Fel-le, fel-le. Ütemesen rázkódik előttem az apró, szuperhősös hátizsák, terelem a pórázzal a kutyát, nehogy összeütközzön a hátizsák viselőjével, mutatom, hogy tovább, egyenesen.

Tovább, de hova?

Tovább, de mibe?

A sarkon találkoztunk: öt pici gyerek, három, velem egykorú nő, mindegyiknél két-két jókora sporttáska. Ahogy melléjük értem, egyikük megszólított tört angolsággal: tudok-e a közelben valami szállodát, ahol elalhatnak egy éjszakát. Nem tudom, mióta téblábolhattak ott, az egyik kisfiú hüppögve sírt, az anyja próbálta nyugtatni, én meg kitalálni, hova vigyem őket. 

Milyen naiv, aki azt hiszi, ma még kívül maradhat a valóságon, akár csak egy kutyasétáltatás idejére is.

Ellenőrzöm a telefonomon, melyik a legközelebbi szálló, és mondom, hogy jöjjenek, mutatom az utat, nyilvánvalóan teljesen kimerültek testileg és mentálisan is, azt látom biztosnak, ha velük megyek. Amennyire biztosnak látható bármi is ezekben a napokban. Tőmondatokban társalgunk, mit lehetne mondani, a világ összes nyelvtudásával se volna megnyugtató válaszom arra, ami velük történik.

Lvivből indultak útnak, mondja, mesélem, hogy a határ mentén nőttem fel, megyünk, bólogatunk, tömör, pattogós mondatok jönnek, mintha tartalékolnánk az erőnket arra, amit nem ismerünk magunk előtt.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Pár napja még ezt sem láthatták, a fel-le ringó szuperhősös hátizsákok akkor még váltóruhát vittek az oviba, plüssfigurákat meg uzsonnát.

A kereszteződésnél megállunk. Piros.  

Táskák le az aszfaltra, a gyerekek nyűgösen toporognak, a sírdogáló kisfiú kérdez valamit az anyjától, akiből erre előtör a zokogás. A másik két nő nyugtatja, látom, hogy próbálnak erőt venni magukon és nem összeomlani, én állok, mint egy rakás szerencsétlenség, és azt ismételgetem, hogy sajnálom, sajnálom.

Mindent sajnálok, mindenki helyett. Bárcsak számítana valamicskét.

Már nincs messze, mondom, csak be kell kanyarodni a sarkon. Csendben menetelünk, a táskákat magukra aggatva hozzák, többszöri kérésemre sem adják át egyiket sem, ingatják a fejüket, nem akarnak gondot okozni. 

Mintha az önmagukba vetett hitük szimbóluma lenne az a néhány sporttáska, úgy markolják, cipelik őket. Kezem nyújtom hol egyik, hol másik gyereknek, nem értik, húzódoznak, hiába bólint az anyjuk, hogy ne féljenek.

Nagy Isten, mit pakoltál ezekbe a csomagokba?

Tám hotel, mutatok előre, miért hagytam elkopni az orosztudásom, teremtem le magam gondolatban. Már csak száz méter, megnyugszik kicsit mindenki, már látható valami cél, van mihez viszonyítani, tartalékolni. Két szálloda ugyanabban az utcában, először a modernebbe térünk be. Mondom a pultnál, hogy elérhető árú szobát szeretnénk, a recepciós magyarázza, hogy nem fog kijönni a létszám, két szoba kell, mondom, ahonnan jönnek, ott épp háború van, szerintem tehetnénk némi engedményt, de csak a fejét ingatja, kicsik a szobák, nemigen tud variálni, nem pótágyazhatók. 

 

Üvölteni tudnék, de igyekszem higgadtnak tűnni, épp elég elviselhetetlen így is a feszültség bennük. A recepciós mondandója végét már nem is hallom, határozottan kijelentem, ültessék le a gyerekeket, üljenek le ők is, pihenjenek egy kicsit, amíg kitalálunk valamit.

