–

Olvastam egy könyvet a nyáron, ami szíven ütött, és nem hagy nyugodni hetek óta. Az a címe, hogy Minden kis nyamvadt bánatom, és a kanadai író, Miriam Toews jegyzi. A történet életrajzi elemeken nyugszik: Toews apja és nővére is öngyilkos lett, tizenkét év különbséggel. Mind a ketten bipoláris zavarral küzdöttek, azaz egyfajta érzelmi hullámvasúton töltötték az életüket: a súlyosan lehangolt állapot váltakozott egy-egy (túl)pörgős időszakkal, és ez a kiszámíthatatlan periodika halálosan kimerítette nemcsak a családot, de őket, magukat is, ezért választották végül a halált. Elfáradtak.

A regény egy testvérpárról szól, amelynek egyik tagja, Elf világhírű zongorista, jómódú, gyönyörű, művelt, és imádja a férje. Mégis teher neki az élet, a depresszió, mint fekete felhő burkolja be szüntelen. Yoli, a húga sokkal többet csetlik-botlik az életben, túl van egy rakás fura kapcsolaton, egyedül neveli a gyerekeit, és íróként sem boldogul olyan simán, mint zseniális testvére a saját területén. A legnagyobb gondja azonban nem a művészi vagy egzisztenciális válság, hanem az, hogy Elf, akit imád, meg akarja ölni magát. A sokadik kísérleten van túl, egyre rosszabb állapotban van fizikálisan, de mindig megmentik az életét. Ezért arra kéri Yolit, kísérje el Svájcba, ahol mód van eutanáziát kérni lelki betegség esetén is, nem csak akkor, ha a szenvedés fizikai.

Erről a dilemmáról szól a regény: mit teszel, ha valaki, akit szeretsz, nem akar tovább élni, holott élhetne még? El tudod fogadni, hogy ez az ő élete, és így a döntés is az övé: hogyan, meddig, és miként folytatódjon?

Talán nincs köztünk olyan ember, aki ne szembesülne hasonló infernális kérdéssel valamikor az élete folyamán. Ha nem is úgy, mint a regény hősnője, ha nem is aktív halálba segítés a kérés felé, hanem, mondjuk, annak a tudomásulvétele, hogy valaki menni akar, elege van, például nem kér több kezelést.

Mit tettél, tennél vagy teszel egy ilyen helyzetben?

Ez persze tipikusan olyan kérdés, amelyre nincs jó válasz, csak különféle válaszok vannak habitus-, világnézet-, millió körülmény- és lehetőség függvényében.

Okoskodás helyett inkább elmesélek nektek én is egy történetet, az enyémet. Azt, hogy én miként futottam bele fiatal felnőttként egy hasonló dilemmába.

A nagyanyám nem akart orvoshoz menni.

Egyszerűen beszélni sem volt hajlandó arról, hogy beteg.

Pedig együtt laktunk, napról napra láttuk rajta a változást, hogy fogy, hogy valami nem stimmel.

Amikor végül mentő vitte be a kórházba szirénázva, az orvos szemrehányón vonta fel a szemöldökét: miért nem hoztuk be eddig. Már nem tudtak rajta segíteni. Ha korábban, sokkal korábban érkezik, valószínű igen, és még élhetett volna talán pár évet közöttünk.

Hallgatott az egész család, nem kis bűntudattal. Pedig évek óta rendszeresen és felváltva mondogattuk neki, hogy ki kellene vizsgáltatnia magát, szó sem volt arról, hogy nem érdekelt minket, mi van vele. Aggódtunk érte, de egy felnőtt embert nem pakolhatsz be akarata ellenére az autóba, hogy irány a rendelő! Ha azt mondja, nem megy, akkor azt el kell fogadnod. Már, ha el tudod.

