–

Diszkalkuliás vagyok. Mint az a terápiám során kiderült, ADHD-s is – a kettő persze nem független egymástól. És gyerekkorom óta küzdök mindkettővel – mégis felnőtt voltam, amikor neve is lett annak, „amilyen vagyok”.

Terápia ide, önmunka oda, többször is előfordult már velem, hogy az igazán nagy felismeréseim nem akkor születtek, amikor tudatosan dolgoztam a fejlődésemen, hanem egy váratlan pillanatban, akár egészen hétköznapi tevékenységek közepette. Így történt ez most is, amikor Ákos barátom, akivel gyakran bocsátkozunk hosszas filozófiai eszmefuttatásokba véletlenszerű témákról, azt kérdezte: nekem mint diszkalkuliásnak milyen a viszonyom a szúdokuval.

Rögtön rávágtam: nincs semmilyen viszonyom a szúdoku műfajával, ugyanis a számokhoz kapcsolódó megoldandó feladatok látványa is szorongást kelt bennem, úgyhogy életemben nem próbáltam szúdokuzni, és feltett szándékom, hogy ez így is maradjon.

Ákos, empatikus ember lévén, óvatosan bátorítani próbált: de mi van, ha tök jó vagyok benne, csak nem is tudok róla? Biztosítottam afelől, hogy semmilyen ingert nem érzek arra, hogy kipróbáljam: annyi csodálatos dolog van ezen a világon, nem érzem szükségét, hogy én ezek helyett a szúdokuzást erőltessem magamra. Ennyiben maradtunk.

Lehet, hogy neked is menne! (De miért erőltetném?)

Kicsivel később Ákos újra írt: képzeljem el, őt nem hagyta nyugodni ez a gondolat, és kiderítette, hogy létezik a szúdokunak olyan ága, amelyben nem számok, hanem betűk szerepelnek. Mit szólnék hozzá, ha ezt próbálnám ki? Ez már biztos nem jelenthet nehézséget!

Magam is meglepődtem, pedig nyilván a baráti társalgás biztonságos keretei tették, hogy ekkor olyan kristálytisztán sikerült megfogalmaznom, hogyan érzek ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban, mint még soha életemben. 

Leírtam Ákosnak, hogy egész eddigi életemet azzal töltöttem, hogy olyan dolgokat oldjak meg, amelyek szorongással töltöttek el, de amelyeket a neurotipikus emberekre szabott társadalom elvárt tőlem. Egy részüket megoldottam jól, másokat közepesen. És sokszor elbuktam. Csakhogy van egy rettenetes különbség köztem és a neurotipikus emberek között:

amit megoldottam, az soha nem töltött el sem örömmel, sem megelégedéssel, mert tudtam, hogy mások kirázzák a kisujjukból, ami nekem sokszoros erőfeszítésembe telt. Amikor közepesen teljesítettem, mindig az járt az eszemben: ehelyett mennyi mindent csinálhattam volna, amiben jó vagyok, és ami örömet ad. Ha meg elbuktam, akkor rendre megszégyenítettek – vagy épp meg is büntettek, amiért úgy viselkedem, ahogyan egy „rendes” diszkalkuliás vagy ADHD-s adott helyzetben viselkedik. 

Négy évtizedet töltöttem el így, és életemben először írtam le valakinek: elfáradtam. Nem akarom ezt tovább. Nem akarom többször hallani, hogy bagatellizálják azt, amivel küzdök – és azt sem akarom, hogy bátorítsanak.

Elfogadást szeretnék. Tudomásul vételt és tiszteletben tartást. Azt, hogy ne én legyek Eric, az angolna, akinek azért szurkol az uszoda közönsége, hogy ne fulladjon bele a vízbe. Hadd legyek csak Csepelyi Adrienn, aki egy csomó mindenben jó. A számolásban pont nem. Aki tízből kétszer elkésik. Meg nem is tud szépen, nyugodtan ülni a helyén, és ha igazságtalanságot érez, akkor lobbanékony és nagypofájú.

De nem akarom az egész életemet vezekléssel tölteni, amiért eltérek a „normálistól”.

Nem akarom, hogy büntessenek, megszóljanak azért, ami épp elég büntetés nekem amúgy is: megszámlálhatatlanul sok pénzem ment már el „ADHD-adóra”, borzasztó sok időt töltöttem szorongással, hogy elrontottam-e a papírok kitöltését, késtem le vonatot és szálltam is rosszra... És fogok is még rossz szerelvényre szállni, eltéveszteni fontos dátumokat, összekeverni irányokat és házszámokat is. 

De elég volt. Elfáradtam.

Nem akarok szúdokuzni, mert nem esik jól magamra erőltetni valamit, ami másoknak ad élvezetet, és nem nekem.

