Steiner Kristóf: Beszéljünk Palesztináról és Izraelről!

–

Több mint tíz évet éltem Tel-Aviv–Jaffában, a férjem Izraelben született. Amikor 2008-ban odaköltöztem, tulajdonképpen természetesnek vettem, hogy amit az ország valóságáról hallok, az a végső igazság. Ezt nevezhetjük naivitásnak is, tájékozatlanságnak is, és egyfajta tudatos rossz választásnak is – de az biztos, hogy akkoriban erre volt érzelmi és intellektuális kapacitásom.

A saját személyes közegemben már akkor is rendre neveztek „palesztin-simogatónak” és „Izrael-ellenesnek” – pusztán azért, mert nem tagadtam a palesztin nép létezését, mert elleneztem az illegális telepek építését és terjeszkedését, és mert a kompromisszummentes jogi egyenlőséget tartottam egyetlen lehetséges iránynak. Mert vallottam, hogy liberális, baloldali, békepárti vagyok.

A mai tudatommal viszont úgy olvasom vissza a tíz-egynéhány évvel ezelőtti írásaimat minderről, mintha egy befejezetlen tetoválást nézegetnék. Ám míg egy tetoválást lehet tökéletesíteni, ha új cikket írok is, a régiek úgy maradnak. Van egy találó klisé: „Anélkül, aki voltam, nem lennék, aki ma vagyok” – de ez nem azt jelenti, hogy ne mondhatnánk ki, és kérhetnénk bocsánatot érte: bárcsak hamarabb, és bárcsak többet tudtam volna.

„Buta vagyok én, Karak?” – kérdezte a Kis Vuk nevelőapjától, aki azt felelte: „Nem vagy buta, csak még keveset tudsz.” És bár fontos megszívlelni ezt a bölcsességet, az is igaz, hogy legtöbbünk nem kölyök már, róka meg nem is volt soha. Karak mellett a saját édesapám szavait is gyakran idézem, aki mondogatja: „Mikor kijöttem a hároméves buddhista elvonulásról, nem is tudtam, még mindig mekkora seggfej voltam.” Én is az voltam – vagyok.

Tartok, ahol tartok

Először életemben a kabbala-tanárommal utaztam Palesztinába, 2012-ben. A bibliai mátriárka, Ráhel sírját látogattuk meg, akit a zsidó, muszlim és keresztény hagyomány is az önfeláldozó anya, a fizikai és spirituális száműzetés szimbólumaként nevez meg. Tanárom, David azt mondta: „A fal túloldalán élnek palesztin testvéreink.” Ott, akkor megértettem: bár évek óta járok a Holt-tengerhez Ciszjordánián át, azt sem tudtam, hol vagyok.

Ránéztem a falra, és tudtam, hogy át kell mennem a túloldalára – és izraeli rokonaim, barátaim intelmei ellenére minden visszatérésem alkalmával hosszabban maradtam, és mélyebbre mentem: magamban, a helyi kultúrában és az emberi történetek megismerésében – Ramallahban, Nabluszban, Jerikóban. Ezekről az utazásokról egy 2019-ben megjelent írásomban a WMN-en is meséltem.

Gázában sosem jártam – többször, több szervezettel megpróbáltam átjutni, de a 2007 óta Izrael és részben Egyiptom által fenntartott blokádon sosem juthattam át. Azért teszem ezt hozzá, mert a gázai Palesztina nem azonos a ciszjordániai Palesztinával – más a politikai vezetés, és mások az életkörülmények is. Ám sajnálatos módon az utóbbi is könnyen juthat Gáza sorsára, ha nem tekintjük ezt az egészet saját ügyünknek.

Egy zsidó, részben izraeli család tagjaként, íróként, aki történeteket mesél, és egyszerűen csak egy úton lévő emberként is nagyon hálás vagyok azoknak, akik akkoriban elkezdték felnyitni a szemem, és megértették velem, milyen fontos más narratívákat is meghallgatni, mint amiket magunk körül hallunk. Ezért kezdeményeztem ezt a párbeszédet az Instagramon, eredetileg angolul – amelyből ez az írás is megszületett.

