–

Álomszállás családok részére – örömlányokkal az alagsorban

Még abban az időben jártunk családostul aktívan a Balatonra nyaralni, amikor újsághirdetések alapján lehetett kiválasztani az apartmant, amit lefoglaltunk a nyaralásra. Ami ma már egyfajta extrémsportnak számít, a kilencvenes években még teljesen megszokott volt, és valahol ez a fajta lutri is hozzátartozott az üdülés diszkrét bájához. Sőt, sokszor épp ez szolgáltatott olyan élményeket, amik végérvényesen beírták magukat a családi legendáriumba.

A mai napig emlegetjük például, amikor anyának sikerült egy olyan – a leírás alapján decensnek tűnő – kétszintes családi házba szállást foglalni, aminek az alagsorában egy nonstop kupi működött, méghozzá viszonylag sikeresen. A vendégek egymásnak adták a kilincset, mi pedig, amikor az udvaron játszottunk a húgommal, jól nevelt falusi gyerekek módjára, illedelmesen köszöngettünk minden megilletődött „bácsinak”, aki csak betért. Persze, miután a szüleimnek egyértelművé vált, hogy nem azért tekeregnek szinte sorok az udvaron, mert fagyit osztogatnak odalent – bár, ki hogy nevezi –, szedtük a sátorfánkat, és továbbálltunk.

Nekem a Balaton…

Érdekes az emlékezet, mert ha az évek során eszembe jutott a Balaton, mégsem a közös családi élmények vagy a víz illata ugrottak be elsőként. A balatoni nyár számomra sokáig egy elnyújtott hang volt a fejemben, ami azt harsogta: „Csemege főtt kukorica, mais bitte!” Emlékszem, falusi gyerekként mennyire izgatott, mi lehet az a „mejszbite”, amit a főtt kukorica mellé adnak, de a neve alapján biztos voltam benne, hogy csakis valami mennyi mannáról van szó. Óriási döbbenet volt számomra, amikor rájöttem, hogy ez a főtt kukorica maga, csak persze németül.

Ez a sok meglepetés és új élmény volt számomra a Balaton, meg a dinnye édes leve, ahogy lecsorog az államon, a monokinis német nők, akikre száz férfiszempár szegeződött egyszerre, a lángos illata a levegőben, a kék víz, amiből még akkor is alig lehetett minket kiimádkozni a tesómmal, amikor már lila volt a szánk. Lényegében ott tapasztaltam meg először, mit is jelent az igazi nyaralás: milyen felszabadító lehet szabadságra menni egy kis időre a saját megszokott valóságodból – még gyerekként is.  

Aztán elvesztettük egymást a Balatonnal

Méghozzá valamikor a fiatal felnőttkorom – és vele a már saját szervezésű nyaralásaim – felé vezető úton. Talán azért is, mert annyira elvágyódtam otthonról: nemcsak a szülőfalumból, hanem az egész országból. Már jobban vonzott az ismeretlen, amit mindenáron szerettem volna felfedezni. A tenger – az igazi – pedig első látásra elvarázsolt. Rabja lettem a végtelen kékségének, a sós illatának, a beláthatatlanságának és bevehetetlenségének. Az év háromszázhatvanöt napjából háromszázötvennyolcon vágytam rá, hogy azt az egy hetet, amire hónapokig spóroltam, minden ízében kiélvezhessem. Több mint tíz éve tart már ez a szerelem, ami szinte teljesen lesöpörte a térképről Balatont. Közben olykor egy picit mindig visszavágytam gyerekkorom legszebb nyaraihoz, de ez a vágyakozás sosem volt elég erős a visszatéréshez. Úgy néz ki, néha a legjobb kapcsolatokban is kell a távolság, hogy később jobban értékeljük a másikat. Nekem egy világjárvány kellett ahhoz, hogy visszataláljak. Tudom, nem szép dolog évekre ejteni a másikat, majd a bajban farokfelcsapva visszarohanni hozzá, de az is igaz, hogy ha nincs a koronavírus-járvány, valószínűleg idén is távolabbi – és sósabb – vizekre evezünk. 

De egyrészt ki próbálja még tartani magát az idei terveihez?

Másrészt, a fene gondolta volna, hogy ilyen élvezet lesz az idősebbeket megszégyenítő technikával lebegni a polifoam úszóguminkkal a hévízi tóban, hogy rátalálunk a mediterránra a Folly Arborétum cédrusai között, hogy igazi szafari-élmény bejárni a bivalyrezervátumot, és egyáltalán, felnőttként felfedezni a Balatont. 

A szállásunk Hévízen volt, onnan barangoltuk be a Balaton-felvidéket, ami egyik ámultaból ejtett a másikba. Ez a Balaton tíz év távlatából kicsit más lett: velem együtt felnőtt. Megőrizte ugyan a jól megszokott vonásait, de közben néhány tekintetben kinyílt, kísérletezőbb lett, és ugyanúgy képes volt meglepetéseket okozni, mint annak idején, amikor gyerekként jártam ott. Engem ezzel az új arcával is megvett kilóra, de csak azért, mert a felszín alatt megőrizte azt az ismerős, esendő, ám nagyon is szerethető báját, ami miatt mindig is a szívem csücske lesz „a magyar tenger”. Rájöttem, hogy járhatok bármerre is, a Balaton az otthonosság marad, gyermekkorom legszebb nyaralási élményei, a hely, amihez ugyanolyan öröm visszatérni, mint néha elhagyni.

Filákovity Radojka

A fotók a szerző tulajdonában vannak