A futás segített legyőznöm a démonokat, hogy ne húzzam ki a fiókot, és vegyem ki a nagy kést

–

Este van, kint sötét, füstölgő kémények, az utcán már alig jár valaki. Minden ablakban behúzott függöny, senki sem figyel, az emberek lassan lefekvéshez készülődnek. Innen-onnan zajok szűrődnek ki, zajlik az esti rutin, mindenki teszi a szokásos esti dolgait, készül a másnapra, uzsonnát csomagol a gyereknek, kimutatásokat készít, vagy az állatokat eteti. Klasszikus falusi hétköznap, egy klasszikus őszi estén. Valami ma mégis más. Valami olyan fog ma történni, ami még sosem történt az életemben, és ami (most még nem tudhatom, csak erősen sejtem) nagyban megváltoztatja majd önmagam megítélését. Mert ez a fontos. Talán a legfontosabb, de én erre csak most kezdek rájönni.

Ez a szerda este nem is csak a mai estéről szól 

Benne van ebben mindaz, ami az elmúlt 37 évben történt velem. Vegyesfelvágott: van itt jó is és rossz is. Van nagyon sok jó. Sok öröm, sok boldogság, sok olyan esemény, amiért hálás vagyok a sorsnak, mert utat mutatott akkor, amikor már kezdtem elveszni. Ugyanakkor van benne nagyon-nagyon sok sötétség, félelem, szorongás, káosz, pánik, kontrollvesztés is. Átsírt, átrettegett éjszakák, kiútkeresés, szuicid gondolatok, amikor már nincs más megoldás, és azt hiszed, csak egyetlen út van, ami kivezet mindenből. Sokszor hittem benne, hogy ez lenne a megoldás: véget vetni mindannak, ami kínoz, annak a megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan, láthatatlan erőnek, annak a gonosz, elviselhetetlen érzésnek, amellyel éveken át éltem együtt, és temetett egyre inkább maga alá. Ahogyan teltek az évek, egyre inkább gyűrt össze, egyre mélyebbre, és csak néha engedett egy-egy pillanatra levegőhöz jutni. Épp csak annyira, hogy ne fulladjak bele. Aztán újult erővel ült a nyakamra, és élvezettel, kéjes örömmel lovagolt rajtam, a testemen és a lelkemen; formálta át a jellemem, mosta le az arcomról azt, aki voltam, és alakított valaki olyanná, akit már nem is ismertem fel a tükörben. Elfelejtette velem, milyen érzés az öröm. Milyen érzés mosolyogni, milyen, ha elégedett vagyok.

Görbe tükör lett mindegyik a lakásban, felnagyítva mutatták meg mindazt, ami hiányosság, hiba bennem, és elrejtették mindazt, amiről valaha azt hittem, szerethetővé tesz.

Sötét időszak, óriási felhőkkel, egyre nagyobb kilátástalanságban.

Az ember életösztöne iszonyatosan erős 

Amikor a legnagyobb a vihar, akkor is képes felállni, és a széllel szembemenve, tűrve mindent, kiutat keresni, menedéket, megnyugvást, egy biztos pontot, ahol, ha rövid időre is, de megnyugodhat a lelke. Amíg élek, hálás leszek a férjemnek, aki mindvégig mellettem volt ezekben az években. Minden egyes padlóra esésemnél a hónom alá nyúlt, és azt üvöltötte, képes vagyok legyőzni, álljak fel. Igaza volt. A legnehezebb dolog a beismerés. Ha ő nincs, soha nem mondom ki hangosan, és ismerem el: segítségre van szükségem. Mikor ezt már ki tudtam mondani, annyira mélyen voltam, hogy abba is belementem volna, ha azonnal be kellett volna vonulnom valahová akár hónapokra. Bármit megtettem volna, csak csend legyen végre a fejemben. Persze, az élet semmit nem ad könnyen. A felismerés a legnehezebb – mondják. És valóban: ha önmagamnak bevallom, hogy bajban vagyok, olyanban, amit egyedül nem tudok, nem tudunk megoldani, akkor már megtettem az első lépést a gyógyulás felé. Egyetlen kérésem volt: hadd válasszam ki én azt a szakembert, akihez bizalommal tudok fordulni. Pontosan tudtam, ki az, akire szükségem van, a zsigereimben éreztem, hogy csakis neki és előtte tudom őszintén, minden fájdalommal együtt elmondani mindazt a terhet, ami a lelkemet nyomja – immár 25 éve. Rettenetesen hosszú idő, nem lesz sétagalopp helyre tenni – mondta akkor a doki. Ma is mosoly terül el az arcomon, ha meglátom őt valahol, ha pedig személyesen találkozunk, érzem a belőle áradó végtelen nyugalmat, és azt, hogy mindent, de igazán mindent meg lehet oldani az életben.

