Túllihegjük az óvoda- és iskolaválasztást? Túlbecsüljük az alternatív módszereket?

–

A jelenlegi helyzetet látva kijelenthetjük, hogy az oktatási intézmények működését – a gyerekek fejlődési ritmusára és a kooperációra alapozva – nem a következő években fogják megreformálni.

Természetes, hogy ez szülőként egyszerre frusztráló és elszomorító, de fontos észrevennünk, hogy a tanévkezdés előtt álló gyerekek a jelenlegi felállást egy szűrőn át érzékelik: kifinomult szenzoraikkal a szüleik hangulatát, elejtett megjegyzéseit és reakcióit tapogatják le, aztán ezekre reagálnak.

Ez azt jelenti, hogy az ismeretlen (óvoda, iskola vagy osztálylépés) előtt álló gyerekeknél lényeges dologra van ráhatásunk: létre tudunk hozni egy nyitottsággal, biztonsággal kibélelt szigetet, ahol bármiről lehet kérdezni és bármilyen félelemnek hangot lehet adni.

Szülői részről ennek egyik alapfeltétele, hogy reálisan lássuk az egyes iskolai modellek előnyeit, hátrányait és minél többet tudjunk a családnak elérhető intézményekről. Ideális esetben ezek alapján megtaláljuk azt a helyet, ahol a család értékrendje, lehetőségei és a gyerek személyisége találkozik – nem ideális esetben pedig ki tudjuk választani az élhető kompromisszumot.

A gyerekek különbözők, a családok, a választható keretek is. Ezért nem jelenthető ki egyértelműen, hogy biztosan a reform (pl. Waldorf, Montessori – csak hogy a legfelkapottabbakat említsem), az alternatív, az egyházi vagy az állami iskola lesz a legjobb.

Annyit hozzá kell tennem, hogy a „reformnál” szinte biztosra vehetjük, hogy a gyerekeket elsősorban az együttműködésre nevelik és nagy teret kapnak a flow-tevékenységek, az „alterben” pedig az esszenciális készségekkel (rugalmasság, önismeret, önreflexió, problémamegoldó gondolkodás stb.) kiemelten foglalkoznak – míg egy „államiban” még mindig tantárgyakban gondolkodnak a tantárgycsoportok helyett.

Két dolgot szoktam mondani azoknak a családoknak, akiknek nem elérhető a vágyott intézményi modell.

Az egyik, hogy a legkisebb helyi iskolában, óvodában is dolgozhatnak közösen a szülők és a pedagógusok azon, hogy a gyerekek pozitív környezetben töltsék a napjaikat.

A másik, hogy kreatív, empatikus pedagógusokkal minden intézményben találkozhatunk – bár tagadhatatlan, hogy az állami vonalon többen dolgoznak kiégéssel vagy kiégés szélén táncolva.

Értelemszerűen az, hogy egy gyerek az életben ügyesen boldoguló, elégedett felnőtt legyen, nemcsak az iskolán múlik. (Sokan ismerünk olyan embert, aki jó nevű iskolákban tanult, mégsem találja a helyét a világban, és olyat, aki szép karriert épített magának egy kevésbé elismert helyről indulva.) 

Az iskolaválasztás

Kétségtelenül fontos alapot ad az iskola, de itt is a komplex képet érdemes nézni, tehát az intézmény nevén túl figyelembe kell venni a kultúráját, a vezetését és az értékrendjét.

Például azt, hogy:

• mennyire van összhang a gyerek habitusa és az intézmény ritmusa között.

• a gyerekek lehetőséget kapnak-e a hibák kijavítására…vagy ítélkezést, megszégyenítést, bűntudatkeltést tapasztalnak, amikor valamit elrontanak.

• a pedagógusok hogyan tekintenek a szülőkre: partnerként vagy alárendelt szereplőként.

• a szülők hogyan viszonyulnak a pedagógusokhoz, tehát mit tesznek hozzá a bizalom megalapozásához.

A felsoroltakban az alternatív és a reform intézmények többsége jól teljesít, de fontos őket racionálisan kezelni. Tehát belátni, hogy a lazább keretrendszerekben a szunnyadó tehetségek terelgetése prioritás, illetve itt jobban fogja magát érezni (valószínűleg) az az államiba járó gyerek, aki rendszeresen hangot ad annak, mennyire utál suliba járni a szigorú szabályok miatt. Ugyanakkor ez a modell sem jelent VIP belépőt a Yale-re vagy az Oxfordra.

13 éve foglalkozom a különböző intézményi modellekkel, az viszont még mindig rejtély számomra, miért válnak szét élesen az oktatási irányok.

Azért vagyok kritikus, mert már az 1900-as évek elején felismerték, hogy: „a mai nevelés legnagyobb bűne, hogy a gyerekeket nem hagyják békén […]; az új világban hagyni kell, hogy a gyerek addig szabadon mozogjon, amíg mások jogának megrendíthetetlen határaiba nem ütközik”. (A mondat Ellen Key, svéd pedagógustól származik, akit a kollégáimmal a modern, gyerekközpontú nevelés egyik úttörőjeként tartunk számon.)  

Tehát több mint 100 évünk lett volna arra, hogy a Rudolf Steiner nevéhez fűződő Waldorf-szisztéma legalább egy-egy részletében minden egyes nevelési intézményben ott legyen.

Túllihegjük az iskolaválasztást?

És hogy megválaszoljam a címben feltett kérdést: nem, egy egészséges mértékben gondoskodó szülő szinte biztosan nem lihegi túl az intézményválasztást – akkor sem, ha a nagyszülők szerint a „régi rendszerben nem foglalkoztak ezzel ennyit, mégis mindenkiből ember lett”.

Egyáltalán nem baj, ha valaki komoly energiát tesz abba, hogy felkutassa azt a helyet, ahol a pedagógusok érzelmileg nyitottak, teret kap a kreatív, empatikus tanítás és ahol a gyereke egy biztonságos, megtartó közösségben érzi magát a hét öt napján.

Innen nézve nem is az „alter”, egyházi vagy hagyományos intézmény a fő kérdés, hanem az, hogy: „hol tud a legjobb eséllyel kibontakozni a gyerekem?”, illetve „hol van szándék a szülők és pedagógusok összefogásra a gyerekek érdekében?”

Határozott igent persze jobb eséllyel mondunk majd egy modern elveket követő intézményre – de ez nem azt jelenti, hogy egy klasszikus vonalat követő helyen biztosan le kell mondanunk a megértő hátországról.

WMN szerkesztőség