Nem akarok ebben fejlődni, számok helyett betűkkel próbálkozni, mindenáron, görcsösen, kétségbeesetten, ahogyan gimiben a sokadik egyesem után, hogy hátha még nekem, a nyomorultnak is menni fog. Nem fog. Próbáltam, akartam, tanultam, gyakoroltam. Nem sikerült. És most már szeretnék békében élni ezzel. Szeretném, ha engednének békében élni magammal. 

Miért olyan rettentő nagy kérés ez? 

Tolatóradar nélküli élet

Épp, amikor ez letisztult bennem, hosszan beszélgettem egy szintén ADHD-s barátnőmmel, aki autóvásárlás előtt áll. Móni azt mondja, amikor arról beszél, mindenképpen tolatóradaros autót keres, mert neki az ADHD miatt nehézséget okoz a parkolás, két visszatérő választ kap: 

  • nincs szükség a tolatóradarra, meg kell tanulni anélkül parkolni, és kész (matekórán ugyanezt hallgattam a számolásról diszkalkuliásként);
  • ugyan, biztosan nem lehet annyira rossz a helyzet, tuti neki is menne radar nélkül a parkolás (ezt meg a barátaimtól és családomtól hallottam, s emiatt tanultam a kolis vécé tetején ülve hajnali négyig dolgozatok előtt – hogy az elméleti kérdéseken kívül minden mást ugyanúgy elrontsak, mintha aludtam volna inkább). 

Kiderült, ugyanazokon a stációkon mentünk át életünk során: a szégyen, a hasztalan próbálkozás, a kudarc, a szorongás mind-mind kapcsolódnak azokhoz a dolgokhoz, amelyeket azért csinálunk, vagy azért csinálunk valahogy, mert a társadalom elvárja tőlünk. A társadalom, amely vagy tudomást sem akar venni arról, hogy tagjainak jelentős hányada egyszerűen nem úgy működik, mint a többség – vagy egyenesen azt sugallja: velünk valójában valami baj van, mert eltérünk a normálistól, s csak valami hangzatos elnevezésű problémára akarjuk ezt fogni.

Aki szeretetből bátorít, sajnos az sem érzi át, hogy a mi sikerélményünk sosem valódi: még ha megoldunk is valamit, az annyi energiánkba kerül, hogy nem marad másra erőnk. Hogy akkor is „selejtesnek” érezzük magunkat, ha valami sikerül: mert látjuk, hogy másoknak sikerül ez ÉS még egy sor egyéb dolog, mi pedig kidőlünk a kimerültségtől, hogy aztán lustának nevezzenek. 

Vagy szimplán szégyelljük, hogy csalódást okoztunk annak, aki még mindig hitt bennünk. Ebben a játszmában mi kizárólag veszíthetünk.

Ezért lenne fontos, hogy a neurotipikus emberek – igen, azok is, akik tényleg szeretettel és aggódással fordulnak felénk – megértsék: ha egy törött lábú embertől nem várják el, hogy futóversenyt nyerjen, tőlünk sem igazságos elvárni, hogy az állapotunkkal ellentétesen viselkedjünk. És persze, kedves dolog buzdítani bennünket, de ha mi történetesen más versenyszámban szeretnénk indulni, akkor az szerezne örömet, ha abban szurkolnának nekünk. Hogy az nem látványsportág? Épp ez a lényeg: hogy akkor is szurkoljanak nekünk, ha semmi értelmét nem látják a mi „sportágunk” szabályrendszerének.  

Küzdés helyett még mindig csak mosolyokat láthatunk a nőkből – ez a Nemzeti Sport új címlapja

WMN Ügy – 2024. július 23. – MD

Hogy az, amiben mi jók vagyunk, ne a „hát, a semminél több” kategóriába essenek, és ne azzal az érzéssel kelljen leélnünk az életünket, hogy nem elég, hogy állandóan kudarcot vallunk a neurotipikus világban, de folyamatosan kompenzálnunk kell, mert azt éreztetik velünk: még a minimumot se tudjuk hozni.

Keményen dolgoztam magamon, másodfokú egyenleteken és kitöltendő nyomtatványokon. Az ADHD-sok impulzív érzelmi reakcióin. Elég volt. Elfáradtam. Van, ami sosem fog menni – és van, ami nem sikerül mindig. De ez vagyok én. És az összes többi tulajdonságom, tehetségem, személyiségjegyem, amit észre se vesznek, mert azzal vannak elfoglalva, miben térek el a „normálistól”. 

Tudjátok, rohadt nehéz néha. És látom én is, ha nem megy valami. Szeretném, ha engednének békében élni magammal. Ugyanúgy megérdemlem, mint az, aki sosem késik, sosem száll rossz buszra, és mindig ötöst kapott matekból.

Kiemelt kép: Kerepeczki Anna / WMN

Csepelyi Adrienn