És amelyről – a fentiek fényében – semmiképpen sem szeretném, ha bármiféle etalonértékkel bírna bárki számára. Ez egy lenyomata az adott pillanatunknak, egy beszélgetésnek köztem és az olvasóim–követőim–nézőim között, valamint „köztem és köztem” – aki voltam, és akivé válok.

Szóval a felhívásom így szólt: „Kérdezz tőlem bátran Palesztináról és Izraelről!”

A következő felvetések és válaszok születtek.

Egy laikus számára elmagyarázva – mi az uralkodó narratíva Izraelben és Palesztinában?

Először is fontos tisztázni: nem beszélhetünk általános, legfeljebb többségi narratívákról, mert – ahogy minden társadalomban – Izraelben és Palesztinában is sokféleképpen gondolkodnak az emberek, gyakran radikálisan eltérő módon.

Sok izraeli ellenzi a népirtást, valamint a Ciszjordánia elfoglalását, és aktívan támogatja a palesztinokat: tüntetnek a jogaikért, adományokat szerveznek. Ugyanakkor sok gázai és ciszjordániai palesztin is ellenzi a Hamász uralmát, és reménykedik egy új politikai vezetés hatalomra jutásában.

Vannak szervezetek, amelyeket izraeli anyák hoztak létre, hogy más anyákat is meggyőzzenek: ne engedjék fiaikat a frontra. És vannak gázaiak, akik az életüket kockáztatva tüntetnek a Hamász ellen. És természetesen vannak embertelen szörnyetegek is, akik a másik halálát ünneplik.

Mégis, megpróbálok egy leegyszerűsített képet adni arról, hogyan érzik magukat sokan az egyik és a másik oldalon – kihagyva a „mindkét oldal” kifejezést, amely sokak szerint félrevezető, ha figyelembe vesszük az erőviszonyokat.

Az izraeli többségi narratíva:

„Őseink földjén élünk – az egyetlen hazánkban, évezredes üldöztetés és világméretű népirtás után. Demokráciát építettünk a sivatagban, ellenségekkel körülvéve: terrortámadások, rakéták, antiszemitizmus kereszttüzében.
A világ ítélkezik felettünk, miközben nem érti a traumánkat, és nem ismeri el a jogunkat az önvédelemhez. Palesztina sosem létezett önálló országként – aki a magukat palesztinnak valló, zsidógyűlölő araboknak ítélné oda a földünket, az antiszemita.”

A palesztin többségi narratíva:

„Jogunk van visszatérni az otthonainkba, ahonnan minket és őseinket elűztek! Az ottomán uralom után a britek vették el a szabadságunkat, majd Izrael önkényes államalapítása után a világ cserbenhagyott minket.
Katonai ellenőrzés alatt, elnyomásban és megaláztatásban élünk. Amikor ellenállunk, a nemzetközi hírek terroristáknak neveznek minket – miközben Izrael Palesztinában végzett népirtását fegyverekkel támogatják a nagyhatalmak.”

És van egy harmadik narratíva is:

Ez egyik oldalon sem rendelkezik többségi támogatottsággal: a kétállami megoldás vagy egy közös, demokratikus állam víziója, amely biztonságot, szabadságot és jogi egyenlőséget nyújtana mindenkinek.

Antiszemitizmus-e kritizálni Izrael politikáját?

Egyáltalán nem.

Ideje kimondani: lehet és szabad kritizálni Izrael kormányát, hadseregét, politikai és jogi döntéseit anélkül, hogy antiszemitának minősülnénk. Ugyanígy: szabad kijelenteni, hogy a Hamász rossz irányba vezeti a gázai palesztinokat – ez sem jelenti azt, hogy iszlamofóbok vagy anti-palesztinok lennénk.

A kulcs: ne mossuk össze a gazdag kultúrát, sokszínű népet, spirituális hagyományt egy kormány vagy fegyveres erő politikájával.

