Elveszített biztonságérzetünk

„Én minden útjára engedett menekült után, aki nálam szállt meg, sírtam, mert felkavaró volt az egész, és féltettem őket, és nyilván magamra meg a saját családomra gondoltam hasonló helyzetben. Hogy milyen lenne hirtelen egy idegen országban, egy idegen ember lakásában, egy idegen ágyban aludni, és remélni a legjobbakat” – írja egy barátnőm. Ismerőseimet, követőimet kérdeztem arról, ki hogyan élte meg az önkéntesi munkát, milyen érzéseket keltett bennük, amit átéltek. Ilyen válaszokat kaptam:

„Leginkább megterhelt. Fájdalom, harag, tehetetlenségérzés, együttérzés, félelem.”

„Egyfelől megterhelő, nyomasztó, ugyanakkor segíteni mindig jó érzés.”

„Hálát éreztem. Megvan az a luxusom, hogy tudok segíteni, adni.”

„Felemel, megnyugtat, feltölt.”

„Csináltam, amit kellett, és éjszaka, alvás helyett, agyaltam, ki hol és hogy lehet.”

„Felemelő. Otthon mindennap elbőgtem magam vagy százszor a híreket nézve.”

„Jó érzés segíteni, ugyanakkor nehéz egész nap szembesülni a háborúval.”

„Mi befogadtunk egy anyukát a lányával pár éjszakára. Miután elmentek, napokig zokogtam.”

Amint az a fenti mondatokból kirajzolódik, noha ugyanabban a menekültkrízisben segédkeztek, a sok közös mozzanat ellenére is nagyon eltérően élték meg a munkát. Többen jelezték, hogy csak napokkal később, vagy a konkrét feladatok végén jött ki rajtuk a kézremegés, sírás, mélységes szomorúság. 

Míg van, akit megnyugtat, hogy módjában áll segíteni, más épp a biztonságérzetét veszíti el azzal, hogy testközelből tapasztalja: a szomszéd országban háború van, és egyáltalán nem egyértelmű, hogy mi biztonságban vagyunk. És akad, aki elszégyelli magát, ha ez jut eszébe.

Mindegyik nézőpont fontos és érvényes. És néha még saját magunk számára is csak akkor derül ki, melyik a mienk, amikor már javában benne vagyunk a krízisben.

Különböző helyzetek

Az utóbbi napokban sokat olvasgattam arról, milyen veszélyhelyzetek, tragédiák milyen lelki megterheléssel járnak, mi a legnehezebb az önkéntes feladatokat vállalók számára. Számos cikket találtam, amely velük készült beszélgetések alapján vizsgálja az önkéntesek mentális egészségét. Íme, két szélsőséges példa:

  • A 2010-es haiti földrengés után az önkéntesek azzal szembesültek (a romok és az azok között heverő, oszlásnak induló holttestek mellett), hogy a kár mértékéhez képest gyakorlatilag eszköztelennek érzik magukat, hiába próbálnak segíteni.
  • A 2015-ös Sierra Leone-i ebolajárvány során a sokkolóan magas gyermekhalálozási ráta traumatizálta a dolgozókat, akik ráadásul szinte folyamatosan dolgoztak, kitéve a halálos fertőzés veszélyének.

Eközben idehaza, Magyarországon – jól emlékszünk – a menekültkrízis zajlott. Amikor az egyik ismerősöm meglátta, hogy indulok önkénteskedni a határra, figyelmeztetett: ő sokat dolgozott menekült gyerekekkel 2015-ben művészetterapeutaként, és ez minden szépsége mellett annyira megterhelő volt, hogy a végére hetekre lebetegedett, egészen konkrét testi tünetei lettek. Ugyanerre az időszakra egy olvasóm így emlékezik vissza:

„Nekem kifejezetten segített. Kontrollt adott a tehetetlenségben.”

Minden krízis más, így az is eltérő, melyik esetben mi traumatizálhatja az önkénteseket – épp ezért a viszonyítgatás nemcsak felesleges, de egyenesen káros is. A segítés nem verseny, és amint a fentiekből is látszik, egyénenként eltérően reagálunk akár ugyanarra az eseményre is.

