–

A környékünkön két NER-es família is lakik. Az egyikről tudja mindenki, hogy azok, mivel híres a családfő, róla az újságok is szoktak írni. Pár évvel ezelőtt a gyerekekkel sétáltunk, amikor ez az úriember és a felesége lovagolni indultak feldíszített hátasaikkal. Már a látvány is mellbevágó volt. De amikor egy szakadt tréningnadrágos lány loholt utánuk a kezében egy hosszú nyelű szemeteslapáttal és seprűvel, hogy az elpottyanó lócitromokat összeszedje, mivel a környéken már népharag volt a sok lóürüléktől, akkor nem volt nehéz megképződnie az emberben az érzésnek: ezek aztán nagyurak lettek. 

Nem álltam meg, hogy ne mondjam az akkor 4 és 6 éves gyerekeimnek, hogy „ők sem saját jogon lettek ilyen gazdagok”. A feleség meghallotta. Roppant ideges lett, és a magas lóról hangosan kikérte magának: miért mondok én ilyesmit. Még a lovát is felénk fordította. Magam mellé kellett kapjam a gyerekeket, mert attól féltem, azok még fogják magukat, és kiugratnak felénk. Ekkor született meg bennem az érzés: milyen is lehetett jobbágynak lenni. Amikor gyakorlatilag semmit sem ért az életed, hiszen nem a te tulajdonod volt, hanem a gazdádé. És ha az éppen egy őrült és kegyetlen gróf volt, akkor akár el is tiporhatott egy rossz kedvű délelőttjén téged és a szeretteidet is. 

Nem volt jó érzés. Keserű szájízzel mentem haza. Rosszul esett, hogy fizikailag is megfélemlítettek.

Még ha igaza van abban, hogy beszóltam neki, azért nem oké, hogy két kisgyerek felé fenyegetőn indítja a lovát. 

A másik eset nemrég történt, amikor a férjem nekikoccant egy drága elektromos autónak, ami megsérült ugyan, de nem nagyon. A tulajdonosának teljesen igaza volt: a férjem vigyázhatott volna jobban. 

De a stílus, ahogy ezt előadta… 

Rögtön tudtam, hogy egy újabb NER-es nagyúrhoz van szerencsém, aki már rég elveszítette a kapcsolatát a valósággal. Úgy beszél velünk, mintha alsóbbrendűek lennénk. 

Az autó is csak egy használati tárgy, a biztosító fizet, amúgy pedig valóban csak minimális kár keletkezett. A tulajdonos viszont dührohamot kapott. Fenyegetőn csapkodott, miközben azt üvöltötte a férjem arcába hosszan: „hogy lehet valaki ilyen felelőtlen hülye?!”. Majd ezt még 10 percen keresztül taglalta agresszív stílusban. 

A testvérem – aki nem mellesleg jogász – is jelen volt az esetnél. Ő már azon gondolkodott, hogy becsületsértésért feljelenti, ha nem hagyja abba nagyon gyorsan. Rossz volt látni a férjem, aki teljesen eszköztelenül állt ott, hiszen a dührohamos, elszállt, vele egyébként egyidős embernek csak olaj lett volna tűzre, ha nem teljesen kooperatív. 

Miután lezajlott a megalázás, az interneten való fél perces kutakodásom beigazolta a sejtésem: ez az illető is egy NER-közeli vállalkozó. (Ezt mondjuk már korábban is gyanítottam, hiszen sok autója, kacsalábon forgó háza van, de hamar felmerült a cégének a neve egy nagy online médium tényfeltáró cikkében.)

Kedves NER-es Nagyurak! Szeretném elmondani: tévesen hittétek el magatokról, hogy vagytok valakik, vagy hogy többek vagytok, mint mi.

Nem.

Ti azért lettetek gazdagok és sikeresek, mert hajlandóak vagytok elnézni dolgokat, visszaosztani, továbbadni, amit kell. Nem azért ömlik a pénz számolatlanul a cégeitekbe, nem azért tudtok milliárdos eredményeket elérni, mert ti vagytok a piacon a legjobbak. Nem a ti szolgáltatásotok a legmagasabb minőségű és legjobb ár/érték arányú. 

Nektek nem kell megdolgozni az eredményeitekért. Még csak jónak sem kell lennetek valamiben. Ti egy normális országban egy fikarcnyit sem lennétek sikeresek. 

Nekem kellett megdolgoznom azért, amim van. Én vagyok sikeres, mert én tényleg mindent a saját erőmből értem el. Igaz, hogy nincs sok autónk, a házunk is szerényebb, mint a tiétek. De mindenünkért megdolgoztunk, és minden eredményünket a saját képességeinknek köszönhetjük. Nem beszélhettek úgy velünk, mintha a jobbágyaitok lennénk! 

WMN szerkesztőség

Kiemelt kép forrása: Unsplash/ Mitul Grover