„Felszabadító lehet az érzés, hogy a Skype túloldalán minden héten vár valaki, aki megtart minket is” – Pszichológusok az online terápiáról

–

1. „Komplikált gyászfolyamatok valószínűsíthetők”

Soltész Krisztina klinikai szakpszichológus jellemzően szorongásos és hangulati zavarokkal, pszichoszomatikus betegségekkel, kapcsolati zavarokkal foglalkozik. Kérdésemre úgy fogalmazott: ebben a helyzetben szinte bármi problémát jelenthet, az is, ha a társ, a családtagok két külön országban ragadtak – de az is, ha együtt ragadtak itthon.

CS. A/WMN: Mitől függ, hogy valakivel jól működik-e az online terápia? Van-e olyan, hogy valakivel egyszerűen nem lehet így dolgozni?

Soltész Krisztina: A legfőbb kérdés, hogy szeparálódni tud-e otthon. Hallják-e, amit mond?

A meghittség, a terápiás „sziget” hiányzik, online térbe költözik, és nehezebb a terápiára való lelki megérkezés, hiszen nem kell odamenni fizikailag. Ez időt is igénybe vesz, amely során már gondolkodik a páciens azon, hogyan is áll a terápiával és a terápiás témával.

Nehezebb a terapeutának, mert élőben több csatornán keresztül folyik a kommunikáció: a lélegzetvétel, a csend, a testtartás fontos információkatt rejthet magában. Emellett az együttérzés kifejezése is nehézkesebb. Nehezítő tényező volt, főleg az első hullámban, hogy néhány páciens eleinte „egészségbe menekült”, azaz a terápiába hozott problémája megbújt a járványra való reakció, megküzdés mögött.

CS. A./WMN: Van-e esetleg általánosabb érvényű megfigyelésed a felmerülő témákat, eseteket illetően?

S. K.: A pandémia közös témává vált, azaz a szakemberek sorstársakká váltak a páciensekkel, ami egyébként nem jellemző a terápiás helyzetre. Ugyanaz a járvány, de nagyon különbözőképpen éljük meg; élethelyzettől, személyiségünktől függően. Néhány jellemzően felmerülő kérdést, megfigyelést említenék:

• a kapcsolatok megmaradnak: a párok nem szakítanak, mert ebbe az átmenetiségbe belefér egy átmeneti kapcsolat is;

• Ugyanakkor, ha nagyon más a vírus elleni védekezés minősége, s a másik fél potenciális veszélyforrás, akkor az a kérdés is felmerülhet: valóban a sorsom-e a másik? Azaz: a párválasztás rövid távon sorsválasztássá válhat („ha őt választom, azt is választom, hogy beteg lehetek, kórházba kerülhetek, megfertőzhetem a szeretteimet”).
• izoláció – vagy éppen, hogy túlzsúfolt az élettér…
• túl sok munka: nem választódik el a munka- és magánélet tere, egybefolyik a nap, nincs struktúra
• aki elveszíti a munkáját, komoly megélhetési gondok
• fokozódhat a szorongás, megjelenhet a hipochodriás tünetképzés

A teljes kép érdekében pedig fontos írni azokról, akiknél szorongásos, depressziós, esetleg PTSD-tünetek jelentek meg:

• mert az egészségügyben dolgoznak és túlterhelődnek fizikailag és mentálisan
• akik Covid-osztályon feküdtek, és a Covid utáni organikus okok vagy az átélt traumák okozzák a tüneteket

• Akiknek a hozzátartozójuk lett a Covid áldozata. Tekintettel az áldatlan körülményekre, a hirtelenségre, illetve, hogy sokan nem tudtak megfelelően elbúcsúzni, eltemetni, komplikált gyászfolyamatok valószínűsíthetők.

Tapasztalatom szerint a járvány mostani szakaszában mindez már látható.

CS. A./WMN: Többen keresnek-e fel szakembert a pandémia kezdete óta? Akad-e olyan, aki bátrabban jár így terápiára online?