Nem attól lesz valaki „jobb”, hogy extrémebb helyzetekben vállal munkát – mindannyiunk apró segítsége fontos. És ez nem közhely.

Segíteni a saját érdekünkben?

„Ilyenkor muszáj tettekbe csatornáznom az energiáimat, hogy ne a bénultság legyen az úr – írja egy követőm. – Szóval az önkéntesség valahol önös érdekem is, mert máshogy elviselhetetlen, ami van.”

Az önkéntesség nem modern találmány. Olvasmány- és filmélményeinkből, tanulmányainkból tudjuk, hogy a különféle szervezetek, civilek stb. milyen széles körben vállaltak jótékony feladatokat sok száz év óta.

Jótékonykodni jó. Számtalan kutatás eredményeképp tudjuk, hogy az önkéntesség

  • növeli az önbecsülést;
  • a Campaign to End Loneliness nevű civil szervezet felmérése alapján az amerikai és brit lakosság 45 százaléka (!) érzi magányosnak magát, és sejthetően ez az arány Magyarországon sem sokkal jobb. A járvány csak növelte a szociális izolációkat. Az önkéntesi munka segíthet integrálódni új közösségbe, barátokat találni, végső soron tehát enyhítheti a magányt;
  • kiegyensúlyozottabbá tesz mentálisan: depresszió, PTSD, alacsony önbecsülés, OCD és indulatkezelési gondok esetén is jót tesz, ha az ember azt érzi, létezésének van célja, kapcsolódik másokhoz és jobban működik közösségben;
  • a Psychology Today szerint mindezek fizikailag is kimutathatók: az, ha többet érintkezünk másokkal, azaz például az önkéntesi munka javítja az agyműködést, és áttételesen hat az immunrendszerre is, de még az időskori demencia kockázatát is csökkenti;
  • egy amerikai felmérés szerint azok, akik évente minimum 100 órát önkénteskednek, kiemelkedően jó egészségi állapotnak örvendenek. A Journal of Gerontology szakfolyóiratban megjelent tanulmányok szerint a jótékonysági munka segít karbantartani az agyat, lassítja annak öregedését, mi több: az Alzheimer-kór kialakulását is késleltetheti vagy akár megakadályozhatja.

Azzal viszont meglepően későn kezdtek el foglalkozni a szakemberek, hogy mindezek mellett az önkénteskedés lelkileg nagyon kemény megterheléssel is jár. Egyrészt kevésbé szerencsés emberek problémáival szembesülünk, másrészt óhatatlanul bevonódunk mi magunk is: halljuk a történeteiket, látjuk, mennyire kiszolgáltatottak – ez pedig gyakran épp azt váltja ki belőlünk, amire jó hatással lenne az önkénteskedés: szorongást, depressziót, PTSD-t.

A Sierra Leone-i brit önkéntesek például erős bűntudatról és szégyenérzetről számoltak be visszatérésük után, amiért nekik mindenük megvan Nagy-Britanniában, Afrikában pedig a legalapvetőbb feltételek sem voltak adottak a gyógyításhoz.

Sok esetben a trauma csak akkor válik világossá, amikor az önkéntesek hazatérnek a saját, megszokott, nyugodt, tiszta, csendes környezetükbe, és szembesülnek a kontraszttal.

Amikor néhány hete segítettem szállást keresni három ukrán menekülőnek öt gyerekkel, egy sor érzés tört fel belőlem a búcsúzás után (itt írtam róla):

  • miért nem tudtam többet segíteni;
  • mit kellett volna még tennem értük;
  • bűntudatom volt, amiért nekem van hova hazamennem;
  • szorongtam, hogy mi sem vagyunk biztonságban;
  • elszégyelltem magam, hogy képes vagyok szorongani, amikor más menekül.

Mindezt néhány óra leforgása alatt.

Önvédelem és határhúzás

„Most értem el oda, hogy megbeszéltem magammal, hogy a balansz kedvéért max. 8-10 órát önkénteskedek hetente, hogy legyen időm a munkámra és regenerálódni is.” Ezt ugyanaz az olvasóm írta, akinek segített az önkéntesi munkája, hogy ne bénultságot érezzen az ukrán háború miatt. Ő nagyon tudatosan fogott bele az önkéntességbe: felmérte, melyik helyszínen mi zajlik, ő maga hol tudna a leghatékonyabban segíteni, aztán pedig kitapasztalta a saját határait is. 

