„Mindenki másért éltem” – Liam Payne halálára

–

Nemrég belecsöppentem egy beszélgetésbe, amelyben egy előadó fellépéséről volt szó. Egy ideig dermedten figyeltem, hogyan szedik ízekre nemcsak az esti produkcióját, de magát az embert is, a szakmai előmenetelét kérdőjelezve meg. Aztán nem bírtam tovább, és jeleztem: engem nagyon feszélyez ez a fajta beszédmód, nem lehetne-e, hogy nem beszélünk úgy az előadóról, mint egy darab húsról.

Elmondtam, hogy valószínűleg azért triggereltek a hallottak, mert műsorvezetőként magam is gyakran állok színpadon, és szeretnék a világra biztonságos helyként gondolni, ahol szabad hibázni, sőt, esetenként akár nem tökéletes teljesítményt nyújtani is – sokszor ugyanis számos dolog befolyásolja egy-egy produkció milyenségét (és szándékosan nem minőségét írtam).

Vezettem már úgy műsort, hogy technikai hiba miatt sem az interjúalany nem hallotta a tolmácsgépből a kérdésemet, se én nem az ő válaszát. Így is megoldottuk persze, de mennyivel jobb lehetett volna, ha.

Vezettem már úgy műsort, hogy két perccel azután, hogy az interjúalanyom elbúcsúzott, a szerkesztőm taxiba vágott, és az ügyeletre vitt, ugyanis negyvenfokos lázam volt és kezdődő orbáncom. 

És vezettem már úgy műsort, hogy minden tökéletesen működött, hallottam a partnerem válaszait, volt időm felkészülni, a közönség csodálatos volt, és egyszerűen minden, de minden jól sikerült. 

Azt hiszem, a többség azt gondolja, a három példa közül az első kettő a szabályt erősítő kivétel. A valóság ezzel szemben az, hogy az üdítő kivétel az, amikor minden működik, kellő időben ott van és rendelkezésre áll minden szükséges információ is. 

Noha nem voltam soha popsztár, munkámból kifolyólag sokszor láttam, hogy az ő esetükben is így néznek ki az arányok. 

Amikor erősködtem, hogy talán mégse kellene felháborodni azon, hogy az ominózus előadó nem azt hozta, amit előzetesen elképzeltek róla (ismétlem: nem volt rossz, csak más, mint amit elvártak), elhangzott a mindent vivő érv: „De hát fizettem érte, akkor teljesítsen!”

Engem, bevallom, ez a mondat elborzaszt. 

„Fizettem érte, tehát az enyém.”

„Fizettem érte, tehát bánthatom.”

„Fizettem érte, tehát megalázhatom.”

Olyan világban szeretnék élni, ahol ezek a mondatok nem léteznek. Olyanban, ahol sok-sok évszázadnyi kulturális tapasztalás után tanulunk valamit arról, miként kellene bánnunk az előadóművészekkel (de írhatnék sportolót is, vagy akár gyűjtőfogalomként „ismert embert”).

Ahol nem kell összeomlania annak, aki tizenévesen az álmát kezdi kergetni, mint Liam Payne, amikor először jelentkezett az X Factorba. Ahol vannak módjaink, tippjeink, van szándékunk és tudásunk arra is, hogy vagy idejében észrevegyük a bajt – vagy vigyázzunk arra, hogy elő se forduljon.

Hogy valaki, aki csak énekelni akar, dalokat írni vagy olimpiai aranyat nyerni, ne legyen köteles elviselni azt, hogy darab húsként tekintenek rá.

„Fizettem érte, csinálja, amit mondok!”

Túllelkizem? Aligha. Nézzük Robbie Williams számvetését arról, milyen hatással van a mentális egészségre, ha valaki a 90-es évek egyik legnépszerűbb fiúbandájának tagja: 

„Csak vizsgáljuk meg a Take Thatet. A fiúk mind beszéltek erről már a nyilvánosság előtt, így senki privát szféráját nem sértem vele. Ott van Gaz [Gary Barlow], aki bulímiás és agorafóbiás lett, nem hagyta el a lakását, elfelejtette, hogyan kell dalt írni, és a zongorája alatt éjszakázott. Vagy ott van Howard [Donald], aki öngyilkosságot kísérelt meg. Mark [Owen] a rehabon kötött ki. Jason [Orange], aki nemes egyszerűséggel eltűnt. És ott vagyok én.