S. K.: A szakemberek egyre inkább leterheltek, nagyon sokan jelennek meg – személyesen vagy virtuálisan – a rendelőkben. A távolság szerepe eltérő lehet: van, akinek hiányzik a terápiás helyzetben a terapeuta megnyugtató közelsége; s van, akinek épp, hogy ez a távolság (hogy csak az online térben vannak együtt) segít abban, hogy elhárítson magától rossz érzéseket.

A rugalmasság előny a gyakorlatban: nem kell odamenni, ami beletelik fél-egy órába, emiatt és a home office miatt többen meg tudják oldani, hogy terápiára jöjjenek. Illetve nagyon jó, hogy karantén, külföldre vagy vidékre költözés esetén folytatni lehet a megkezdett terápiákat. 

2. „Tényleg nehéz, amit átélünk, ezt újra és újra ki kell mondani”

Németh Ádám tanácsadó szakpszichológussal néhány hónapja jelent meg interjúnk a Meseország mindenkié mesekönyv kapcsán, azóta a Popfilter szivárványcsaládokról szóló epizódjában is beszélgettünk a cikkben elhangzott fontos szakmai tényekről.

CS. A/WMN: Mitől függ, hogy valakivel jól működik-e az online terápia? Van-e olyan, hogy valakivel egyszerűen nem lehet így dolgozni?

Németh Ádám: Az én tapasztalatom az, hogy inkább hatékonyságbeli különbségek vannak: például vannak neurodiverz klienseim, akikkel fontos, hogy a tanácsadás alatt rajzoljunk, vizuálisan megjelenítsük a megbeszélteket, így könnyítve a megértést és feldolgozást – ezt online nehéz pótolni.

CS. A./WMN: Van-e esetleg általánosabb érvényű megfigyelésed a felmerülő témákat, eseteket illetően?

N. Á.: Én a saját munkámban azt látom, hogy mindenki fáradtabb. Egyfelől itt élünk egy ilyen kollektív, egy éve tartó stresszállapotban, másfelől a töltekezés és pihenés amúgy megszokott stratégiái is sokszor csak korlátozottan érhetőek el.

Erre tesz rá egy lapáttal az, hogy mivel abszolút „hétköznapivá vált” a járvánnyal kapcsolatos aggódás és szorongás, néha megfeledkezünk a pszichés egészségünkre gyakorolt amúgy nagyon is valós hatásáról. És ez hat a kliensre és a szakemberre is:

ugyanabban a stresszben élünk, sokszor ugyanazzal a szorongással ülünk együtt az online térben. Ami persze valahol lehetőséget is teremt arra, hogy együtt legyünk a bajban, hogy segítsük a klienst az élményei, érzései normalizálásában, és önegyüttérzést gyakoroljunk.

Mert tényleg nehéz, amit átélünk, ezt újra és újra ki kell mondani, el kell ismerni magunk előtt is.

CS. A./WMN: Többen keresnek-e fel szakembert a pandémia kezdete óta? Akad-e olyan, aki bátrabban jár így terápiára online?

N. Á.: Én nem észlelek mennyiségi változást. Abban viszont változás van, legalábbis az én munkámban, hogy távolságtól függetlenül jelentkezhetnek kliensek. Ez különösen a speciális kérdésekkel, szükségletekkel (például LMBTQ+ kliensek) jelentkező emberek esetében pozitív változás, akik korábban a lakóhelyükhöz közel nem jutottak hozzá általuk keresett, X témában jártasabb szakemberhez.

3. „Gyerekek esetében sokkal fontosabb a személyes kontaktus”

Boros Tünde klinikai szakpszichológus magánpraxisában felnőttekkel dolgozik, főállásban egy általános iskola iskolapszichológusa, ahol jelenleg is rendel online. Azt mondja, a két munkahelyen más-más jellemző változások vannak.

CS. A/WMN: Mitől függ, hogy valakivel jól működik-e az online terápia? Van-e olyan, hogy valakivel egyszerűen nem lehet így dolgozni?