Lesznek, akik összemossák a kettőt: egy zsidó, aki felszólal a cionizmus ellen, szerintük öngyűlölő; egy palesztin, aki nem ért egyet a Hamásszal, szerintük áruló. Ezekkel a nézetekkel nem kell vitába szállni, csak azokkal érdemes beszélgetni, akik hajlandók meghallani más szempontokat.

Mi például péntek esténként, sábeszkor gyertyát gyújtunk. Veszítettünk családtagokat a Holokausztban. Gyászoltuk azokat, akiket a Nova fesztiválon gyilkoltak meg. És közben nem tűrjük szótlanul Gáza lerombolását és népének kiirtását.

Veszélyes tévhit, hogy ha rámutatunk az izraeli jogi egyenlőtlenségekre, akkor a zsidók ellen vagyunk. A zsidóság nem lehet pajzs a megszállás, az apartheid vagy a menekülttáborok bombázása mögött.

Peszáchkor, az egyik legszentebb zsidó ünnepen ezt mondjuk: „Mindenki, aki éhes, jöjjön és egyék velünk. Mindenki, aki nélkülöz, jöjjön és ünnepeljen velünk.”

Bárki, aki aggódik a palesztin életekért is – akár zsidó, akár nem –, a valódi zsidó értékrend szerint él.

Mi az antiszemitizmus?

• Minden vagy bármely zsidót hibáztatni az izraeli állam döntéseiért.

• Összeesküvés-elméleteket terjeszteni a zsidó világuralomról.

• A Holokauszt tagadása.

• Zsinagógák megrongálása.

• Izraelben született emberek diszkriminálása.

Mi nem antiszemitizmus?

• Palesztin életek gyászolása.

• Felelősségvállalás követelése egy katonai szuperhatalomtól.

• A kérdés feltevése: miért használják egy sorsközösség traumáját egy másik sorsközösség elnyomásának igazolására?

Amikor éhező, legyengült gázai gyereket látunk, és földalatti börtönben saját sírját ásó izraeli túszt – nem az jut eszünkbe, hogy egyik többet vagy kevesebbet ér. Hanem az, hogy egy ember sem érdemli ezt!

Mindent meg kell tennünk a megmentésükért – nem egymás rovására, hanem együtt.

A valódi együttérzés – szerintem – nem diszkriminál, és nem méri kilóban a szenvedést. Aki fájdalmat érez, akiben kérdések merülnek fel, aki nem hajlandó félrenézni – az nem antiszemita. Hanem jó ember. És igaz barátja a zsidóknak is.

Mi az a cionizmus, és miért támogatják vagy ellenzik olyan sokan?

A cionizmus, mint sok más ideológia, különböző emberek számára mást és mást jelenthet. Vannak, akik ölnek a nevében, és vannak, akik szintén cionistának vallják magukat – baloldali, liberális zsidók –, akik elismerik Palesztinát, és ellenzik Netanyahu politikáját.

Cion Jeruzsálem egy részének egykor valódi, ma inkább szimbolikus neve. A cionizmus pedig az 1800-as évek végén született zsidó nemzeti mozgalom, amely egy zsidó állam létrehozását sürgette. Ennek egyik alapszövegét a budapesti születésű Herzl Tivadar írta.

Én magam nem azonosulok a cionizmussal. Bár évezredes üldöztetés után megoldásként, biztonság iránti vágyból született, a gyakorlat több mint 200 évvel később azt mutatja: egy zsidó ország nem oldja meg az antiszemitizmus problémáját.

Személyes véleményem szerint egy állami entitás számára morálisan és jogilag is aggályos, ha bármely vallást vagy etnikumot kivételezett helyzetbe emel, és más szabályokat alkalmaz vele szemben, mint más vallású vagy származású emberekkel szemben.

Természetesen egyetértek azzal, hogy a térség üdvözölje és védje a zsidókat – ahogy bármely más etnikum képviselőit is. De az államközpontú zsidó identitás fogalma számomra nem jó irány. A családom biztonsága ne más családok rovására valósuljon meg.

