Csepelyi Adrienn: „Kösz, hogy cserben hagytál!” – Így segített a dühöm a gyógyulásban

–

„A keserűség olyan, akár a rák. Belülről felemészt. De a düh olyan, mint a tűz. Tisztára éget mindent.” (Maya Angelou)

Freud a depressziót az önmagunkkal szembeni, belső düh következményeként írja le – és ennél jobb megközelítéssel nem találkoztam még, pedig igen sok szakirodalmat és segítő irodalmat olvastam a témában. Dühös vagyok magamra, mert nem tudok tökéletes lenni valamiben. Mert kudarcként élem meg, hogy nem vagyok a helyemen. Dühös vagyok, mert nem vagyok elég szép, elég jó, elég sikeres – elég. És ez a düh szép lassan beleeszi magát az élet valamennyi szegmensébe, és olyan alattomosan rágja szét a lelket, hogy totálisan értéktelennek érzem magam.

A kép persze ennél jóval árnyaltabb. A szakemberek szerint vannak major depressziósok is, akik kifelé csatornázzák a dühüket – akár egészen szélsőséges dührohamok képében tör felszínre a betegségük. Nekem ez – és erre csak utólag, a teljes gyógyulás előtt nem sokkal jöttem rá – sokáig nem ment. (A dühünkhöz való kapcsolódásról nemrég Milanovich Domi írt szakértői cikket.) Amíg meg nem volt a diagnózisom, és nem vált világossá a környezetem számára (meg a saját magam számára), hogy milyen súlyos az állapotom, folyamatosan azt hallottam, hogy rosszul menedzselem az időmet, slendrián vagyok, nem figyelek oda, túlszervezem magam, és csinálhatnám sokkal, de sokkal jobban a dolgokat.

Iszonyatos, pusztító, tompán lüktető dühöt éreztem – magammal szemben. Amiért csalódást keltek másokban, amiért lassabban, több hibával, kínkeservesen tudok csak elvégezni alapvető feladatokat.

Legbelül persze már derengett, hogy valami baj van, mert ugyanazzal a munkamennyiséggel sokkal rosszabbul teljesítettem – de mivel olyan gyakran hallottam, hogy biztosan én csinálok rosszul valamit, elnyomtam magamban ezt az érzést, és még keményebben dolgoztam, még többet éjszakáztam.  Amitől persze végképp kimerültem, és még annál is rosszabbul teljesítettem, mint addig – ettől pedig fuldokoltam a bűntudatban és a szégyenben. Lefelé tartó spirálba kerültem:

még többet vállaltam, hogy kiengeszteljem azokat, akik láthatóan elégedetlenek voltak velem, ám ezzel csak újabb meg újabb csalódásokat okoztam. Másoknak – és legfőképpen magamnak. És a végén már úgy éreztem magam, mint a kutya, amelyik halkan nyüszít, ha ütik, de közben próbálja megnyalni annak a kezét, aki bántja.

Talán szélsőségesnek tűnik a hasonlat, de sajnos nem az. Aki megjárta a major depresszió poklát, az tudja, hogy ebben a beszűkült, fullasztó tudatállapotban egészen szélsőséges kapcsolatba kerül magával az ember. Miközben szívből utálja, megveti és alkalmatlannak látja magát bármire, semmi másra nem vágyik jobban, mint hogy valaki odajöjjön, és azt mondja neki: én szeretlek és értékesnek tartalak így is, ebben a szar állapotodban is, és nem csak akkor, ha valamit megteszel nekem/értem.

Mennyi még, egy percnél több?

A gyógyulás lassú és keserves volt. Hullámvölgyek, visszaesések szabdalták, amelyek idején számosan nekem szegezték a kérdést: „a múltkor már jobban voltál, mi bajod már megint? Mikor leszel már jól?”

Akadt, aki kijelentette: kéri (érted? KÉRI!) vissza a régi, jófej énemet.

