„Kapolcs helyett Velence volt kiírva. Az olasz, nem a tó” – legendás eltévedéseink

–

„Egy éve, amikor mentünk egy barátunk meglepibulijára bérelt házba, és egyszer csak járhatatlan út, és előtte tábla: »Vigyázat, robbanásveszély, itt tartózkodni tilos és életveszélyes!« Kösz, GPS! De végül odataláltunk, és jó buli volt.” (Angelika)

„A 2019-es szegedi kajak-kenu-vb-ről a szövetség által biztosított újságírói kisbusszal jöttem haza. Többen figyelmeztettek, hogy ez egy eltévedős sofőr, például Pozsonyból Milánóba Budapesten keresztül próbált eljutni. De, gondoltam magamban, ugyan mit lehet elrontani Szegedtől Pozsonyig, amikor gyakorlatilag végig autópályán jövünk? Hát sok mindent el lehet, erre én is rájöttem, amikor kb. éjfél magasságában valami csoda folytán a győri Audi-gyár 2. számú portája előtt kötöttünk ki…” (Titanilla)

„Egyszer a Művészetek Völgyéből bementünk Tapolcára, és nem sikerült visszafele jó irányba lehajtani a főútról. Kapolcs helyett Velence volt kiírva (az olasz, nem a tó). Hát jó, akkor menjünk oda! Így jártam életemben először két napra Velencében, a kocsiban aludtunk, persze ott is eltévedtünk – órákig nem találtuk meg a Szent Márk teret, mire rájöttünk, hogy kb. minden sarkon ott a tábla.

Lehet titokban is maradt volna a kaland, de anyukámék próbáltak hívni a mobilomon, és az németül mondta be, hogy nem elérhető.” (Nusi)

„Ismerősi körben sokat emlegetett sztorim, amikor eltévedtem a suliba menet. Gyalog jártam gimibe, kb. 20 perc volt az út, mindig ugyanazon az útvonalon mentem, általában a legjobb barátommal. Egyik reggel nélküle kellett útnak indulnom, és mit ad isten, persze hogy akkor állt be egy harminckocsis tehervonat a vasúti átjáróhoz, amin már negyedik éve mentem át nap mint nap. Várakoztam, várakoztam, de mivel a vonat nem mozdult, és már háromnegyed nyolc volt, gondoltam, merész leszek, és elsétálok a kb. 300 méterre lévő biciklis-alujáróhoz, hogy azon átjutva haladjak tovább ismerős célomhoz. Nos, a második óra elejére értem be. Okostelefon és Google Maps még nem volt, de későbbi tapasztalataim szerint nem sok hasznukat vettem volna.” (Vivien)

„Nekem az Astoria aluljáró a vesztem, onnan mindig úgy jövök föl, mint egy szurikáta, kidugom a fejem, körbenézek, azonosítom, hogy hol kéne lennem – és ezt megismétlem még párszor.” (Anna)

Haverok, buli, Google Maps

„Badacsony-hegy, ahol sógorom és a testvére, férfi mivoltukra való tekintettel átvették az irányítást, mert nem hitték el nekünk, hogy az a 30 cm-es kőpárkány is út. Így a velünk szembe jövő családtól kérdezték meg, hogy honnan jöttek fel a hegytetőre. »A faluból.« Jó, akkor mi is arra megyünk, ahonnan ők jöttek, mert ugye visszafelé menni a kőpárkányon, na az kizárt. Mondjuk, azt nem ártott volna tisztázni, hogy melyik faluból. Ugyanis a Badacsonyt több település veszi körbe. Így mi szépen eljutottunk Lábdihegyre Tomaj helyett…” (Beáta)

„Hárman barátnők túráztunk az Őrségben. Ketten itt lakunk a közelben, a harmadik lány Kecskemét mellett, ahol alig van gomba. Na hát itt volt bőven, ez lett a vesztünk. Kinéztünk egy körtúrát, ami 14 km lett volna. Beiktattunk egy ebédet félúton, jól eldumáltuk az időt, 4 óra körül indultunk vissza.

Nem is lett volna semmi baj, ha követjük a kinyomtatott leírást, csak hát a gomba ugye…

Mindhármunk keze, pulcsija tele volt, a leírást meg nem néztük, csak követtük a jeleket, de egy ponton váltott a jel, másikat kellett volna követnünk. Este nyolc körül a tök sötét erdőben már kezdtünk aggódni. Végül előkapartuk a telefont, és megnéztük hol vagyunk. Végül a szomszédos falu közelebb volt, úgyhogy arrafelé vettük az irányt, és végre kiértünk. Az autók persze a másik településen voltak, úgyhogy a barátnőm párjának el kellett jönnie értünk, hogy visszavigyen az autóinkhoz. Utána már szétröhögtük magunkat, de azért a full sötét erdőben mindenki parázott, csak senki sem merte mondani. Összesen több mint 20 km-t gyalogoltunk aznap a 14 helyett.” (Réka) 

„Szent Anna Napok, a tónál. Este elindultam, hogy hozzak még egy kör sört, ami már nem hiányzott belőlünk. Becéloztam, hogy egyenesen a sörcsapig megyek, ami kb. 300 méterre volt, majd a sörökkel 180 fokos fordulás, és egyenesen vissza a haverokhoz. Tömegnyomor volt, sátortömeg, tök sötét, nem a reggeli teával voltam, így persze hogy nem találtam vissza. Az éjszakát egy jó nagy fa alatt töltöttem, de legalább volt söröm.