Ez nem zárja ki, hogy aggódjak az antiszemitizmus miatt – sőt: a palesztinok védelme mellett ez is hangsúlyos oka annak, hogy ellenzem Izrael jelenlegi politikáját. Mert az a népirtás, amelyet végrehajtanak, közvetlenül veszélyezteti a világ zsidó közösségeit is.

Kívánom, hogy Izrael és Palesztina is képes legyen változni és fejlődni – az ott élők és a diaszpórában élő, gyakran diszkriminált zsidók érdekében. Hiszem, hogy a valódi biztonság párbeszédből fakad, amely a zsidók és palesztinok érdekeit egyaránt figyelembe veszi.

Miért van olyan kevés ismert arc Magyarországon, aki kiáll Palesztina mellett – vagy egyáltalán beszél erről?

Magyarországon, ha ismert emberek társadalmi aktivizmusba fognak, általában kevésbé megosztó ügyeket választanak. Ennek több oka lehet: van, aki attól tart, hogy nem ért eléggé a témához, „hülyeséget mondana”, ha megszólalna – mások viszont azért hallgatnak, mert félnek követőket, munkákat, lehetőségeket veszíteni. Sok esetben még szerződés is tiltja, hogy bármilyen politikai állásfoglalást tegyenek. Talán az idei, betiltott Budapest Pride volt az első alkalom, amikor sok ismert ember nagy kockázatot vállalva mégis felszólalt – tehát van remény, van változás.

Fontos azt is látni, hogy a médiumok sokszor cenzúrázzák vagy elhallgatják ismert emberek nyilatkozatait, megosztásait, mert attól tartanak: az olvasók vagy nézők összekapcsolják a szerkesztőséget a híresség véleményével – ami politikai vagy anyagi következményekkel járhat.

Velem is történt ilyen. Amikor egy cikkben a „népirtás” szót használtam, a szerkesztő végül kihúzta a publikált anyagból. És amiatt, hogy – egyébként itt, a WMN-en – egy idén januári írásomban mégis leírtam, több projektben is „idén nem dolgozunk együtt tovább” lett a válasz.

Volt olyan esemény, ahol megkértek: ne foglaljak állást a színpadon, mert a szervezők és a támogatóik bajba kerülhetnek – jogilag, vagy a pályázati pénzek miatt.

És persze van, aki a családja vagy barátai miatt hallgat. Én magam is komoly válságon mentem keresztül izraeli, zsidó rokonaimmal. Október 7. után egyszerűen nem volt mentális kapacitásuk arra, hogy meghallják tőlem Izrael politikájának kritikáját.

Mindezek ellenére azt mondom: magyar influencerek és mindenki más – sosem késő használni a hangotokat. A hang értékes, különösen akkor, ha mások javára fordítjuk.

Még egyszer, hangosan:

A háborús bűnök elítélése nem antiszemitizmus. Nem rasszizmus. Hanem emberség.

Igaz, hogy Izrael nyíltan melegbarát, míg Palesztinában halálbüntetés jár a homoszexualitásért?

A felszínen Tel-Aviv egy csillogó queer buborék, mintha egész évben Pride-felvonulás lenne. Melegek kéz a kézben sétálhatnak a párjukkal, csókolózhatnak a tengerparton. Ugyanakkor az országban érvényes jogok szintjén a Tel-Aviv Pride egy rózsaszín kirakat is.

Nincs azonos nemű házasság (sőt, heteroszexuális polgári házasság sincs – csak egyházi esküvő), leszbikus és meleg párok, akik az örökbefogadás mellett döntenek, gyakran kidolgozatlan jogi útvesztőkben bolyonganak, és a jogrendszer csak férfi és női nemet ismer el.

Eilaton, Haifán és Jeruzsálemben is rendeznek Pride-menetet évről évre – utóbbi során gyakori az erőszakos konfrontáció, 2015-ben pedig egy ultraortodox férfi több felvonulót megkéselt, köztük egy 16 éves lányt, aki belehalt a sérülésbe.