Boros Tünde: A felnőtt terápiában véleményem szerint nincs olyan, hogy valaki alkalmatlan az online terápiára. Aki személyes megjelenés esetén is alkalmas, az mindenhogy alkalmas, esetleg a technikai tudása nem elégséges hozzá, vagy zavarban van ettől az új helyzettől, és meg sem akarja próbálni. Ez utóbbit én is meg tudom érteni, engem is csak a pandémia vitt rá az online utakra, és eleinte én is zavarban voltam, de meg lehet szokni – feltéve, hogy jó a kép és a hang is, ráadásul a kettő egy időben.

Még mindig jobb, mint személyesen, de maszkban ülni egymással szemben, mert ott azért a mimika nagy része kiesik. Vannak módszerek, amik online nem olyan jók, de más módszereket ebben a formában sokkal jobban tudok használni. Kicsit több időt kell rászánnom egy-egy terápiás ülésre, tovább tart az összehangolódás, részben a technikai problémák rendezése miatt. Előtte időt kell szánnom a „házi feladat” átnézésére, mert azt is online küldik, de alapvetően jó tapasztalataim vannak, a terápia így is hatékony.

Általánosságban inkább a körülmények szoktak alkalmatlanok lenni: ha valaki nem tudja megoldani, hogy egyedül legyen, ha a kezelés közben valaki más benyit, vagy ha azt halljuk, hogy a gyerekei összevesztek, és a páciens azt érzi, hogy ki kell mennie rendet tenni, netán túl nagy a csend, és azon gondolkodik, hogy vajon áthallatszik-e a falon az, amit mond.

Fiatalabbaknál más a helyzet, mivel szükség van egyfajta érettségre ahhoz, hogy valaki a képernyő előtt is tudja tartani a figyelmét, illetve tudjon dolgozni az online tér nyújtotta, főként verbális lehetőségek közt.

Gyerekek esetében sokkal fontosabb a személyes kontaktus, minél kisebbek, annál inkább. A terápiás munka sok esetben közös tevékenységen, játékon, rajzoláson alapul, és ezeket az élményeket öntjük majd szavakba.

Tapasztalataim szerint a kamaszkor környékén lehet áttérni a pusztán szóbeli eszközökre, és nyilván egyénfüggő, hogy ki mikor nyílik ki a pszichológiai gondolkodásra, de innentől valóban hatékony az online forma. Nem is beszélve arról, hogy az alsós kisgyerekek jelenleg, a távoktatás idején már így is sokkal több időt töltenek a képernyő előtt, mint amennyi javasolt.

CS. A./WMN: Van-e esetleg általánosabb érvényű megfigyelésed a felmerülő témákat, eseteket illetően?

B. T.: Az emberek alapvető pszichés problémái nem változnak olyan könnyen a jelenlegi helyzet miatt, legfeljebb bizonyos tünetképződést felerősít az elszigeteltség, az összezártság vagy egy krízishelyzet, ami miatt egyeseknek akut segítségre lehet szükségük.

Gyakoribbá váltak az olyan helyzetek, amelyek bármelyikünket megviselnék, de hogy ezeket hogyan kezeljük, az függ a személyiségünktől. Éppen ezért a legtöbb tünetképződés alapvetően a személyiségben gyökerezik, ami nem változik olyan gyorsan, mint a korlátozó intézkedések.

Úgy sejtem, hogy sok esetben

a tünetek szintjén is később látjuk majd a napjainkban zajló események hatását például poszttraumás zavarok formájában, krónikussá vált szorongásként, vagy a veszteségekhez kapcsolódó depresszióként, esetleg a mai gyerekek szociális képességei több fejlesztést igényelnek majd. Egy kollektív traumatizáció is zajlik, ami társadalmi szinten is éreztetni fogja a hatását.

CS. A./WMN: Többen keresnek-e fel szakembert a pandémia kezdete óta? Akad-e olyan, aki bátrabban jár így terápiára online?

B. T.: A saját ismeretségi körömben megoszlanak a tapasztalatok, de sokan eddig is és most is teljes kapacitással üzemelnek. Az, hogy valaki most könnyebben eljut egy online terápiára, elképzelhető. Egyrészt valóban van olyan szorongás, ami kifejezetten a kimozdulásra, közlekedésre irányul (ennek többféle oka is lehet), ilyen esetben biztonságosabb érzés lehet otthon maradni, és most a terapeuták is nyitottabbak erre. De azért az ilyen páciensek számára előbb-utóbb pontosan az lesz a cél, hogy személyesen jelenjenek meg.

