Mentális egészség: van olyan, hogy *túl sokat* beszélünk róla?

–

Az elmúlt hetekben izgalmas kihívás terjedt a közösségi médiában: a résztvevők elképzelték, milyen lenne találkozniuk a 15 évvel ezelőtti önmagukkal, és egy fiktív beszélgetés gondolatait írták le posztjaikban. Bár én nem készítettem ilyen tartalmat, jó érzés volt fejben végigvinni a gondolatot. Rögtön tudtam, hogy első körben arról biztosítanám a tinédzser Dalmát, hogy a világban robbanásszerű változás indul el a mentális egészségről való párbeszédet illetően, és hamarosan már nem kell szégyenkeznie amiatt, hogy máshogy működik, mint a kortársai.

Mai fejjel nézve tényleg durva visszagondolni, honnan indultunk. Bár a pszichés zavarokhoz továbbra is tapad stigmatizáció és tabusítás, egyre nagyobbra nő az a buborék, ami ezeket lebontja, sőt mi több, olyannyira demokratizálta a pszichológiát, hogy az a hétköznapi diskurzusainkba is beszűrődött.

Talán sosem volt olyan tudományterület, aminek a – korábban szakzsargonnak számító – kifejezései ennyire szerves részét képezték volna a laikus szókincsnek. És bár vitatható, hogy a therapy speak többet használ-e, mint árt, a pszichoedukáció terjedése mindenképpen ünnepelendő dolog.

Nekem legalábbis kis túlzással az életem mentette meg. És nemcsak az, hogy megérthettem a saját működésem és sorstársakra lelhettem, de az is, hogy az önismeretem mélyítésével folyamatosan radarozhatom a működésem, valamint a szociális helyzetekre, munkahelyi kihívásokra, párkapcsolati krízisekre adott reakcióimat. A szorongásos problémáim nem szűntek meg, de épp a pszichoforradalomnak köszönhetően váltak kezelhetővé – legalábbis egy bizonyos szintig.

Ugyanakkor az elmúlt években egy másik jelenségre is felfigyeltem: a csomag, amit a hátamon viszek, mára alapjaiban határozza meg az identitásom és a mindennapjaimat. Az életem „szorongásügyi akadálymentesítése” döntő szerepet játszik abban, hogy hol dolgozom, hova utazom, kikkel veszem magam körbe, hova ülök a színházban, az pedig, hogy az írás mellett a művészetterápiás hivatást választottam, a szakmai pályámba is behozta a témát. Pszichót olvasok, pszichót hallgatok, pszichóval kelek, és pszichóval fekszem. Pszichóról beszélgetek a barátaimmal – akik közül sokan pszichológusok –, a sémaaktiválódásaimat elemzem, mikor a boltban csúnyán néz rám az eladó, mikor összekapok a párommal, mikor elégedetlen vagyok egy cikkel.

Az emberi működés, leginkább a saját működésem radarozása, amit valaha kényszerből tettem, mára egy furcsa hobbi, szenvedély, szabadidős tevékenység lett – és olyannyira meghatároz, hogy időnként el kell gondolkodnom rajta, vajon ki vagyok én az analizálás alatt, az intuitív, ösztönös minőségemben.

És ezen a ponton azt hiszem, el is érkeztünk a cikk legfőbb kérdéséhez. Bár tagadhatatlanul hatalmas szintlépés, hogy végre ilyen sok információ áll rendelkezésre a lelki működésünkről, és garantáltan a kapcsolataink javát szolgálja, hogy egyre ügyesebben kommunikálunk, de át lehet-e esni a ló túloldalára? Van-e az a pont, amikor kontraproduktívvá válik a folyamatos önelemzés? 

A szakemberek egyre inkább úgy tartják, hogy a válasz: igen.

Vigyázat, veszélyes terület

Az, hogy a mentális egészségről való párbeszéd akár rosszul is elsülhet, nem újkeletű felismerés – aki valaha is olvasott öngyilkosságról, depresszióról szóló cikket, vagy részt vett ilyen beszélgetésben, pontosan tudja, hogy mennyire sok múlik az időzítésen, a tálaláson, a kontextuson, na meg az információk hitelességén. Ezek a témák sokunknak triggert jelentenek, és ahogy egy mély, intim baráti beszélgetés feloldást hozhat, úgy fokozhatja a szorongást egy mainstream médiában tálalt, aggasztó statisztikákkal operáló, clickbait címmel lehozott cikk.

Ezt egyébként már a tudomány is aláhúzta: több kutatás igazolta, hogy az öngyilkosságról való túlzott nyilvános diskurzus növelheti a szuicid hajlamot – ezt hívják Werther-hatásnak, én is írtam róla ITT, ahogy az is kiderült már, hogy az önkárosító viselkedésformák publikus ábrázolása utánzásra ösztönözheti a közönséget.

Ha ez nem lenne elég, szakértők arra is rámutattak, hogy a pszichológushallgatók közel 70 százaléka elkezdi saját magán észlelni a tanult kórképek bizonyos tüneteit, és tapasztal ennek következtében szorongást.

De hadd hozzak be egy saját megfigyelést is – még ha reprezentatív kutatás nem is áll mögötte. Saját bőrömön is tapasztaltam (meg is írtam), és a barátaim is beszámolnak róla, hogy a diagnózisok felállítása is elsülhet kontraproduktív módon. Az orvosnál kapott címke ugyanis könnyen válik önbeteljesítő jóslattá, aminek – némi utánaolvasás után – a korábban nem tapasztalt tüneteit aztán könnyedén produkálni kezdjük.

