„A szeretet három részből áll: látlak, hallak, elfogadlak” – Ismerd meg Lender Andi grafikust!

 –

„Tudom milyen az, amikor el vagy veszve a világban, egyedül érzed magad, ezért az illusztrációimon keresztül szeretnék hozzád kapcsolódni, megmutatni neked, hogy nem vagy egyedül, és mellette egy pozitívabb énképet kaphass magadról. Szeretném, hogy amikor viseled a ruhát a mindennapokban, amikor a bögréből iszol, amin a mintámmal találkozol, akkor érezd a belső erődet, és újra önmagad lehess” – így szólt Andi bemutatkozása a honlapon, ahol a grafikáival ellátott tárgyak korábban megvásárolhatók voltak. 

Én magam is akkor figyeltem fel a munkásságára néhány éve az Instagramon, amikor a major depresszióból gyógyulva jól jött a lelkemnek a muníció. A bemutatkozás azt sugallta: neki is bőven van tapasztalata a kívülállóság terén. Meséljen, arra kérem, miért pont a fentieket tartotta fontosnak kiemelni a munkái kapcsán.

„Ismerem, milyen, amikor el vagy veszve a saját lelkedben, mert nem tudsz olyan emberekkel kapcsolódni, akik megértenek – mondja. – Mert szerintem a szeretet három részből áll: látlak, hallak, elfogadlak. És hogyha ezt nem tudod megtapasztalni, akkor kívülállónak érzed magad, és nem találod a helyedet, te vagy a »weird one«.

Ez nagyon sokszor egyébként belőlünk fakad, mi nem tudunk, merünk vagy nem vagyunk hajlandóak kapcsolódni magunkhoz. Ezáltal másokhoz sem tudunk olyan őszintén, és nem tudjuk az aktuális, valódi énünket megmutatni, nem engedjük be a másikat.”

Gondolom, látja az arcomon a csodálkozást, mert rögtön meg is magyarázza, mire gondol: „Ha nehéz időszakon megyek keresztül, de ezt bagatellizálom, mondjuk, »ja, hát elütöttek előző héten, a lábam ripityára tört, de minden rendben, te hogy vagy?« Ebből a másik azt fogja érzékelni, még akkor is, ha nagyon empatikus ember, hogy jó, hát akkor nincsen akkora probléma. Csakhogy, ha ez gyakran előfordul, akkor azt fogom érezni, hogy baszki, rám senki nem figyel, engem senki nem hall, velem senki nem foglalkozik. Holott én nem foglalkozom saját magammal!”

Hoppá... Ez kísértetiesen összecseng azzal, amit a terápiám során kellett megtanulnom... Így jutunk el a bátorító grafikákig, amelyek lényegében az öngondoskodásra tanítanak. „A fentiekkel nehéz szembesülni, és még nehezebb ténylegesen megnyílni valakinek, szép lassan felépíteni egy kapcsolatot (akár barátira is igaz ez!), benne maradni, nem elmenekülni, nem a régi működésünket választani, hanem egy picit tudatosabban kezelni ezt az egészet, és egy kis időt hagyni magunknak, hogy leülepedjen, és rájöjjünk, hogy oké, most csak bekapcsolt az, hogy el kéne menekülni, mert lehet, hogy szeretve leszek, viszont hogyha szeretve leszek, akkor sérülhetek – sérülni meg senki nem akar.”

Erőt adó dizájn

Andi szerint ez az a pont, amelyen a legtöbben a legmagányosabbnak érzik magukat, így ekkor lép be – szó szerint – ő a képbe a műveivel. „Ha van valami, ami összekapcsolja az embereket, mint például egy illusztráció az Instagramon, akkor már tudnak egymással beszélgetni, és nem érzik azt, hogy egyedül vannak ugyanazzal a dologgal. Mert nincs két egyforma probléma, ezt aláírom, de vannak nagyon hasonló helyzetek. Ha tudunk a másikkal kapcsolódni, segíthet, akár tanácsot adhat, de az is lehet, hogy elég, ha valaki végre ítélkezés nélkül meghallgat bennünket.”