Ezzel együtt: vannak jogvédő szervezetek az LMBTQAI+ emberekért, közösségi házak és szociális otthonok, ahol a családjukból kitagadott meleg fiatalok kapcsolódhatnak, lakhatnak, sőt, kimondottan queer palesztin partik és események is.

Ahhoz, hogy a palesztin queer közösség helyzetét jobban megértsük, fontos elkülöníteni Ciszjordániát, ahol 1951 óta nem kriminalizálják a homoszexualitást – ugyanakkor a megbélyegzés és kirekesztés, főként vallási alapon, komoly probléma a térségben.

2019-ben a legnagyobb LMBTQAI+ szervezet, az al-Qaws aktivizmusát beszüntette a rendőrség, mondván: működésük kártékony a társadalomra, ezután a társaság még elhivatottabban, de diszkrétebben folytatta a működését.

Ha nincsenek is szivárványzászlóval kirakott utcák, én sosem rejtettem el az identitásomat Palesztinában, és a velem utazó meleg barátaim sem, sőt, Nimivel, a férjemmel is jártunk itt – a portugál útlevelével, mivel Izrael nem engedélyezi a belépést saját állampolgárainak.

Ramallahban hijábos, tetovált lányokkal és egymással táncoló fiúkkal buliztunk a barátaimmal, Jerikóban pedig egy palesztin katona vezetett körbe minket, akinek elkotyogta a velünk utazó barátunk: épp ezen a napon volt az évfordulónk Nimivel. Azt sem titkoltuk, hogy Nimi izraeli.

Gázában más a helyzet: a brit mandátum idejéből hátramaradt törvény van érvényben, mely tíz évig terjedő börtönnel sújtja a homoszexualitást – nemcsak az aktust, hanem akár annak szándékát. Emellett a Hamász fundamentalista módon értelmezi az iszlám törvénykezést. Ennek értelmében valóban alkalmaztak kínzást, és halálbüntetést is szabtak ki melegekre – 2016-ban még magas rangú Hamász-parancsnokra is.

Mindez okot ad arra, hogy LMBTQAI+ emberként ne álljunk ki a palesztinok – és mindenkinek kijáró – alapvető emberi jogok mellett? Nyilván nem – nem az alapján döntöm el, hogy felszólalok-e egy elnyomott közösség érdekében, hogy az mennyire „gay-friendly”. A közösségünknek kedvező jogrendszerbeli változás akkor történhet meg egy társadalomban, ha az nem a mindennapi túlélésért küzd.

A Hamász alkotmánya tényleg antiszemita, és követeli a zsidók kiirtását? Az izraeli alkotmány valóban rasszista, és alsóbbrendű polgárokként tekint az arabokra?

Gázában és Izraelben is vannak olyan jogi és ideológiai keretek, amelyek az egyik csoportot középpontba helyezik, másokat pedig a társadalom peremére szorítanak – etnikai és vallási alapon. Gáza esetében: a Hamász 1988-as alapító okirata a zsidók megsemmisítését követelte, és elutasította a szekularizmust. Ekkor még nem volt kormányzószerv, hatalomra csak 2007-ben jutott (és azóta nem tartott új választásokat, biztonsági érvekre hivatkozva).

2017-ben kiadtak egy új dokumentumot, amelyben nincsenek antiszemita cikkelyek, és tisztázza: a cionista entitás az ellenfelük, nem a zsidóság. És bár a két dokumentum ellentmond egymásnak, az eredeti dokumentumot hivatalosan nem érvénytelenítették.

Izrael az államalapításkor ígéretet tett az egyenlő jogok és a szabadság biztosítására, vallástól, fajtól vagy nemtől függetlenül – de a kezdetektől kétséges volt, hogy ez mit is jelent a gyakorlatban. 2018-ban aztán hivatalosan is elfogadták a nemzetállam-törvényt.
Ez nyíltan kimondja: Izrael állam kizárólag a zsidó népé. Emellett az arab nyelvet hivatalos nyelvről „különleges státuszúvá” minősítette. Így – nyilvánvalóan – nincs jogi egyenlőség, sem pedig lehetőség egy közös, békés, biztonságos jövőre.