Oké, de akkor mi a megoldás?

Menjünk vissza oda, ahol 15-20 éve jártunk, söpörjük vissza a szőnyeg alá a szorongásokat, némítsuk le a hírfolyamot, és éljünk úgy, mintha minden funky lenne? Értelemszerűen a válasz: nem, ugyanakkor jó, ha látjuk; vékony a határ aközött, hogy a mentális egészségről való kommunikáció a jóllét vagy a rumináció pedálját nyomja-e majd be. Ez pedig rajtunk is múlik. A szakemberek eddig három szempontot gyűjtöttek össze a témához, amihez most én is hozzáteszem a sajátom.

Ne állj meg a kattogásnál – fejleszd a rezilienciaszinted is

Az, hogy az önreflexió gyakorlása végül további szorongást, vagy tudatosabb és jobb működést eredményez-e, azon is múlik, hogy vele párhuzamosan tudjuk-e fejleszteni a rezilienciaszintünket. Ha nem, akkor az önismeretünk mélyítése egyfajta önfenntartó ciklussá is válhat, ami tovább fokozza a mentális válság érzetét.

Hogy mi fokozhatja a reziliencia, vagyis lelki ellenállóképesség szintjét? Erről többször is írtunk már korábban, de dióhéjban: ha a problémák megértése és a tanulságok levonása mellett fejlesztjük az önértékelésünket is, és adaptív megküzdési stratégiákat alkalmazunk.

Tehát: ahelyett, hogy leragadnánk az analizálásnál és a működésünk fejtegetésénél, aktív munkát teszünk a megoldások keresésébe. 

Gyakorold a kontrollált felejtés művészetét

Bár elsőre elég prózainak tűnhet, de nagyon is valós – a szakemberek azt találták, hogy összességében azok képesek kiegyensúlyozottabb életet élni az állandó önelemzés mellett, akik képesek a felejtésre, egészen pontosan az elengedésre. A kutatások kimutatták: a impulzuskontroll-hiánnyal is járó mentális zavarok gyógyulásának sikeressége – mint amilyen a PTSD is – gyakran múlik azon, hogy az érintett személy milyen mértékig képes elengedni a traumatikus élmények újrajátszását, folytonos felidézését.

(Ugyanakkor azt is látni: a közösségi média negatív hatást gyakorol a felejtési képességünkre azáltal, hogy az emlékeink folyamatosan az orrunk előtt vannak, egyfajta digitális és folyton elérhető naplóként.)

Elfojtás, pontosabban: figyelemátirányítás

Egy 2004-es kutatásban Anderson és munkatársai azt vizsgálták, hogy az emberi agy milyen idegrendszeri mechanizmusokkal képes elnyomni a nemkívánatos emlékeket, és azt találták, hogy a prefrontális kéreg aktívan gátolja a hippocampus működését, amely az emlékek visszahívásáért felelős. Ez a gyakorlat nyelvén annyit jelent: ha elnyomjuk bizonyos emlékeinket, pontosabban, a figyelmünket aktív kontrollal átirányítjuk róluk más dolgokra, az hatással lehet a traumatikus emlékek és akár a PTSD kezelésére is.

Félreértés ne essék: ez közel sem azt jelenti, hogy a szőnyeg alatt kell hagyni a korábban fel nem fejtett, traumatikus élmények betörő képeit. A kutatás csupán arra vonatkozik, hogy

ha az önfeltáró munka után is újra és újra betörnek a fejünkbe a szorongást okozó emlékfoszlányok, melyek fejtegetése már kizárólag árt, és nem használ, akkor érdemes aktív energiát fordítani a figyelmünk elterelésére.

És bár ez teoretikus szinten nagyon jól hangzik, fontos hangsúlyoznom, hogy a többség számára szerintem egy élet munkája, ami legtöbbünknél csak terápiás segítség mentén válik elérhetővé. Persze törekedni, gyakorolni ettől még lehet.

A jelenlét és az ösztönös működés gyakorlása

Ezt a Psychology Today cikke nem említi, de saját személyes és művészetterápiás tapasztalataim alapján hadd hozzam ide negyedik pontnak a jelenlét élményét. Mivel az érzelmileg nehéz helyzetekben sokszor fokozott figyelemmel és éberséggel vagyunk jelen – ezáltal pedig maradandóbbak is –, azt tapasztalom, hogy sokat segít, ha ugyanezt az intenzitást a pozitív élményekben is megpróbálom átélni.

Ilyen az, amikor analizálás helyett a jelenre figyelek, és tudatosan megélem annak szépségét, biztonságát, örömteli részeit, így valamelyest kompenzálva a negatív élményeket. Egy konfliktushelyzet sokadszorra történő átrágásánál időnként többet jelent a kapcsolatomra nézve a minőségi közös program. A saját elmém folyamatos fejtegetésénél pozitívabban hat, ha leülök festeni vagy varrni. Ha már sokszor kitakarítottunk a szőnyeg alatt, nem érdemes tovább keresni ott a porcicákat – jobb inkább kiterülni rajta, és élvezni a puhaságát.

Takács Dalma