A nyelvzseni, aki megfejtette a kétezer éves titkot – Ő volt Champollion, az egyiptológia atyja

–

Kivételes nyelvzseni

Jean-François Champollion Dél-Franciaországban született, Figeac városában, hetedik gyerekként. Édesapja vándorkereskedőből lett könyvesboltos, legkisebb gyermekéről pedig messziről lerítt, hogy könyvek között nőtt fel. Kivételes nyelvi tehetség volt: ötévesen misekönyvekből tanult meg olvasni, méghozzá teljesen önállóan. Kilencéves korában már latinul és görögül olvasott,

két évvel később pedig könyvet írt, a tett felnőttes, a téma gyermekhez illő: a mű híres kutyákról szólt.

Húszéves korára már értett többek között latinul, beszélte az arab nyelv három különböző dialektusát is, olvasott görögül, héberül és kínaiul, és persze ismerte a cirill betűket is. 17 évesen előadást tartott a Grenoble-i Akadémián az ókori Egyiptomról, illetve a Közel-Keletről készített térképsorozatot.

Champollion egyébként, akire valószínűleg nagycsaládos szüleinek nem sok figyelme jutott, megelégelve a kevésbé támogató környezetet, 11 éves korában fogta magát, és a bátyjához, Jacques-Josephhez költözött, aki élete végéig segítette őt a pályáján. Neki köszönhetően tudott Grenoble városának líceumában, majd később Párizsban tanulni. Jacques-Josephnek köszönhető az is, hogy megjelenhettek Champollion-nak azon művei is, melyeket korai halála miatt végül nem tudott maga kiadatni.

A rosette-i kő üzenete

A franciák leghíresebb kódfejtője még csak 24 éves volt, amikor már kétkötetes művet publikált az ókori Egyiptomról, illetve ebben az időben kezdte el a rosette-i kő intenzív tanulmányozását. A körülbelül egy négyzetméteres kőlapot eredetileg

Napóleon egyiptomi hadjárata során, sáncásás közben találták meg francia katonák 1799 júliusában Rosette-nél (ma Rashid), ám vereségük után át kellett adniuk a győztes brit csapatoknak, és ők csak a lenyomatot őrizhették meg.

Az emléktárgy maga 1802-ben a British Múzeumba került, a lenyomat szövegének ilyen-olyan minőségű másolatai azonban gyorsan elterjedtek a tudósok között.

És hogy miért volt ekkora hajcihő egy vésett granodiorit-lap körül? I.e. 196-ban rá jegyezték fel az V. Ptolemaiosz egyiptomi uralkodó tiszteletére összehívott papi gyűlés határozatait, mely főleg adókról és a templomban felállítandó szobrokról szól. Az igazán izgalmas dolog (legalábbis a XIX. századi tudósok szemében) azonban az volt, hogy az utolsó sorából kiderült: ugyanaz a szöveg olvasható rajta az országban akkoriban használt mindhárom nyelven, görögül (ez volt a királyi udvar és a felső adminisztráció nyelve), hieroglif írással (azaz: az istenek szavaival, a több évezredes tradíció miatt) és démotikus írással (ez a nép nyelve volt, a hétköznapi írásmód). Ezzel pedig megnyílt a lehetősége annak, hogy a szakértők megfejthessék az egyiptomi hieroglif írást. 

Nosza, az összes valamirevaló, az egyiptomi kultúra iránt érdeklődő tudós és polihisztor igyekezett egy másolat közelébe jutni, hogy az írás megfejtésével beírhassák nevüket az emberiség történelemkönyvébe. (Két dolgot azért fontos megjegyezni: ebben az időben a tudományos életnek ez a szegmense még eléggé gyerekcipőben járt, illetve a szöveg megfejtése nem ment egy csapásra, ne egy keresztrejtvényújság utolsó oldalát képzeld magad elé: bizony komoly évek kemény munkáját fektették a Rosette-i kőbe többen is.)

A buzgó kutatók között ott volt a születésnaposunk, Champollion is, aki persze folyamatosan azon izgalhatott, nehogy valaki más előhozakodjon egy olyan megoldással őelőtte, amin régóta dolgozott.

Champollion jelentősége

A nagy áttörést az hozta, hogy

a rosette-i kőnél egyes jelcsoportokat úgynevezett kartusok, azaz gyűrűk, vagy koszorúk vettek körbe, feltehetőleg azért, mert azok kiemelten fontosak voltak (mondhatni: a koszorú faragása lehetett a szövegkiemelő filc időszámításunk előtti verziója).

Champollion egyik nagy felfedezése az volt, hogy rájött: a kartusok a fáraók neveit takarják, amit fonetikusan írtak le. Ezek után már ki tudta olvasni Kleopátra és Ptolemaiosz neveit, majd kopt nyelvismeretére támaszkodva (melyet még gyerekkorában sajátított el Raphaël de Monachis egyiptomi szerzetestől), először megfejtette a démotikus szövegrészt, majd ebből a hieroglifákat is, illetve bebizonyította, hogy az óegyiptomi nyelv írásrendszere fonetikus és ideografikus jelek kombinációja, azaz nem kizárólag képjelekből áll, de jelölhet szótagokat és egyes hangokat is.

