„Egy kismanó van a fejünkben, akit figyelni és irányítani kell" – Az ADHD a szülői hétköznapokban

–

A mostanáig szülővé vált generációt gyerekkorában általában nem, vagy csak nagyon ritkán diagnosztizálták ADHD-val. A legtöbb családban ezért a szülői érintettség csak azon az úton rajzolódik ki, amit végigjár a család a gyerek diagnózisáig és azt követően.

„Sok esetben a gyerekről az iskola vagy az óvoda jelez elsőként, és amikor ennek hatására a szülő mélyebben foglalkozni kezd a témával, az így »felvett« szemüvegen keresztül jön rá arra, hogy ő maga is érintett. Az ADHD ugyanis genetikai alapú, és a legtöbb ADHD-s gyereknek többnyire legalább egy vagy akár mindkét szülője érintett lehet” – mondja Nagy Klára, a témára specializálódott pszichológus. Ma már az ADHD-t is egyfajta spektrumnak tartjuk, mondja. Vagyis az egyes megjelenési formái nagyon különbözőek és változatosak lehetnek, és a súlyossága is igen széles skálán mozog. Minderre még ráül az adott egyén személyisége és az arra ható környezet, tehát ezek is árnyalják a képet.

Az ADHD-nak, vagyis a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarnak (attention deficit hyperactivity disorder) három alaptípusa van: a hiperaktív-impulzív típus, a figyelmi nehézséggel élő, figyelemhiányos változat, és a kevert megjelenési forma. „Az ADHD egy önszabályozási zavar, ami az indulatkezelés és az érzelemszabályozás nehézségeivel is jár. Továbbá a tervezés, szervezés, viselkedésgátlás az egyik legnehezebb, kiemelt területe ennek a neurológiai fejlődési formának. Fontos még a mentalizációs készségek akadályozottsága: gyakori az alul- vagy felülmentalizálás. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ADHD-val élő személy lehetséges, hogy nehezebben észleli a másik személy gondolatait, érzéseit egy adott helyzetben, vagy épp hogy túlgondolja őket. Mindezek miatt nem ritka az sem, hogy a felnőttet a tünetei alapján tévesen bipolárisnak diagnosztizálják” – magyarázza a szakember.

Egy ADHD-s szülő az átlagosnál több kihívással küzd meg az elvárások teljesítésekor

Számtalan olyan dolog van, amely egy ADHD-val élő szülőnek neurotipikus társához képest mindennapos kihívást, máskor pedig éppen szupererőt jelenthet, de most elsőként az egyik legmarkánsabb különbségre koncentrálunk: a tervezési-szervezési feladatokra. Egy család életében a másfajta működésmód ugyanis sokszor akkor ütközik ki a legélesebben, amikor a gyerekek már iskolába járnak: reggelente időben be kell érni, a házi feladatoknak el kell készülniük, a holmikat lehetőleg hiánytalanul be kell pakolni. „Az iskolás évek megkezdése minden szülőnek nagy lépés, de alsó tagozatban nyilvánvalóan a szülő van megmérettetve. Hiába a gyerekre szólnak rá, hogy miért nincs ott a hátizsákja, valójában mégis a szülőt hibáztatják.

Az ADHD-s szülő így az átlagosnál több terhet visz. Cipeli azt, amit az összes többi szülő, de ezen kívül nap mint nap meg kell küzdenie saját nehézségeivel is ahhoz, hogy az iskolai elvárásoknak megfeleljen, miközben gyakran a munkahelyén is terhet jelentenek számára az ADHD-ra jellemző kihívások” – magyarázza a szakember.

Nagy Klára azt mondja, felnőttkorra sok érintett szülő kialakítja, hogyan kompenzálja azt, ami nehezen megy, de attól ez még külön erőfeszítést és energiát jelent minden egyes nap. Ha valaki nem maszkol, annak pedig azért nehéz, mert nem simul be és folyamatosan konfrontálódik. „Az érintett családokban az érzelemszabályozás és az indulatkezelés nehézségei miatt ráadásul a családon belüli konfliktushelyzetek is gyakoribbak lehetnek, nehéz mederben tartani az érzelmeket, az ingereket, kezelni a türelmetlenséget, sokszor nem kiegyensúlyozott az otthon töltött idő. Ugyanakkor a legtöbbször éppen az ADHD-s szülő lesz az, aki az óvodában és az iskolában magára vállalja a közösségi feladatokat, aki menedzseli az osztály ügyeit, és az elsők között lesz, aki odaáll, ha valami probléma van” – mutat rá az erősségekre is a pszichológus.  

A szakember szerint a családi működésmód kialakításában sokat számíthat a külső szakmai segítség, ha erre van lehetőség. A legtöbbször a szoros heti beosztás az, ami a mindennapokat gördülékenyebbé teheti. Mindehhez azonban általában azt is külön meg kell tanulniuk, hogyan lehet leengedni és újratöltődni, hogy aztán ne égjenek ki, és hogy az érzelmek se hullámozzanak szélsőségesen a hétköznapokban. 