Ha ma, húsz év múltán visszagondolok a halálára, pontosabban a halála előtti életére, akkor úgy gondolom, nem találta már benne a helyét. Felnőtt már a húgom is, az idős rokonok pedig korábban meghaltak, fura módon életében először viszonylag függetlenné vált, nem ápolt, gondozott, nevelt senkit, és másod meg harmadállást sem kellett vállalnia családfenntartóként, mint fiatal korában, amikor elhagyta a férje.

Kívülről úgy tűnt, most jöhetne a jutalomjáték. Most először lehetne ideje pihenni. A kedvteléseknek élni. Csakhogy ő minket kedvelt. Velünk szeretett lenni, de mi alig voltunk otthon. A szolgálat számára véget ért, dédunokák még nem voltak, és ezzel az új helyzettel nem tudott mit kezdeni az én nagyanyám. Azt hiszem. Erről nem beszélt, úgy általában magáról nem sokat beszélt, – viszont mindenkit meghallgatott – csak annyit láttunk, hogy egyre több időt tölt a szobájában, sokat hallgat, mindig lehangolt, és egyre kevésbé enged közel magához bárkit is.

Mi mindig nagyon közel álltunk egymáshoz, mégsem tudtam segíteni rajta. Csak baszogattam.

Egyre dühösebben hangoztattam az orvosdolgot, hetvenhárom éves volt, rohadtul nem gondoltam időszerűnek, hogy belehaljon valamibe, amiről azt sem tudjuk mi, mindenesetre valószínűleg légszomjjal jár, mert egy Diaphyllin nevű hörgőtágítóval gondolja kúrálni, amit felíratott valakivel.

A lelki gondokon kívül azt hiszem, az is munkált benne, hogy nem akar kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, ő aki, annyi embernek segített kiszolgáltatott helyzetében. Nem akarta, hogy úgy lássuk őt, ahogy ő látott másokat, akkor is, ha biztos lehetett benne, soha nem hagyjuk magára. Tartott a kezelésektől, az öntudatlanságtól, a magát ellátni képtelen állapottól. És mindattól, ami ezekkel jár: fájdalom, szégyen, félelem, másokra utaltság, „tehernek lenni” érzés. Erre abból következtetek, hogy felvételét kérte, akkor, amikor már ő valószínűleg tudta, hogy beteg, egy szociális otthonba.

Óriási veszekedés tört ki ebből is, emlékszem. Hogy képzeled – kiabáltam vele – hogy magadra hagylak, és beduglak valami elfekvőbe?

(Épp csak azt nem tettem hozzá, hogy „hülye vagy”? De hozzágondoltam, nagyon mérges voltam rá.)

Nem magyarázkodott, elvonult a szobájába. Erről sem volt hajlandó vitatkozni. Makacs egy nő volt, büszke és konok, az a fajta, akire azt mondják, tartása van. Eldöntötte, hogy bevonul, ha leesik a lábáról, és kész. Ezért rakta fel magát a várólistára.

Aztán előbb meghalt mint hogy újra összevesztünk volna a dolgon.

Nem tudom, csak remélem, ma már tudnék türelmesebb lenni. Tudnám úgy szeretni, hogy neki az ne teher legyen egy amúgy is nehéz helyzetben, ne kelljen magyarázkodnia, vitatkoznia az életéről. Talán félre tudnám tenni a saját akaratomat (annak akarását, hogy ne hagyjon itt a picsába, mert nem bírok nélküle lenni, vagy legalábbis nem akarok, egyáltalán nem akarok…). És tudnám azt mondani, hogy „segítettél nekem ebben a világban gyökeret verni, most én segítek neked elmenni”. Legalábbis azzal, hogy békén hagylak, nem mantrázom, hogy maradj, gyógyulj, menj orvoshoz, szedd azt a kurva gyógyszert, mert én azt akarom, hogy élj, pár nappal többet, vagy pár héttel, hónappal, ki tudja, mennyivel.

Talán már nem tenném ugyanezt.

Talán már nem próbálnám tartóztatni azt, aki menni szeretne.

Édes istenem, csak ne kelljen kipróbálnom soha, bölcsebb lettem-e valóban… vagy inkább mégsem.    

Kurucz Adrienn