Az angolul tudó nővel elindulunk a szomszéd szállóba, ami láthatóan jóval szerényebb. Vázolom a recepciósnak a helyzetet, három nő, öt pici gyerek, egy éjszaka, próbáljon meg valamit. A fiatal férfi papírt vesz elő, nézi a számítógépet, oszt-szoroz, láthatóan komolyan veszi a feladatot, és addig-addig számolgat, míg felajánl két háromágyas szobát, jóval olcsóbban, mint amennyiért egyet kaptak volna a másik szállodában. A nő először hitetlenkedik, biztosítom, hogy minden rendben lesz, menjünk a többiekért.

A gyerekek közben odaát almát kaptak a pincérektől, kicsit megpihent, megnyugodott mindenki. Felnyaláboljuk a táskákat és átcaplatunk. Az egyik kislány felkiált, amikor meg kell állnunk, hogy Puszi pisiljen egyet, összenevetnek a legidősebb kisfiúval – épp abban a korban vannak, amikor nincs viccesebb az ilyesminél.

Fel-le, fel-le, ring a szuperhősös hátizsák, ahogy megyünk a lépcsőn. Csak a nevetést, a nevetést ne vedd el tőlük, akárki is intézted ezt a szörnyűséget…

A kis szálló recepciósa elmagyarázza nekik a szobák elrendezését, útleveleket kér, említi az idegenforgalmi adót, meg hogy a fürdőszoba közös. Toporgok, míg az irataikat keresik, fel akar robbanni mindenem a tehetetlenségtől.

Hogy lehet jól segíteni? Mit szabad? Mi a jó? Hogy illik beszélni róla? Valaki mondja meg, mi a forgatókönyv, mit lehet kezdeni ezzel az egésszel, a síró kisgyerekekkel és anyákkal, a szuperhősös ovis hátizsákokkal, amelyek életeket cipelnek?

Előveszem a bankkártyámat, és még mielőtt egyikük kinyithatná a pénztárcáját, intek a recepciósnak, hogy ne fogadja el tőlük. Egyikük sietve bankjegyeket tesz a pultra, de a terminál már üzemkész, a férfi hezitál, mit tegyen, míg végül átnyúlok a kétségbeesett nő karja fölött és odaérintem a kártyát, a bankjegyeket meg finoman visszatuszkolom a markába.  

Már meg se próbálunk nem sírni, patakzanak a könnyeink, valamikor elengedtem a pórázt, és észre se vettem, a gyerekek ujjongva futnak a kutya után az előtérben, a recepciós szipog, mi meg megöleljük egymást a három nővel. Szorítjuk egymást, négy nő, nagyjából egyidősek, lehettünk volna gyerekkori barátnők, ha nem ekkor, nem oda, ahova. Kabátjainkon nagy, kövér könnyfoltok. 

 

A gyerekek visszahozzák Puszit, felvidította őket a szökés, simogatják, miközben búcsúzom, mi az istent lehet kívánni ilyenkor?! Biztonságos utat, ezt nyögöm ki végül, és szeretnék elsüllyedni, hogy csak ennyire futotta, hogy nem tudok megoldást, csak egy estére.

Nyitom az üvegajtót, a kisfiú a szuperhősös hátizsákkal kinyújtja felém a kezét, és szótlanul néz rám. Csak ekkor értem meg, mit akar: nekem adni az almáját.

Megérintem az apró kezet, összevissza nyelven mondom, hogy köszönöm, de tartsa csak meg, az az ő almája.

Valaki mondja meg, hogy lehet a léleknek nem belepusztulnia ebbe?

Mondanék még valamit, de nyomorultul érzem magam, megyek haza az otthonomba, van otthonom, van hazám, és nem merem gondolni, hogy még, nem merem érezni, hogy félek, nem szabad, nincs jogom, mert megyek haza – és közben mégis ráz a zokogás.

Csepelyi Adrienn

 

Kiemelt kép: Getty Images/Anadolu Agency