Egy ízben előfordult, hogy valaki nyíltan azt vágta a fejemhez, „tisztában vagyok-e azzal, mennyi kényelmetlenséget okozok a környezetemnek a betegségemmel”. Mintha nem eleve ezen szorongana egy major depressziós ember a nap huszonnégy órájában. Én olyannyira ezen szorongtam, hogy csak akkor kértem segítséget, amikor a pánikrohamaim idején már halálfélelmem sem volt, csak azt éreztem: legalább így vége lesz az egésznek.

Visszatekintve nehezen érthető, ezért gondolom, hogy kívülről szemlélve is az. Hiszen egy depressziós emberen nincs semmiféle külsérelmi nyom, elváltozás, nincs egyértelmű külső jele a betegségének. A belső jeleket pedig a közvélemény még mindig gyakran hisztinek, lustaságnak, tehetetlenségnek, szerencsétlenségnek bélyegzi, mintsem súlyos, a testet fizikai és lelki működésében is megbetegítő állapotnak. 

És tudjátok, mit? Elfogadom, hogy akadnak, akik nem tudnak megbékélni azzal, hogy ez egy betegség. A mélységeit én is csak akkor értettem meg igazán, amikor megjártam a legmélyét. Mégsem (pontosabban: épp ezért nem) kívánnám soha senkinek, hogy járja meg ő is a poklot, és majd akkor elhiszi, hogy ez bizony nem akaratgyengeség.

Valamire ugyanakkor rájöttem félúton a gyógyulás felé: 

a depresszió nem döntés kérdése, az empátiád és a gondoskodásod viszont igen. És ha nem segítesz, még mindig dönthetsz úgy, hogy legalább nem ártasz. Ne szólj, ne minősíts, ne tegyél megjegyzést. Csak ballagj el csendben, és tartsd meg magadnak a véleményed arról, betegség-e egy olyan állapot, amelynek következtében 45 másodpercenként lesz öngyilkos valaki.

Mintha mi sem történt volna

A terapeutám felkészített arra, hogy egy terápiás folyamat során lesznek olyanok, akik megbántva érzik majd magukat, netán felháborodnak attól, hogy megváltoztam. Értsd: felszámolom az eddigi káros mintákat, és újrahuzalozom az emberi kapcsolataimat.

Most ezeknek a viszonyoknak csak egy részére térnék ki: azokra, akik úgy gondolták, annyi dolguk van a depressziómmal, hogy addig nem keresnek, míg számukra ilyen kényelmetlenül beteg vagyok – aztán megjelentek, amint a cikkeimből, posztjaimból azt olvasták ki, hogy meggyógyultam. 

Ennek az írásnak nem az a célja, hogy bárkit pellengérre állítson – a konfliktusokat a saját életemben intézem, intéztem, és annyit bárki elmond rólam, aki öt percnél többet tartózkodott velem egy légtérben, hogy nem félek konfrontálódni. Fontosnak tartom viszont, hogy írjak erről a témáról, mert úgy érzem, ugyanakkora tabu övezi, mint magát a betegséget.

Hát én most kimondom

Nem illik arról beszélni, hogy menet közben rájöttél, mennyire meg akartál felelni mindenkinek, mennyire a kedvére tenni olyan embereknek is, akiket igazából csak így tudtál magad mellett tartani. Mindig plusz egy dologgal. 

És nem illik arról se beszélni, hogy mennyire nehéz elgyászolni ezeket az embereket az életedből. Mert a terápia során eljutsz oda, hogy nem akarsz mindig plusz egy dolgot tenni azért, hogy szeressenek. Olyan emberekkel akarod ezentúl körbevenni magad, akik önmagadért szeretnek, akkor is, amikor a taknyodon csúszol, akkor is, ha nem vagy tökéletes. (Nem vagy. Ők se azok. De pont jók vagytok így egymásnak.)

A legkevésbé pedig arról a dühről illik beszélni, ami akkor kel életre az ember lelkében, amikor azok, akiknek folyton a kedvét leste, s akik az első kellemetlenségnél köddé váltak, szép lassan elkezdenének visszaszivárogni az életébe, amikor újra derűs az ég.  