Nehezített mindennapi logisztika

És hogy mindez milyen helyzeteket hozhat létre a mindennapokban? Patrik a kisfia különleges útján jött rá arra, hogy ő maga is ADHD-s. Nagyon sok minden érdekli, mindig sok dologgal foglalkozik egyszerre, de nehézséget jelent az egyes feladatokat befejeznie és az időbeosztást megtartania. Ehhez jön a két iskolás gyerekkel járó logisztika, ami még inkább szétdarabolja az időt. Így aztán gyakran csak éjszaka, hajnalban tudja befejezni a munkáját.

Az ADHD-s gyerekük impulzivitásának, ingerkeresésének kezelése mindkét szülő sok energiáját felemészti, és a véget nem érő feladatok sorában szinte alig jut idejük önmagukat újratölteni. Ezért nem rég szülőcsoportba jelentkeztek, ahol rendszeresen van lehetőségük más érintett családokkal kapcsolódni, valamint a saját nehézségeikről nyíltan beszélni. Ezek között van Patrik feleségének, Eszternek a folyamatosan jelenlévő bűntudata amiatt, hogy talán ő nem csinál valamit jól, amiért nehezek a mindennapok.

Patrik ugyanakkor azt mondja, az, hogy ő maga érintett, segíti abban, hogyan kezelje jobban a saját gyermekét: könnyebben ráhangolódik, mi segít neki a koncentrációban, mi az, ami, zavarhatja, mi ingerli túl, és hogyan lehet motiválni, vagy épp segíteni őt az érzelemszabályozásban.      

Folyamatos újratervezés

Kati szintén a gyereke születése után rakta össze a képet arról, hogy ő maga is ADHD-s, jóllehet, felnőtt korára kialakította a maga számára azt a működésmódot, amivel jól és eredményesen tud működni a mindennapokban.

„A szocializáció során kialakultak a saját kis megküzdési stratégiáim. Az én gyerekkoromban még nem beszéltünk ADHD-ról, csak rendetlen, sokat beszélő, cserfes gyerekről. Én felnőtt koromra egy nagyon erős kontrollal, folyamatos jegyzeteléssel tanultam meg önmagamat kordában tartani. Megszoktam, hogy mindig nagyon figyelek, nehogy eluralkodjon a káosz, mert azt nem tudom kezelni. Például az óra az autóban négy perccel előrébb van állítva. Amikor a kislányunk megszületett, kezdetben nagyon nehezen tudtam mit kezdeni az ő mindenre kíváncsi, ingerkereső attitűdjével, és azzal, hogy a tervezés átmenetileg lehetetlenné vált” – mesél az érzéseiről édesanyaként. Azt mondja, mindeközben tökéletesen érti a mostanra már tízéves gyereke működését. Az ő korában annak idején ő is azt gondolta, hogy nincs azzal semmi baj, ha nem tartja magában az aktuális gondolatait, ha hangos, vagy ha mindenkinek megmondja mit gondol.

Felnőttként azonban különösen fontosnak tartja, hogy a gyereke megtanulja, milyen szabályok mentén és hogyan tud majd jól beilleszkedni a közösségbe, úgy, hogy emellett ki is tudjon bontakozni.

Ami a hétköznapokat illeti, ezt meséli: „Igazából folyamatos újratervezésben vagyunk, és a lelkiismeretfurdalás is gyakran elkísér. Folyton megkérdőjelezem magamat, magunkat, hogy jól csináljuk-e, nem kellene-e másképp. Hogy a konfliktusokat jól kezeljük-e, nem okozunk-e lelki sérüléseket egyik-másik válaszunkkal az adott helyzetre, különösen, ami a kislányunk impulzivitását illeti. Miközben az én működésmódomra is jellemző a szélsőség: vagy nagyon csinálok valamit, vagy egyáltalán nem csinálom. A kislányom és én is végletesek vagyunk, ezért a legnehezebb mindig az, hogy megtaláljuk a középutakat.”

Katiék saját maguk és a gyerekük számára így fogalmazták meg azt, hogyan szabályozhatja magát jobban: „mindenkinek van egy kismanó a fejében, aki duruzsolgat, és akit terelgetni, irányítani kell.” Gyakran viccelődve beszélgetnek is arról, melyiküknek mit mond épp a saját kismanója.

Egyelőre kevés az ellátóhely, de egyre több információ érhető el

Rengeteget szülő küzd a mindennapokban a saját neurodiverzitásával úgy, hogy sem diagnózist, sem külső segítséget nem kap. Jóllehet, többek között a párkapcsolati nehézségek (és kudarcok) fokozott megjelenése az ADHD egy tipikus velejárója a családi életben. Jelenleg kevés ellátóhelyen fogadnak felnőtteket, legyen szó állami vagy a magánszektorról. Pedig kiemelt jelentősége lenne annak, hogy minél szélesebb körben legyen elérhető az ezzel kapcsolatos támogatás az érintett családok számára. Mára már ugyanis bőven léteznek módszerek és eszközök arra, hogy az ezzel járó működésmódot kívülről megtámogassák, de ehhez az esetek nagy részében külső segítségre is szükség van.

Az állami szektorban elérhető helyek között van pl. a Semmelweis Egyetem ADHD szakambulanciája, és néhány további ellátóhely is, amelyről bővebben tájékozódhatunk a Heim Pál Kórház Mentálhigiéniai Centrum Létra Alapítványának oldalán.

Kőrizs Kata