„Soha semmi sem végleges”

– olyan gyakran hangzott ez el tőle, hogy már a mindennapokban is ismételgetem magamnak, és sokszor ad erőt, amikor nehéz helyzetbe kerülök.

Három év pszichoterápia és gyógyszeres kezelés után gyerekvállalás

A gyakoriság változó volt, eleinte hetente találkoztunk, később minden második héten. Nagyon sok sírás, nagyon sok felismerés, nagyon sok ledöbbenés. „Készen áll rá” – mondta egyszer arra a kérdésemre, vállalhatok-e gyereket. Nagyon szerettem volna már anyává válni, de azzal is tisztában voltam, hogy a pszichés állapotom nem biztos, hogy ezt még lehetővé tenné. Amikor ezeket a szavakat kimondta, akkor éreztem először, hogy irányítom az életem. Képes voltam idáig eljutni – azt mondja, szülhetek, mert lelkileg és mentálisan is elbírom a terhet, és ami a legfontosabb, jó helyre születik az a gyerek. 

Teltek az évek. A lányom megszületése után igyekeztem minden erőmmel arra törekedni, hogy gyógyszermentes maradjak, és minél tovább szoptathassam. Azzal már a betegség diagnosztizálásakor tisztában voltam, hogy ebből nem lehet teljesen felgyógyulni. Lesznek jobb és rosszabb időszakok, és lesznek teljesen gyógyszermentes hónapok, évek, de előfordulhat, hogy újra mélyebbre csúszom, és akkor majd elő kell venni a mankókat, amik végig ott lapultak a gyógyszeres fiókomban. A második gyerekem születése után, 2021-ben következett be az első igazán nagy visszaesés. Ekkor a nagyobbik gyerek 8, a kisebbik 3 éves volt. 

Szuicid gondolatok, újra

Ott álltam éjjel a konyhában, remegtem, mint a nyárfalevél, és kihúztam a fiókot, amelyben a késeket tartjuk. Álltam, nyeltem a könnyeimet, és vártam, mikor lesz elég merszem, meddig bírom még elviselni, vagy ural el végleg, és borítja el az agyamat annyira, hogy egyszer s mindenkorra véget vessek ennek. Ekkor felsírt a kicsi. Megtöröltem az arcomat, bementem hozzá, lefeküdtem a kiságya mellé a szőnyegre, halkan csitítottam, könnyekkel küszködve. Nem tudom, meddig feküdtem ott, végül elnyomott az álom.

Reggel ott talált rám a szőnyegen fekve a nagylányom, magzatpózban.

Hogy mit fogott fel ebből, ma sem tudom. Látta, hogy tele van a szoba zsebkendővel, látta a sírástól eltorzult arcomat, a kialvatlanságtól mélyfekete árkokat a szemem alatt, és azt, hogy képtelen vagyok lábra állni. Remegtem egész testemben. Hívta az apját, tőle kértem egy nyugtatót. Aludtam, álom nélküli álmot, olyat, ami nem pihentet, csak megment a valóságtól. 

Miután felébredtem, kimentem az utcára. Sétálnom kellett, kiszellőztetnem magam, végiggondolni, hogyan tovább, kell egy terv, mert két gyerek nem nézheti ezt végig, és egyedül ez tartotta bennem a lelket. 

Hosszan sétáltam, néha futottam is 

Kellett a mozgás, kellett, hogy néha sprinteljek, és érezzem, ahogyan a tüdőmből kifogy a levegő, érezni akartam, hol a határ, mennyit bír el a testem. A lelkem nagyon sokat – ezt már évek óta tudom. Egy része szerintem meg is halt, képtelen már bizonyos érzelmek feldolgozására. Most azt akartam érezni, milyen a fájdalom, milyen az, ha tényleg kárt teszek magamban, essek bár el, törjem össze magam, történjen végre valami, ami az elmém minden erejét a lelkem tönkretételéről átirányítja a testemre. És futottam. Futottam, futottam, kint a mezőn, a szántóföldek között. És a végén megálltam, vártam, hogy majd kifulladok, elfogy a levegőm, szúr az oldalam, összerogyok, vagy elájulok – de nem történt semmi. Illetve mégis. Hirtelen kiélesedett minden érzékszervem, láttam, hallottam: a levelek suhogását, a fákon a madarakat, láttam, ahogyan széttaposom, és szétfröccsen a csipkebogyó, és összefoltozza a cipőm. Éreztem a port a levegőben, nagyot szívtam, hogy telítődjön a tüdőm a friss, ropogós mezei illattal, és nem pislogtam, mintha attól tartanék, hogy egyetlen pillantás alatt semmivé válhat ez az egész látvány minden részletével. Álltam, és mosolyogtam. És nem éreztem semmit ott fent a fejemben, csend lett, és a szívdobogásom üteme volt az egyetlen, ami tudatta velem:

nem haltam meg, nem a halál vetett véget a zajnak, nagyon is élek, de valami történt, amitől az otromba hangok háttérbe vonultak. Mint akik megijedtek valamitől.

Életmentő futás

Hazasétáltam. Elkezdtem olvasgatni a szakirodalmat, felhívtam a szakorvosomat. „Nagyon helyes ötlet, mozogjon minél többet”, mondta. Oké, gondoltam, akkor csináljuk rendesen. Kerestem egy edzőt. Soha nem találkoztunk személyesen, drive-on küldte az edzéstervet, és minden edzésemet nyomon követte, elemezte, megbeszéltük, mi a cél, mit szeretnék elérni. Minden edzésnél azt éreztem, hogy a teljesítőképességem felső határát célozzuk, de jólesett, mert pont annyi volt, ami még nem okozott kudarcot, viszont kellően megdolgoztatott. Három hónapja dolgoztunk már együtt, amikor bevallottam neki: az edzéseknek és a munkatervének köszönhetően 3 hónapja gyógyszer- és tünetmentes vagyok. Mindettől egyre motiváltabb lettem, és ő, látva azt, hogyan vetem bele magam egyre inkább, egyre jobban a futásba, kezdett komolyabb távokat kiírni. Iszonyatos fegyelemmel tartottam be minden előírt tervet: heti 4 futás, tartva az előírt távot és tempót, munka előtt vagy után, esőben, szélben, sárban. „Nincs rossz időjárás, csak rosszul öltözött futó” – mondta sokszor az edzőm.

Beszereztem mindent, ami ahhoz kellett, hogy időjárási körülményektől függetlenül futhassak. Leadtam tíz kilót a súlyomból, de a lelkem terhe ennél sokkal többel lett könnyebb. Újra elkezdtem élvezni az életet, újra nevettem, újra láttam a napsütést, észrevettem, ha változtak az évszakok, nemcsak akkor tűnt fel, hogy ősz van, ha fázott a lábam reggel a nyitott szandálban. Egyszerre kitisztult minden – gyógyszer nélkül. És ez döbbenetes volt. Uraltam. Gyeplőt tettem a betegségemre, és irányítottam. Néha, amikor előjött, felismertem a tüneteket, és már nem félelmetes ismeretlen volt, hanem egy régi cimbora, akivel néha összefutunk, csak már nem ő köszön rám a sötétben, hanem én rikkantok rá jó előre: „Szia, újra itt vagy? Gyere bátran, tudom, mi a teendő!” Irányítottam őt, mert

közben a betegség már olyanná lett az életemben mint egy nemkívánatos rokon, aki ott van, mindig, minden pillanatban.

Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Mi megszoktuk egymást. 

Szerda este van. Edzésnap 

Mára komoly terv van. Életem első félmaratonja. Mások ezt csinnadrattával teszik, valamilyen hangulatos tömegversenyen. Én szóltam a családnak, ma hosszú futásra megyek, eltart egy darabig, ne aggódjanak. Az útvonalat tudják, minden alkalommal ugyanazokon az utcákon futok körbe, mivel az egész faluban öt utca van, ami ki van világítva. A félmaraton itt most 14 kört fog jelenteni ugyanazon az útvonalon, ugyanazok előtt a házak előtt, ugyanazokon a helyeken kell 14 alkalommal nagyon figyelni, el ne csússzam majd a sarkon, tudom, hol ugatnak majd meg a kutyák. Be van állítva a playlist, mondta az edzőm, hogy a 18. kilométernél lesz a holtpont, megsaccoltam, oda tettem legmotiválóbb zenét. Elindulok, melegítek, készítem a testem és a lelkem az előttem álló küzdelemre. Szokásos rutin, körzőmozdulatok, lassú futás, és indul a buli. Óra elindítva, elkezdődött hát. Jobb-bal, jobb-bal, egyik a másik után, minden lépéssel, minden méterrel egyre jobban élvezem. Rovom a köröket, 1, 2, 3, 4, és mosolygok. Tudom, hogy egyszer majd eljön a pillanat, hogy meg akarok állni. Mondta az edző. Figyelem a testem jelzéseit, nem is nézek az órámra, nem érdekes a tempó. Futok, ürül az elmém, telik a lelkem, gyógyulok. Újra meg újra látom ugyanazokat a házakat, a következő körre már egyre több helyen lekapcsolták a lámpákat, alszik a falu. Megyek körbe, 5, 6, 7, 8, és élvezem. Monoton. Mosolygok. Hihetetlenül unalmas is lehetne, de én kimondottan élvezem, mert kiszámítható, mert ismerősek a gödrök, a macskák, a faágak, a trágyarakás az út szélén. És mosolygok, mert érzem, bármi legyen is, ezt a csatát megnyertem. Csend van. A régi öreg rokon most hallgat. Ül a karosszékében, teát szürcsöl, és nézi, hogyan győzöm le. Nézi, és tehetetlen, mert újra én irányítok. Én irányítom saját magam, a tetteim, a gondolataim, a kezemben a gyeplő. A következő körben érzem, hogy kezd nehezedni minden lépés, minden lábemelés. Ezen is elmosolyodom. Üdv, holtpont, téged is vártalak. Hát elértük a 17. kilométer végét, itt az idő. Zene beütemezve, minden megvan, hogy segítsen ezen is túljutni. Megszólal Koncz Zsuzsa hangja, és rákezdi: „csak megcsendülnek és nagyon fájnak, de őriznek minket, ránk vigyáznak, a szavak, miket nem mondtunk ki…”

Még bő 3 km. Érzem, hogy ezt a távot már csak erre a zenére tudom megtenni. Újra meg újra visszahajtom, közben hullanak a könnyeim, ahogyan fogom fel a jelentésüket, ahogyan az saját életemre vetítem a sorait. „Néha angyalok laknak bennünk és szörnyek, akiket eltemettünk, a szavak, amiket nem mondtunk ki. Börtönnek tűnnek vagy erős várnak, koporsónak vagy szülőágynak, a szavak, amiket nem mondtunk ki…”

Képes vagyok!

Nem veszem észre, hogy csipog az órám, jelezvén, hogy elértem a beállított táv végét. Kicsit több lett, mert a végére akkora energialöketet kaptam, hogy futva-loholva, a sötét szerdai éjszakában, fülessel a fülemben repedtfazék-hangon énekeltem, felszabadultan sírva-nevetve. Nem tűnt fel, mikor sikerült teljesítenem életem első félmaratonját. Annyira magával ragadott a felszabadító, minden elsöprő érzés, hogy képes vagyok, elhatároztam, megvalósítottam, és ezzel saját magam számára bebizonyítottam, hogy BÁRMIRE képes vagyok. Nem csak egy félmaratonra. A maratonra is akár. A gyógyszermentességre hónapok óta. A kontrollra. Képes vagyok legyőzni a démonokat, képes vagyok nem kihúzni a fiókot, nem kivenni a nagy kést, hanem menni előre, a kétségbeesett semmibe, és megkeresni azt, amibe lehet és érdemes kapaszkodni.

Képes vagyok felállni, képes vagyok összeszedni magam, mert megérdemlem.

Mert a gyerekeim, a férjem megérdemlik, hogy egy teljes értékű anyát, feleséget kapjanak, olyat, aki megtanítja nekik, hogy az életben semmi sem végleges – a jó sem, de a rossz sem. Meg tudom majd tanítani nekik, hogy van kiút. A legsötétebb zsákutcából, abból, ahonnan már azt hisszük, semmiért sem érdemes továbbmenni. Mindig van előre. Magukért. 

„Most, hogy hallottad ezt, még ne szólj semmit! Csak jegyezd meg, végül is rendet kell tenni a szavak közt (amiket nem mondtunk ki)…”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / juanma hache

WMN szerkesztőség