Úgyhogy én most leírom minden olyan depresszióból gyógyuló ember nevében, aki szégyellte eddig a dühét, hogy dühös vagyok. Dühös vagyok

• rád, aki sürgettél, időkorlátot akartál szabni a gyógyulásomnak
• rád, aki azt mondogattad, hogy az én hibám
• rád, aki eltűntél, amikor már nem reméltél hasznot belőlem
• rád, aki nem hallgattál végig, amikor a bizalmamba avattalak
• rád, aki nem fogtad fel, hogy nem az én döntésem, és ez nem „hiszti”
• rád, aki azt mondtad, régen jobb fej voltam
• rád, aki szerint jobb, amikor viccesebb vagyok
• rád, aki magamra hagytál a legsötétebb időben
• rád, aki bár tudtad, mi történik velem, éveken át nem küldtél egy nyamvadt emojit sem
• rád, aki visszalöktél, amikor segíthettél volna
• rád, aki cserben hagytál
• rád, aki úgy csinálsz, mintha mi sem történt volna

Nincsenek előttem arcok vagy nevek, miközben ezeket írom. Nem gyűlölök senkit. Nincs bennem bosszúvágy vagy keserűség. A tűz tisztára égetett mindent. 

Magamnak készült ez a lista, talán legfőképp azért, hogy lássam: a dühöm jogos. Igenis vannak, akik megnehezítették a gyógyulásomat. És tudom, hogy mások életében is akadnak ilyen emberek. Épp ezért írok róla. 

És most, hogy ennek a felsorolásnak a végére értem, azt is tudom, hogy a dühöm szép lassan átalakul. Még van pici belőle, de hamarosan teljes egészében hálává válik. Igen, hálává. És ez nem valami toxikus pozitív maszlag. Hálás vagyok, mert a dühöm volt a hiányzó elem a gyógyulásomhoz. 

 A dühöm segített abban, hogy végre igazságos legyek magammal, és elvárjam, hogy mások is azok legyenek velem. A dühöm adta meg az üzemanyagot ahhoz, hogy megtegyem az utolsó lépéseket, és végül elmondhassam: jól vagyok. Boldog vagyok. A dühöm volt a vészjelző, amikor a régi, káros minták újra akartak rendeződni. A dühöm volt az indikátor, a tábla, amelyik útba igazított. 

A dühöm felszabadított. 

Nem vész el, csak átalakul 

Egy ideje már nem dühöt érzek, amikor felsejlik egy-egy régi minta, beköszön valaki, aki éveken át rám se hederített, most meg kérne valamit. Tárgyilagos vagyok, és néha meglepően rideg. Köszönöm, de nem. Már akkor sem vagyok dühös, amikor valaki visszamenőleg okoskodik arról, hogy „nem is olyan súlyos dolog ez a depresszió”. Sajnálom, hogy nem értett meg belőle semmit – írok még egy cikket a témában, hátha lesz helyette másik kettő, aki szeretne empatikus lenni. 

Ó, igen. El ne feledjem: szar érzés. Nincs bennem felsőbbrendűségi érzés, elégtétel, semmi ilyesmi. Gyász az van. Mert el kell gyászolnom emberi kapcsolatokat, amelyek a szememben jelentősebbek voltak, mint a valóságban.

Erről se illik beszélni: valakinek a hiánya akkor is fáj, ha tudod, hogy nem bánt jól veled. Ha tudod, hogy cserben hagyott a bajban. Hát még akkor, ha hirtelen egész sok lesz ilyen megszakadó kapcsolatokból!

A terapeutád felhívhatja a figyelmet arra, hogy átrendeződnek a viszonyaid, és ha jó szakember, ahhoz is ad kapaszkodót, miként dolgozd fel a gyászodat. De a gyászmunka a tied. Nem foglak áltatni. 

Nekem a dühöm segített átlendülni, amikor már azt éreztem, nem maradt erőm. És – legyen ez bármilyen furcsa – akkor éreztem, hogy visszatért belém az élet, amikor hosszú- hosszú szürke tompaság után végre forrongtam belül. Onnantól tudtam: újra élek.

Élek egy másmilyen életet. Egyszerűbbet, tisztább emberi kapcsolatokkal, sallangmentesen. Köszönöm azoknak, akik életre keltették a dühömet. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ maystra