Kinek a hibája az egész? Ki kezdte?

Ha a mai Izrael vagy a mai Palesztina lakosaiban keressük a gonoszt, örökre elakadunk.

Izraelben sokan azt mondanák, a Hamász kezdte, a hírhedt október 7-i terrorcselekménnyel, melynek során túszul ejtettek több száz, és legyilkoltak, megsebesítettek több ezer izraelit. Palesztinában sokan a Nakbát említenék – amely arabul katasztrófát jelent, és Izrael 1947-es államalapítására utal, melynek során több mint hétszázezer palesztin kényszerült otthona elhagyására, és tízezrek halálát okozta.

A kettő között gyakorlatilag soha nem volt béke – és az, hogy ki mikor szegte meg a tűzszüneti egyezményt, nem fog válaszként szolgálni. A palesztin többség szerint Izrael a megszálló. Az izraeli többség szerint ők „csak” megnyerték a háborút, amit nem ők kezdtek.
A zsidók és muszlimok közötti konfliktus (és átfedés), bár természetesen lényeges eleme ennek a történetnek, ez az írás nem lehet egy történelmi kódex – mert minden kérdésre egy sokkötetes könyv formájában lehetne válaszolni, amihez se tudásom, se lehetőségem.

Ha csak a mai Izrael és Palesztina ügyét elemezzük, a korábban már említett Herzl Tivadar „kezdte” – aki ugyan nem „feltalálta” a cionizmust, de ő nevezte meg először a mai Izrael területét a zsidó állam lehetséges otthonának – a történelmi és spirituális kötődésének okán.

Ő azonban sosem érte meg az álma megvalósulását – halála után Arthur James Balfour, brit miniszterelnök, majd külügyminiszter volt az, aki aláírta a Balfour-nyilatkozatot: „Őfelsége kormánya támogatja a nemzeti zsidó otthon létrehozását Palesztinában.”

Igaz, az is benne foglaltatott, hogy ez nem sértheti a térségben élő nem zsidók jogait – de nem ismeri el az önrendelkezéshez való jogot. Az ő halála, és a brit mandátum lejárta után Clement Attlee miniszterelnök egyszerűen átadta a döntés jogát az ENSZ-nek.
Így azt is mondhatnánk: az Egyesült Nemzetek Szövetsége a „hibás”, aki javaslatot tett a terület felosztására, így a zsidó állam létrejöttére. Aki pedig kikiáltotta azt, az Ben Gurion, Izrael állam első miniszterelnöke volt – Golda Meir, későbbi miniszterelnök társaságában.

Válaszként Egyiptom, Jordánia, Szíria, Libanon és Irak katonai csapatai másnap megtámadták Izraelt – sikertelenül, majd 1967-ben, a hatnapos háborúban Líbiával, Algériával, Szaúd-Arábiával kiegészülve megpróbálták megakadályozni Izrael terjeszkedését.
Izrael – amerikai és csehszlovák fegyverek és harci eszközök segítségével – ezt a támadást is visszaverte, csakúgy, mint az 1973-as jom kippuri háborút – amikor Egyiptom és Szíria megpróbálta visszaszerezni az Izrael által elfoglalt területeit.

De álljunk meg egy pillanatra az „elfoglalás” szónál, mert nagyon fontos! Az arab országok vezetői szerint ők nem támadtak, hanem védelmeztek – egy területet, amelyet Izrael módszeresen bekebelezett, figyelmen kívül hagyva a nemzetközi jogot.
És hogy személyesen szerintem ki, vagyis inkább mi kezdte? Az imperializmus elegáns ruhákban papírokat aláfirkantó üzletemberei, akik úgy húztak új vonalakat térképekre, mintha az egész világ az övék volna, és mintha korábban nem is éltek volna ott emberek.