Tessék, itt a kutatási eredményetek: abban az öt évben, ami a fiúbandák tündöklésének átlagos időtartama, valami összegyűlik és lerakódik, ami mentális betegséget okoz. Ötből öt esetben.”

Ízléstelen és felesleges is azt találgatni jelenleg, mi okozta Liam Payne halálát, öngyilkosság volt-e, vagy a hírek szerint a tragédiát megelőző órákban történt kiborulás miatti véletlen baleset. Érezzük, ugye: van információnk arról, hogyan viselkedett a recepción Liam Payne, egy hotelben, ahol egyébként civilben volt jelen, bejárta a netet a piros sátor képe, amely alatt épp az énekes-dalszerző holttestét vizsgálják a hatóságok – kell-e még mondanom valamit arról, minek van kitéve még holtában is?

 „Ő választotta, hadd ne sajnáljam!” – jön ilyenkor az unalomig ismert válasz. Ami csak hajszálnyival üt el attól, hogy „Fizettem érte, teljesítsen!”.

„Fizettem érte, ha nem bírja, az az ő baja.”

„Fizettem érte, jogom van tudni, elvált-e.”

„Fizettem érte, jogom van látni a gyerekét.”

„Fizettem érte, jogom van látni a holttestét.”

Sarkítok vagy sem, de nem sok különbséget látok a középkor nyilvános kivégzései és a fentiek között – legfeljebb a kivégzés módja és időtartama tér el. Ha pedig bevégeztetett, nem a főtéren, hanem online ülünk tort az áldozat fölött.

Itt most következhetne egy jó hosszú felsorolás East17-től Backstreet Boyson át a K-pop boybandekig azokról az együttesekről, amelyek tagjai megjárták a mentális betegségek poklát függőségtől idegösszeomlásig, evési zavaroktól öngyilkossági kísérletekig.

Kivétel lenne-e? Aligha. És erre nem válasz az sem, hogy „de hát annyi popsztár van, aki nem roppan össze a hírnévtől!”.

Az, hogy ki mennyit és mit bír, nem az emberi erejét mutatja, legfeljebb a traumái milyenségét. 

Van, aki egészségesen sem tudna műsort vezetni. Van, aki negyvenfokos lázzal is jobban, mint én a legjobb formámban – és én még csak sztár sem vagyok. 

„Sokáig hajtogattam, hogy engem nem érdekel, mit gondolnak rólam az emberek. Később persze rájöttem, hogy ezt a népszerűségem csúcsán gondoltam így” – mondja legújabb, For Your Approval című Netflix specialjében Ellen DeGeneres.

Azt hiszem, ennél velősebben rég foglalták össze, micsoda illúzió még a sztárok oldalán is az, hogy nem nyomják agyon őket az elvárások. Vagy írjunk inkább követelést? 

„Fizettem, teljesítsen!”

„Fizettem, legyen olyan, mint az első lemezen!”

„Fizettem, ne mondjon le koncertet, biztos van annyi pénze, hogy megoldja az alvásproblémáit!”

„Fizettem, fogyjon le!”

 És így tovább. De meddig? 

Újranéztem most Liam Payne szereplését a Diary of a CEO című podcastban, és elszorult a szívem, amikor ez a férfi, az ezredforduló utáni populáris kultúra egyik ikonja, gigasztár, multimilliomos – mindenekelőtt pedig olyan tehetséges, mint a nap – azt mondja:

„Egy ponton rá kellett jönnöm, hogy mindenki másért éltem.”

Csak remélni tudom, hogy a felismerés és a tragikus halála közötti rövidke időben egy kicsit tudott magáért is.

És azt is, hogy egyszer végre megtanulunk jól rajongani. Megtanuljuk szeretni önmagunkat – de addig is legalább az önbántalmazásunkat nem kiterjeszteni másokra. 

Csepelyi Adrienn