést mutatod a különböző teóriáim, filozofálgatásaim iránt. Empátiát fejlesztettél olyan témák iránt, amik korábban zsigeri ellenérzést vagy értetlenséget váltottak ki belőled. Míg korábban értetlenkedve nézted a pánikrohamaimat, a minap elmesélted, hogy nyugtattál meg valakit a tőlem tanult technikákkal. 

Amikor pár éve hazavittem a nyakig tetovált, korban nem teljesen passzoló, külföldi zenész fickómat, te pár óra után közös nyelvet találtál vele: magasugrásversenyt rendeztetek a nappaliban. Bár alapból kritikus vagy az emberekkel, én sosem tudtam olyan emberrel járni, akit ne fogadtál volna el azonnal, ha szépen bánik velem. 

Bár továbbra is baromira idegesít a kényszeres rendmániád, ez az egész mégis olyan idilli, hogy az már szégyenteljes. Nagyon sok barátnőm történetét hallva érzem magam kiváltságosnak, és sokszor nem értem, mivel érdemeltem ki ezt. Pedig pontosan tudom, hogy nem csak úgy jött:

mindkettőnknek rengeteg munkája van ebben a kapcsolatban, és nagyon sok hangos szó kellett ahhoz, hogy most itt tartsunk.

Gyűlölöm a tényt, hogy egyszer nem leszel, de miközben ezt leírom, már hallom is, mit válaszolnál rá. Szóval rendben, igazad van – ha még a halálod utáni életembe is bele akarsz szólni, hát tedd: törekedni fogok rá, hogy a gyász mellett magamat helyezzem előtérbe, és olyan boldog meghosszabbítása legyek a vérvonalunknak, ahogy csak lehetséges.

Sőt, ha te nem jutnál el magadtól Latin-Amerikába, akkor majd én elmegyek helyetted. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Silke Woweries

WMN szerkesztőség