Felfedezését 1822. szeptember 27-én mutatta be a Francia Akadémián. A hieroglif írásról a következőket mondta:

„Ez egy bonyolult rendszer, amely egyszerre ír figurálisan, szimbolikusan és fonetikusan egy szövegen belül, egy kifejezésen belül, mondhatnám, egy szón belül.” (És azt hiszem, most mind megkönnyebbülhetünk, hogy tanulmányainkat a modern kor iskolarendszerében tölhettük – még ha sokat szidott is, legalább nem ennyire bonyolult.) 

Na de mi a helyzet a többi tudóssal? 

Ahogy már említettem, Champollion-on kívül még jópár tudós és polihisztor dolgozott a hieroglifák megfejtésén, akiknek az eredményeire kisebb-nagyobb mértékben ő is támaszkodhatott.

Ott volt például Joseph de Guignes, aki szintén pedzegette, hogy a kartusok uralkodóneveket tartalmaznak. A francia nyelvzseni legfőbb riválisa azonban Thomas Young volt. A Cambridge-i Egyetemen végzett brit tudósnak sem kellett pironkodnia a képességei miatt, 18 éves korára egy tucat nyelvet sajátított el, kivételes mivoltát talán az is jelzi, hogy az egyetemi évfolyamtársai nemes egyszerűséggel a „Jelenség”-nek becézték.

A rosette-i kő akkor keltette fel az érdeklődését, amikor a kezébe akadt egy könyv a nyelvek történetéről, úgyhogy gyorsan szerzett is egy másolatot a szövegéről, hogy azt tanulmányozza, miközben a tengerparton töltötte vakációját. (Kinek mi, ugye – van, aki keresztrejtvényt fejt a strandon, és van, aki hieroglifákat.) Évek szorgos munkájának köszönhetően végül az ő eredménye az volt, hogy rájött: a démotikus írástípus jelei hangokat, szótagokat és egész kifejezéseket egyaránt jelölhettek (Champollion viszont arra, hogy ez a hieroglifákra ugyanígy igaz). A kettejük megközelítésében való különbséget talán úgy lehet a legérzékletesebben leírni, hogy

Young matematikai feladványként kezelte a rosette-i követ, míg Champollion az egyiptomi kultúráról való mély tudását és a kopt nyelvismeretét is alkalmazta a kódfejtés során – és végül ez vezette sikerre.

Mindez azonban nem von le Young érdemeiből, legfeljebb 17 évvel fiatalabb francia kollégája szemében, aki magáénak szeretett volna tudni minden dicsőséget. Képzelheted: a dolgok eléggé elmérgesedtek kettejük között. Míg a brit tudós úgy érezte, a másik az ő megoldását vitte tovább, és hát mindenki tudja, hogy az első lépés megtétele a legnehezebb, addig Champollion (aki amúgy is hajlamos volt a szakmai féltékenység kínjainak túlzott átélésére) azt állította, mindez az ő érdeme, és csakis egyedül az övé.

Ezek miatt Champolliont nemegyszer támadták tudóstársai, amit ő – aki állítólag elég vehemens természetű, modortalan fickó volt a nagy zsenialitása mellett, – elég rosszul kezelt.

És végül egy pikáns kiegészítője a fentieknek: 2004-ben egy londoni kutató arra a felismerésre jutott, hogy az egyiptomi hieroglifák egy részét már a X. században megfejtették arab tudósok, sőt mi több, Abu Bakr Ibn Wahsijah tanulmánya meg is jelent, méghozzá 1806-ban Angliában Egy rajongó sóvárgása a szimbólumok megértése iránt címmel. Igaz, ez az infó valamiért sem Champollion-hoz, sem Younghoz nem jutott el. 

Egy túlhajszolt elme tragikus vége

Champollion 1828 augusztusában végül maga is eljutott egy egyiptomi expedícióra, ami azonban nem tett jót a sok munkától amúgy is megrendült egészségének. (Hogy lásd, milyen hőfokon égett a tudós, ha kutatásról volt szó: a rosette-i kő megfejtésének hajrájában már éjt nappallá téve csak ezen dolgozott. Amikor pedig rájött a válaszra, beszaladt a bátyjához „megtaláltam” felkiáltással, majd ott helyben elájult, így a következő öt napot pedig kénytelen volt a legszigorúbb ágynyugalomban tölteni.)

Egy szó, mint száz: Champollion cseppet sem kímélte magát, ha a tudásszomja kielégítéséről volt szó. Ám ez a buzgalom az egészségét is kikezdte, több szívinfarktus után tragikusan fiatalon hunyt el, mindössze 41 évesen.

Persze nem lenne teljes a történet, ha nem találnánk benne legalább egy magyar vonatkozást: szülővárosában, Figeac-ban a helyi múzeumban őrzik a rosette-i kő másolatát, melynek megalkotásában a magyar felmenőkkel rendelkező Joseph Kosuth is részt vett.

Források: Múltkor, NG24, Rubicon, Hyperion, MentalFloss

Kiemelt kép: Wikipedia/Musée du Louvre

Fiala Borcsa