Másrészt van az a prózai ok is, hogy valaki azért jut el könnyebben online terápiára, mert így időt spórol a közlekedésen. Azért egyáltalán nem ritka, hogy valaki még napjainkban is kifejezetten idegenkedik az online terápiától, ezért csak személyesen rendelő szakemberhez szeretne fordulni, és ez is teljesen érthető. A kisgyerekek esetében az iskolák és a pedagógiai szakszolgálatok online munkamódra való átállása sokkal inkább beszűkítette a rendelkezésre álló teret.

4. „A kapcsolat az, ami valójában gyógyít”

Rácmolnár Lili pszichológust jól ismerik olvasóink, írásait rendszeresen olvashatják a WMN felületén is.

CS. A/WMN: Mitől függ, hogy valakivel jól működik-e az online terápia? Van-e olyan, hogy valakivel egyszerűen nem lehet így dolgozni?

Rácmolnár Lili: A szakmai vélemények megoszlanak arról, hogy egy-egy segítő beszélgetés során mi is lesz az, ami valóban gyógyít. Én abban hiszek, hogy a kapcsolat; az a megismételhetetlen kötelék, ami ott, akkor, a között a két ember között létrejön.

És bár a személyes találkozást semmi nem tudja pótolni, a kapcsolat, ha valódi, gyógyíthat az online térben is.

Az elmúlt egy év során pedig az is kiderült, hogy a lehetőség és a hála, hogy így is tudjuk folytatni a megkezdett munkát, vagy épp most először nekiindulni, kompenzál sok mindent, amit esetleg a fizikai távolság elvesz tőlünk.

Természetesen több energiát kell beletenni mind a pszichológus, mind a kliens részéről is, hiszen sokszor nem adott például a gesztikuláció, vagy akadnak technikai problémák, de ha valóban megvan a saját elhatározás (ez a „való világban”, az offline térben is ugyanilyen fontos kiindulási alap!), akkor ilyen formában is mindig neki lehet vágni az önismeret útjának.

CS. A./WMN: Van-e esetleg általánosabb érvényű megfigyelésed a felmerülő témákat, eseteket illetően?

R. L.: Az elmúlt egy év elénk tett mindent, amitől (legtöbbször tudat alatt) a legjobban féltünk: az összes szorongásunkat. Ezek közül is kiemelkednek azok, amelyekre azt mondhatjuk, a pszichológiai létezésünk alapjai:

• Hogy tudjuk elbírni a veszteségeinket? A veszteségeket, melyek lehetnek mostaniak is, de az is lehet, hogy régóta eltemetve a jelenlegi krízisben jönnek felszínre...

• Az ember, bár társas lény, az élet nagy kérdéseiben mégis egyedül van és egyedül is kell lennie. Hogyan vagyunk ebben önmagunkkal és a fontos másokkal?
• Hogyan vagyunk a halál, halandóság témájával?
• És ennek tükrében: hogyan vagyunk az élettel?

CS. A./WMN: Többen keresnek-e fel szakembert a pandémia kezdete óta? Akad-e olyan, aki bátrabban jár így terápiára online?

R. L.: Egyértelműen többen kérnek lelki segítséget a pandémia ideje alatt, hiszen a korábbi nehézségek maguktól nem lettek könnyebbek, csak mindenki életében plusz rétegek rakódtak rájuk.

Az online térnek tehát megvannak a maga korlátai, de a nagy előnye elvitathatatlan: az utazást megspórolva talán mégis könnyebb beiktatni egy órát az életünkbe, ami tényleg csak rólunk szól, nekünk szól. Az elszigeteltség érzésében pedig, ahol túlterhelve sokszor az összes szerepünket párhuzamosan kell vinnünk, különösen felszabadító lehet az érzés, hogy a Skype túloldalán minden héten vár valaki, aki megtart minket is.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/PeopleImages