Ha viszont benne vagyunk a darálóban, folyamatosan érkeznek a pályaudvarra a tömött vonatok, újabb és újabb családnak kell szállást találnunk, akkor könnyen elfeledkezhetünk a saját szükségleteinkről. Az önfeláldozás pedig csak észszerű keretek között szolgálja az ügyet magát is: az összeroppant segítő maga is segítségre szorul.

A regenerálódás pedig egyáltalán nem könnyű ilyen esetben. Az ember krízisben könnyen érezheti, hogy a pihenés várhat, nem fontos, sőt: önző dolog. Hiszen mennyi hasznosat tehetne másokért, mialatt, mondjuk, fürdik egy nagyot vagy megnéz egy jó filmet.

Az igazság azonban az, hogy az önmagunkra való odafigyelés a mi elsődleges védvonalunk a bajban, és még a profi segítőknek is szükségük van olykor a szakértő segítségre. A legokosabb, amit tehetünk, ha figyelünk a testünk-lelkünk jelzéseire, és „kötelezzük” magunkat a regenerálódásra.

Ez talán az utóbbi két év és a pandémia után kicsit egyértelműbb – de még így is okozhat némi zavart a lelkünkben. Ráadásul nem is mindig könnyen kivitelezhető: vagy azért, mert mi magunk dolgozunk távol a megszokott környezetünktől (mondjuk, jelen esetben a határ mellett), vagy pedig, mert a sok munka mellett nincs idő arra, hogy pszichológushoz járjunk. 

Ilyen helyzetekben lehet különösen hasznos az online terápia. Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) már a koronavírus-járvány kitörése előtt foglalkozott azzal, miként nyújthatnának a távoli tájakon, gyakran elszigetelten dolgozó önkénteseknek pszichológiai segítséget. Akkor még jóval távolibbnak tűnt az, ami 2022-re mindennapossá vált: hogy az online térben érkezik a szakértői segítség. Arról, hogy mennyire hatékony az online terápia, itt kérdeztem szakembereket – többen már akkor is arra hívták fel a figyelmet, hogy az egészségügyben dolgozóknál az extrém fizikai és mentális túlterheltség miatt szorongásos, depressziós és PTSD-tünetek jelenhetnek meg.

Befogadás és bevonódás

Anyaggyűjtés közben láttam szakcikkeket arról, hogyan hívják fel a hospice-házakban dolgozók figyelmét arra a szakemberek, igyekezzenek a lehető legkevésbé bevonódni. Ami természetesen szinte lehetetlennek tűnik: amikor valakivel napi kapcsolatban vagyunk, óhatatlanul is megtudunk szinte mindent az életéről, a betegségéről, a kapcsolatrendszeréről – és természetesen az érzelmeiről is.

Én magam is beszélgettem menekültekkel, riporterként kérdeztem őket a történeteikről, és mondhatom: ha a név és arc mellé érzések, tulajdonságok, emlékek, fényképek is tartoznak, akkor nagyon nehéz nem bevonódni. Közben pedig segíteni kell, ez belső kényszer és vágy.

Sokan egyenesen az otthonukba fogadnak most menekülteket (a legmélyebb tisztelet mindenkinek, aki segít!), ahol aztán még az esetleges nyelvi akadályok ellenére is elképzelhetetlen, hogy ne alakuljon ki szorosabb kötődés a krízisből érkezőkkel.

Mit tehetünk tehát? 

Szakértői tanácsok önkéntesek számára

Megnéztem, mit javasolnak a világ különböző szervezeteinek szakemberei. Bár nyilván vannak specifikus dolgok, az alábbiak nagyon markánsan körvonalazódtak.