Reggel találtam vissza a haverjaimhoz. Mondták, hogy ők ötször is láttak engem elmenni mellettük, de azt hitték, máshol is dolgom van, ezért nem szóltak rám.” (Levi)

Otthon, te édes…

„Szabolcsi lányként egyszer hazalátogattam, és elhatároztuk a szüleimmel, hogy elmegyünk a méltán híres Luby-kastélyba. Ezt meg is tettük egy szép nyári vasárnap, a kastély és a rózsakert remek volt. Utána úgy döntöttünk (persze édesanyám és én), hogy el kellene menni megnézni valamelyik »bukót« (bukógátat, ahol strandolni is lehet – a szerk.) a környéken, a Nagybukóra esett a választás. A Google Maps el is vitt bennünket, szigorúan a töltésen, aminek nem igazán volt a bukónál lehajtója, de cserébe az összes sorompó nyitva volt. Ott is hagytuk az autót egy korábbi lehajtónál, gondoltuk, a maradék másfél kilométert megtesszük gyalog.

Minden jól ment, csakhogy vasárnap késő délután, amikor visszaértünk, le volt kulccsal zárva az ÖSSZES sorompó a töltésen. Gondoltam, hogy ez így még menthető lesz, semmi baj, a szántóföldeken valahogy vissza tudunk evickélni a betonútra. Nem így történt, a kocsi kereke elsüllyedt a nedves talajban. A szúnyogok közben nagyon örültek, hogy a vacsora tálalva van, és a szüleim elkezdték kiásni a kocsi kerekét, én pedig közben az interneten megnéztem a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság telefonszámát, és próbáltam egyeztetni, hogy ne a töltésen töltsük az éjszakát. 

Az úriember a vonal túlsó végén nagy nehezen megértette, hogy baj van, a töltésen ragadtunk, és megígérte, hogy szól az illetékes (azt hiszem) gátőrnek, aki hívni fog. A hangulat a tetőfokára hágott az autónál abban a 10 percben, amíg a gátőr telefonált, akivel a következő beszélgetés zajlott: 

– Hol tetszenek lenni pontosan a töltésen? Fűzfát lát?
– Fűzfát? 
– Igen, igen, csókolom. Sajnálom, de én Milotán vagyok, és már italoztam egy kicsit. 

– Akkor most velünk mi lesz? Egyébként nem látok fűzfát.

– Tudja, mit? Szólok az egyik ismerősömnek, jönni fog nyitni a sorompókat, ha minden igaz. 

– Köszönöm, nagyon hálásak vagyunk!

Majd jött Sanyi úgy 10-15 perc múlva, nyitotta a sorompókat, és csak annyit fűzött hozzá: »Már mindenkinek van kulcsa ezekhez a sorompókhoz itt, úgy látszik, csak maguknak nincs.« Igen, Sanyikám, úgy látszik.” (Rita)

„A PeCsából a Wesselényi utcába egy TCs-koncert után közel 2 óra alatt jutottunk el.” (Fatime)

„Nekünk Londonban, okostelefon előtti időszámításban nem sikerült a GPS-készüléket működésre bírni (hiába, háromemeletes épületek közé nem lát be a műhold). Mivel azt tudtuk, hogy pár percnyi sétára lehetünk a céltól, a következő fél órában megpróbáltuk megtalálni mindenféle módszerrel (térkép, help plíz stb.), de sehogy nem sikerült. Végül beültünk megszégyenülten egy taxiba, bemondtuk a címet, mire a drága cab driver: »de hát az itt van egysaroknyira!« Szegény nagyon nevetett, amikor elmeséltük neki, hogy az lehet, de mi már az összes sarkot körbejártuk az elmúlt fél órában, és most már nagyon, de nagyon szeretnénk odajutni, szóval örülnénk, ha segítene ebben.” (Ági)

„Székesfehérvárról vitt anyukám Pécsre egy barátnőmmel. Vesztünkre én voltam a navigátor, térképpel (GPS és Google Maps későn kúszott be hozzánk). Véletlenül sem főúton mentünk, mindenhol találtam rövidebbet, jobbat (nem voltak azok, de sebaj).

Egyszer csak piros-fehér sávos szalaggal lezárt út, nyüzsgő emberek, átmenni látszólag nem lehet, nagy betűkkel »Mecsek Rally« felirat. Kicsit bután pislogtunk, amikor egy hapi felemelte a szalagot, és mutatta, hogy mehetünk nyugodtan. Anyu visszajelzett, hogy köszi, nem, nem, gyerekkel vagyok, meg hát rali, na.

Enyhén megmosolyogtak, hogy csak előkészülnek másnapra, versenyezni nem kell. Azóta nem engednek navigálni.” (Gabriella)

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / DragonImages

Csepelyi Adrienn