Amióta megtapasztalta, hogyan működnek a rajzai, és miként kapcsolták össze az embereket, még inkább igyekszik odafigyelni arra, hogy a munkái a jóra fókuszáljanak, és erőt adjanak. „Magyarországon amúgy is inkább a rosszra összpontosítunk” – mosolyog. 

Azt mondja, különös módon általában elég hosszú leveleket kapott a grafikáival kapcsolatban. „Egy nő üzenete nagyon megmaradt: azt írta, hogy szülési szabadságom volt, és az anyaságban nagyon elveszett, és most megy vissza a munkahelyére dolgozni, és a »ma is kurvajól csinálod« feliratú bögrémből issza a kávéját, hogy emlékeztesse magát arra, hogy egyébként kurva jól csinálja.

Vagy volt »minden nőben van egy erő, ami csak az övé« mintám, és valaki írta, hogy rendelt vele pulcsit, és akkor veszi föl, amikor szarul érzi magát, nézegeti a mintát, és mantrázza magában azt, ami rá van írva.” Mert néha elég egyetlen kis kapaszkodó ahhoz, hogy könnyebb legyen, és érezzük: nem vagyunk egyedül.

Voltak persze kissé megosztóbb mintái is, de nagy vitát nemigen tud felidézni, leszámítva azt a „nem az oldalbordádból vagyok” feliratot, amelyet nem vallási értelemben használt, hanem a női egyenjogúsággal kapcsolatban, és ezt nehezményezte vehemensen egy kommentelő. 

Grafikái közül a legnépszerűbb a fent említett kettő, de számos más nagyon sikeres projektet vezényelt már le, köztük az Áramlásnapló, vagy a Kurvajó üzik kártyapakli, amit egy marketinges barátnőjével készítették – ő a szöveget írta hozzá, Andi pedig a grafikákat tervezte. 

Andi számos cég, márka vagy épp tartalomkészítő arculatának megálmodója. Mint mondja, a terméktől és az ügyféltől is függ, ki milyen arculattal tud a leginkább rezonálni, épp ezért a tervezési folyamatot alapos konzultációk előzik meg. S hogy őt mi mozgatja egy-egy feladatban? „Szeretem azt, ha valami komfortzónán túli, de fontos, hogy benne legyen a lélek.”

Törött csésze és Naruto

Andi tízévesen kezdett grafikával foglalkozni. Korainak tűnik? Meglehet – maximalista és elképesztően lelkes személyiségét megismerve azonban érthető, hogyan lesz egy hobbiból rövid idő alatt hivatás. Élete első rajza, amire büszke volt, három csésze volt egymás hátán. „Az egyik meg volt törve, és tele volt rózsákkal meg tövisekkel – idézi fel mosolyogva – és az akkori egyik kedvenc zenekaromnak, a Story of the Year-nek az egyik dalszövegrészletét rajzolta kalligrafikus stílusban.”

Minden egy Naruto (ez egy japán anime- és mangasorozat) rajongói oldallal kezdődött, amelyet folyamatosan szépítgetett. Elsőként ehhez keresett valakit, aki grafikai téren picit fel tudná dobni az oldalt, így bukkant egy Alexandra nevű lányra, aki nagyon értett a grafikai dolgokhoz, és sok mindenre megtanította őt is. Innen egyenes út vezetett a különféle szoftverek megismeréséig, jöttek a képzések, a HTML kódolás, a PHP... „A végén már kétnaponta készítettem új dizájnokat az oldalamra, mindenki másnál kint volt a fejlécben, hogy V1 – nálam meg már a harmadik hónapban, hogy V1255...” – nevet.

Ezután saját blogot indított, amelyen fanfiction-öket (létező regények, sorozatok szereplőiről szóló rajongói írásokat) osztott meg, könyvkritikákat írt, és közben folyamatosan képezte magát. 

„Hogy mire vagyok a legbüszkébb ezen az úton? A saját magamba vetett hitemre. Mármint ez egy rejtett hit, mert a mai napig nem hiszem el magamról, hogy képes vagyok dolgokra. De mégis: van bennem egy olyan tűz, egy tudatalatti hit, aminek köszönhetően soha nem tudták ettől elvenni a kedvemet.”

Márpedig, mint mondja, a környezete ellentétes irányba szerette volna tolni, és folyton azt hallgatta, hogy ebből nem lehet megélni. „Igaz, én 17-18 éves koromig azt se tudtam, hogy ez egy szakma, és ezért fizetnek – teszi hozzá kacagva. – Akkoriban egy pad thaiban dolgoztam. Imádtam a helyet, az embereket, de az ebédszünetekben a padon bőgtem, hogy nem azzal foglalkozom, amivel igazán szeretnék. Ott volt bennem a nagyon erős késztetés, hogy segítsek másoknak, de akkor ezt hogyan hozod össze a grafikával, hogyan tud ez így működni?”

Andi szerint a grafika inkább problémamegoldás, „de a lelki oldala is nagyon fontos – mondja. – A márkában, amit összegyúrtam magamból, az ötleteimből, a tudásomból, a személyiségemnek minden részét meg tudom élni, és hiszek abban, hogy ezek működőképes dolgok.” 

Az emberek azért megmaradtak

Persze a segítést, a gondoskodást nem feledte teljesen. Csak ma már nem ételekkel, hanem betűkkel, színekkel gondoskodik arról, hogy mások ötletei megvalósulhassanak. „Amikor egy születő arculatról beszélgetünk, valahogy mindig szóba szokott kerülni, hogy az ügyfelemnek milyen olyan elakadása van az életében, magával kapcsolatban, ami miatt nem tudja, milyen irányba induljunk az arculat kapcsán. Újabb konkrét példa:

ha önbizalomhiányod van, viszont úgy érzed, szükséges volna látszanod-hallatszanod, de egyben félsz is attól, mit fognak gondolni rólad, akkor előfordulhat, hogy az arculati koncepciók közül nem mered azt választani, amire a szíved vágyik. Merthogy mit fognak szólni a többiek? Ilyenkor az én feladatom kérdésekkel az önazonosság irányába terelni a folyamatot.”

Andi nagyon szeret kis márkákkal dolgozni, végignézni a megszületésüket. „Mindig hatalmas élmény látnom a folyamatos fejlődést: arculat, molinó, webshop, aztán egyre többen vásárolnak tőle, mind jobban látják őket... És közben egyre merészebben merik használni az arculatot, mert ezt is tapasztaltam: sokan jó ideig nem merik teljes egészében használni az arculatot, szükségük van visszacsatolásra útközben, hogy igen-igen, jó irányba haladsz, mutasd meg magad, állj bele az erődbe, és tedd ki magad!”

Andi szerint Magyarországon önismereti szempontból az önbizalomhiány és a komfortzónából való kilépés a legnagyobb kihívás, másik szempontból pedig az, hogy sokan nem tudják, mi az, hogy branding, hogy ez miért fontos, és miért jó, ha konzisztensen alkalmazzák az arculati elemeket. „A mai napig szoktam olyat hallani, hogy »hát ez neked csak két kattintás«.” A helyzet viszont közel sem reménytelen, sőt: „sokat fejlődtünk abban, hogy látjuk a vizualitás fontosságát.” 

S hogy melyik a kedvenc munkafázisa? „Az első konzultációt nagyon szeretem. Jó érzés, hogy bár a legelején még nem tudják, mit szeretnének, sötétben tapogatóznak, már a közepére is oldódik a hangulat. És miután megmutatom a munkafolyamatot, akkor mindenki néz, hogy úristen, ilyen összetett egy branding?! A legkedvencebb fázisom pedig az, amikor az arculati koncepciók készülnek, ott nagyon izgulok, amikor a visszajelzést várom. Az esetek többségében elsőre eltalálom az irányt, és ez baromi jó, mert érzem az ügyfelemen, hogy tényleg azt érzi: látva, hallva, elfogadva van. És ennél fontosabb szerintem tényleg nincsen.”

Csepelyi Adrienn