  • Már a kezdetekkor tisztázzuk magunkban (szükség esetén szakemberrel), mi a mi szerepünk a folyamatban: meddig terjed a hatáskörünk, mire lehetünk befolyással, és mire nem. Fontos, hogy el tudjuk engedni azt, amire nem lehet ráhatásunk. Jó, ha tudjuk, biztonságban van, akit például befogadtunk pár éjszakára, de tudnunk kell, hogy a mi szerepünk az ő életükben ez a pár éjszaka volt.
  • Ne legyenek irreális elvárásaink! Nem az önkéntesi munka van értünk, hanem fordítva. Lehet, hogy minden teljesen más lesz, mint ahogyan azt otthon elképzeltük: a feladatunk az, hogy az adott körülmények között a leghasznosabbak legyünk!
  • Koncentráljunk a konkrét feladatainkra: ha úti csomagot osztunk, akkor igyekezzünk nem azon gondolkodni, honnan lesz szállása valakinek – azt majd segít megoldani egy másik, hozzánk hasonló önkéntes.
  • Ne kisebbítsük azt, amit tettünk! Az, hogy valakinek egy éjszakára szállást adunk, az ő élete szempontjából jelentős, még ha mi kevésnek érezzük is.
  • Ne hagyjuk, hogy a saját mindennapjaink teljes mértékben háttérbe szoruljanak – az, ha mi összeomlunk, senkinek sem segít! Tervezzük meg, hová megyünk segíteni, mennyi időt töltünk ott, és tartsuk magunkat a magunk húzta határokhoz!
  • Ugyanez vonatkozik a fizikai szükségleteinkre: fontos, hogy együnk, igyunk, legyen lehetőségünk elmenni mosdóba reális időközönként – a tiszabecsi határátkelőnél például nemigen van erre lehetőség, ugyanakkor a központban kulturált mosdók, meleg tea és étel is van. Azt tapasztalom, hogy a menekülteknek és a segítőknek ugyanolyan fontos ez. Vegyük komolyan a kimerültséget, és pihenjünk, mielőtt „kidőlünk”!
  • Készüljünk fel, hogy vannak üresjáratok, nincs tennivaló, máskor pedig túl intenzív a munka. Akkor se hagyjuk, hogy hatalmába kerítsen a kilátástalanság, a düh, a tehetetlenség, amikor épp nem tudunk mit csinálni. A brit önkéntesek a koronavírus-járvány bizonyos időszakaiban épp attól voltak frusztráltak, hogy nem volt munkájuk: azt érezték, hogy a rendszer nem működik, rájuk pedig nincs szükség.
  • Előfordulhat, hogy úgy érezzük, nem becsülik meg a munkánkat: nem kapunk „fentről” segítséget, az, akinek adományt adnánk, frusztrált, goromba, válogat – ezeket egyszerűen nem szabad magunkra vonatkoztatnunk. A rendszert egymagunk nem tudjuk megváltoztatni, a menekülő emberek pedig (hozzánk hasonlóan) eltérően reagálnak ugyanarra az élethelyzetre. Akadnak, akik a szégyen miatt elutasítók, de például hallottam esetekről, ahol vallási okokból böjtöltek a menekülők, ami eleve hatványozottan nehéz helyzet, a jóindulatú önkéntesek pedig mindenképpen ételt akartak a kezükbe nyomni. Kívülről tiszteletlenségnek tűnhet eldobni a szendvicset, de lehet, hogy a kifakadás hátterében egészen más van.
  • A szakemberek szerint fontos, hogy legyen kivel megbeszélnünk a tapasztalatainkat: akár online is, de keressünk közösséget azokkal, akik ugyanazt élték át, mint mi. Megnyugtató tudni, hogy nem vagyunk egyedül az érzéseinkkel, kételyeinkkel, másokra is hasonlóan hatottak az események.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Végül pedig a legfontosabb, és egyben a legnehezebbek egyike is:

ne méricskéljük a saját helyzetünket azokéhoz, akiknek segítünk!  Az, hogy másoknak lebombázták az otthonát, nem jelenti azt, hogy nekünk ne lenne valódi és érvényes a szorongásunk, fájdalmunk, fáradtságunk.

Szakember segítségét kérni nemhogy nem szégyen, de kifejezetten érett és felelős dolog. Mert talán ez nem olyan egyértelmű: másoknak segíteni nagyon szép emberi feladat, de mi elsősorban saját magunkért kell hogy felelősséget vállaljunk.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Janos Kummer

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT