–

Ha megkérdeznék, mi a legrosszabb a major depresszióban, azt felelném: a tudat, hogy mennyi mindent elvett tőlem.

Nem, ez nem afféle áldozati bárány hozzáállás: szikár tény. Vannak dolgok, amiket egyszerűen elrabolt az életemből. Például közel három évet. Ennek egy része homályos, egy része lassan kezd összeállni – egy része meg olyan sötét vákuumban telt, hogy az agyam talán védekezésképpen ki is törölte. 

Azt sem fogom már visszakapni, amit ezek alatt az évek alatt létrehozhattam volna. És azt sem, ami leomlott. Legalábbis eredeti formájában biztosan nem. 

Erről nemigen beszélnek a diadalmas gyógyulás után: hogy ott állsz puszta kézzel egy egész élet romjai fölött, és valamit kezdened kellene a törmelékkel. Miközben még azt is alig mered elhinni: vége. Elcsitult az utolsó rezgés is.

Nem fogok hazudni. Gyűlöletes munka. Mélyre kell menni. Hol meghajolni, hol összekaparni magad, hol meg egyszerűen befogni az orrod, és víz alá merülni, hogy kihúzd a dugót. Folyjon csak le a zavaros víz a kádból, ideje tisztán látni, mi maradt. 

Lássuk, hová és miből építjük újra magunkat és az életünket.

Elveszett jelentések

A romeltakarításom első fázisa maga a szembenézés volt: széthordani a besült illúziókat.

Kidobni emberi kapcsolatokat, üres ígéreteket, s aztán lélekben lesúrolni bizonyos szavakat, hogy egyszer majd, ha megszáradtak, újra elhihessem, van jelentésük. Hogy be merjem engedni majd azokat az életembe, akik új értelmet adnak ezeknek a szavaknak. „Szeretlek.” „Számíthatsz rám.” „Segítek.” „Bízhatsz bennem.”

A jó hír? Ha képes vagy szügyig gázolni ebbe a mocsárba, további életedre képessé válsz bármire. És ha egyszer megérzed, milyen a tiszta, világos, áttetsző élet, soha többé nem vágysz vissza a régibe, ahol nem voltak egyértelműek a határok és a jelentések. 

Érezni fogod: végre kapsz levegőt.

Tisztítótűz

Második lépésként nekem kellett beállnom a tisztítótűzbe: szembenéznem azzal, amit én nem tartottam be, nem csináltam meg, nem adtam le, nem tudtam megmagyarázni se.

Fogalmam sincs, hány bocsánatkérő e-mailt írtam meg az utóbbi hónapok során – de még jó egy évvel a teljes gyógyulásom után is eszembe jutnak dolgok, amik miatt bocsánatot kérek. 

Vezekelek azért, amit nem én tettem, hanem a betegség velem. Nem működtem. Nem ment. Nem azért, mert nem akartam, nem azért, mert nem vettem komolyan – hanem mert ez egy pokoljárás. Ami testi tünetekkel jár. És ami néha a legbanálisabb dolgokat is ellehetetleníti.

Így aztán bőven akadt, amit utólag tisztáznom kellett – és még mindig van is, gondolom. 

Nem, nem fogok ide beszúrni még egyet a megannyi bocsánatkérésem közül. Most azt akarom, hogy arra figyeljen mindenki: amikor egy depresszióból gyógyult ember bocsánatot kér azért, amit a betegsége alatt elrontott, az olyan érzés, mintha még a maradék húst is lehántaná a saját csontjairól. 

De megteszi, mert ez is a folyamat része. És mert fontos vagy neki. 

Te pedig, aki úgy érzed, ehhez már tényleg nincs erőd: van. És nincs dolgod olyan emberekkel, akik nem értik egy őszinte bocsánatkérés értékét. Vagy akik nem képesek maguk is szembenézni azzal, nekik van-e miért bocsánatot kérni amiatt, ahogyan a betegséged alatt bántak veled.

Levegőt!

Miközben ezt a cikket írom, a galérián nyomasztóan sorakoznak a dobozok. Nem megyek sehová – nekik kellene menniük, isten tudja, mióta. Ruhák, amiket sosem fogok hordani. Cipők, amiket rendszereznem kellene. Papírok az asztalomon, könyvek, amelyek egy részét vidékre kellene vinnem. A fürdőszobapolcokat évek óta nem bírom felfúrni – úgy, hogy előtte a tulajdon két kezemmel újítottam fel az egész lakást padlócsiszolástól a csempefestésig.

Voltak időszakok, amikor úgy éreztem, megfulladok a saját lakásomban, de még nem voltam elég erős ahhoz, hogy a napi helytállás mellett még egy nagy lomtalanításba is belevágjak. Néhány hete aztán megéreztem magamban az erőt, és belevágtam. 

Lejárt szavatosságú ételek és kozmetikai termékek – annak a lenyomatai, hogy ebben a lakásban, ebben az életben egy darabon megállt az idő. De most újraindítom az órát: ki mindennel, ami már nem jó, nem táplál, csak a helyet és a levegőt szorítja ki a térből!

Egyik nap néhány fiók, másikon a hivatalos iratok. Nem adtam magamnak határidőt, nincs szükségem plusz szorongásra. De minden egyes etappal több a lakásban a levegő és a fény. Vettem egy integető macskát az íróasztalomra: mozogni kell, erre emlékeztet. Akkor is moccanni, ha egyszerre csak kicsiket lehet. 

Apropó, hivatalos iratok: miközben rendszereztem a papírokat, egész megszerettem magam. Nahát, Adrienn, mennyi mindenre voltál képes még akkor is, amikor úgy tűnt, mindent rosszul csinálsz! Szerződések, jótállások, szűrővizsgálatok és állatorvosi operációk zárójelentései: gondoskodtam magamról és másról is. Pénzt kerestem. Dolgoztam, még ha összeszorított foggal is. Jó lesz ezt nem elfelejtenem: papírom van róla, hogy megtettem egy csomó mindent, ami lehetetlennek tűnt. 

Megtettél te is, csak talán még nem látod.

Újraépíteni a testemet

Jó ideje barátságban élek a testemmel. Hálás vagyok neki és megengedő vele, vigyázok rá, és nem hagyom, hogy mások bántsák – se szóval, se egyéb módon. De nézzünk szembe a ténnyel: a depresszió egy mentális betegség ugyan, de igenis nyomot hagy a testen. Az alvászavar a szemem alatt. A fekvés a szöveteimben. A hormonháztartás felborulása a… mindenen. 

Legyőzni a szorongást, hogy visszatérjek a jógaterembe. Naponta, hetente emelni a megtett lépések számát. Nem ostorozni magam, ha adott napokon a szám a nullához konvergál, hanem megérteni, hogy pihennem kell. 

Hogy ne kezdjem el bántani a testemet, amiért kibillent az egyensúlyából. Hogy ne kezdjem el gyűlölni magamat, amiért hagytam, hogy kibillenjen.

Az első jógaóra? Sírhatnékom volt. De ottmaradtam, és ha az első ászanánál úgy megszédültem is, hogy le kellett ülnöm, a másodikra akkor is felálltam. Épülünk. Az izmaim meg én.

Épülni fogsz te is.

Kidobálni a ballasztot

Hát nem mondom, hogy magasan szárnyaltam volna a gyógyulást követő időszakban. Nem mondom, hogy nem vagyok még mindig kék-zöld a kisebb-nagyobb zuhanásoktól. De azért már boldogulok. És hirtelen szembesültem azzal, ami visszahúz.

Lezárások, amik sohasem jönnek el. (Kapcsolatoké, úgy értem. Lezárásból volt elég a betegségem alatt, kösz.) Fájdalmak, amik még mindig éppoly igazságtalanok, mint amikor okozták őket. Elvárások, amiknek sosem fogok megfelelni. 

Ja, és a szégyen. Amitől ugyan pont hogy meg kellene szabadulnod, hogy újra emelt fővel járhass, de ami csak hatványozódik, amikor szembenézel a romokkal, amik körbevesznek. Amik jelentős részét egy betegség miatt, de mégiscsak te okoztad. 

Többet tanultam a valódi alázatról az utóbbi időben, mint bármikor az életem során. Nem az üres hajbókolásról beszélek, hanem arról: figyelj, ennyi telik tőlem. Ha nem jó, nem elég, sajnálom. 

És végre alázatos vagyok saját magammal, sőt, elsősorban magammal vagyok az: nem kényszerítem a testem vagy a lelkem semmire.

Nem kell folyton rendelkezésre állnom. Nem vagyok rossz ember, ha nem teszem. Akkor sem vagyok rossz ember, ha volt, amit elrontottam az utóbbi években.

És akkor is jogom van alázatosnak lenni saját magammal, ha mások szerint ez kifelé arrogancia. Ó, dehogy. Csak a depresszió egy életre belém véste: amint bent, úgy kint. 

Leiratkozni egy hírlevélről, amelyik napi kétszer termelt levélszemetet a postaládádban – még abbéli pánikomban iratkoztam fel, hogy ha én nem megyek ki a betegség miatt, befelé meg nem jön semmi, akkor szép lassan teljesen elszigetelődöm. A hírlevél, mint a külvilág illúziója, ez azért csodálatos, nem?

Kikövetni embereket. Lemondani szolgáltatásokat. Belátni, mi az, amire nincs kapacitásom. Nem elmenni helyekre, például. Engedni, hogy kimaradjak – kidobni a rettegés ballasztját a léghajómból. Mert a depresszió épp eleget lopott el tőlem. 

Tőled is. Ne adj többet neki. Szerezd vissza, ami a tiéd. Szerezd vissza, ami te vagy. De csak azt, ami valóban te vagy.

Jöjjön az új, a jó, a fényes

Könnyű pozitívan zárni ezt az írást, még ha piszok nehéz dolgokról szólt is eddig. Könnyű, mert már azt is tudom, mi van a bocsánatkérő levelek, telefonhívások, a kidobott lekvárok és a kiselejtezett ruhák helyén.

Én vagyok. Még nekem is szokatlan, de most, hogy felsepertem a maradék törmeléket, elférek.

Jut be fény is, áramlik a levegő, jólesik a zuhanyrózsából ömlő meleg víz, tudok gyönyörködni a füstölő füstjében, és vettem néhány cserép virágot is, azok helyére, amelyek nem bírták a betegség vákuumát. 

Nőni fognak. Nőni fogok velük én is. Most már újra van hová.

Látod? 

Neked is van. Nőj!

Csepelyi Adrienn