És ki állíthatja meg? Mi – akik készek vagyunk megtörni a kört azzal, hogy a „szemet szemért” elv helyett az együttérzést, és az önös érdek helyett a közös jót választjuk prioritásképpen. Minél többen vagyunk, annál többen leszünk igazi biztonságban.

Honnan tudhatjuk, mi az igazság, ha igaz, hogy a média korrupt?

Könnyű elveszni az információk viharában – különösen akkor, ha valaki csak szalagcímek vagy kommentek alapján tájékozódik. Még a tényeknek tűnő hírekkel kapcsolatban is azt javaslom, mindig érdemes utánanézni más publikációk oldalain is.

A Ciszjordániát uraló Fatah és a Gázát kormányzó Hamász érdekei és céljai sem ugyanazok – nehezítve az egységes képviseletet. Az Izraelben élő kétmillió arab közül pedig van, aki palesztinnak, és van, aki izraeli arabnak vallja magát. És mindenki mást mond.

• Amikor Izraelben éltem, többnyire a Haaretz angol nyelvű oldalát olvastam, ami egy baloldali–liberális lap, így erősen kritikus az izraeli kormánnyal, ugyanakkor a Hamásszal szemben is – ezt én személyesen jó kiindulópontnak tartom.
• Meglátásom szerint a +972 Magazine is árnyaltan, hitelesen kommunikál a témáról – palesztin és izraeli újságírók közösen szerkesztik. Nemzetközi szinten a The New Humanitarian egy független, nonprofit hírügynökség, amely kimondottan krízishelyzetekre fókuszál.
• Érdekes összevetni forrásokat, amelyeket sok centralista szélsőségesnek nevez – egyszerűen azért, hogy ugyanazt a hírt két egymástól szélsőségesen eltérő oldalról lássuk: az Israel Hayom az izraeli kormánypropagandáé, míg az Electronic Intifada a radikális ellenállásé.
• További kontextusért érdemes követni a Standing Together, a Combatants for Peace és a Looking the Occupation in the Eye közösségeket – mindhárom palesztin és izraeli közös érdekeket szolgáló, az elnyomást, illegális terjeszkedést és a népirtást ellenző közösség. Utóbbi küldetése, hogy a velük dolgozó izraeliek ciszjordániai palesztinokat kísérve védelmezik őket az illegális zsidó telepesek erőszakos támadásai ellen. Fontos forrás még a Breaking the Silence mozgalom, mely volt és jelenlegi izraeli katonák vallomásaira épít.
• A B’Tselem jogvédőinek jelentései is sokat segítenek az eligazodásban – ők azok, akik izraeli szervezetek közül elsőként mondták ki: Izrael népirtást követ el Gázában, és írnak a Netanjahu ellen zajló bírósági perekről is. A lista nem teljes, és fontos bővíteni.
• Mindezek mellett jó, ha van lehetőség személyes online beszélgetésekre olyanokkal, akiknek ez a valóságuk. Palesztinokkal és izraeliekkel, művészekkel, szülőkkel, fiatalokkal – nem kommentharcosként, hanem emberi hangnemben kommunikálva.
• És – hogy ne váljak magam is álhírek terjesztőjévé – amikor videót, fotót, történetet látok, amely evidenciaként vagy bizonyítékként kezel egy narratívát, többszörösen utánajárok, mielőtt megosztanám, vagy igazolásra használnám azt.

Mi a megoldás – ha lehet ilyesmiről beszélni egyáltalán?

Egy demokratikus ország mindenkinek, vagy két külön, egymással diplomáciai kapcsolatban álló állam?

Lehet, és kell is beszélni – felkészülve arra, hogy különböző emberek különböző módszerekben hisznek. Szerintem a jövőért vállalt felelősség a kulcs: bármelyik legyen is a megoldás, az nem lehet ideiglenes, mint egy újabb törékeny tűzszünet.

Én – a magam hitrendszere szerint – ezt az egyállami megoldást reálisabbnak látom. Miért? Nem vagyok politológus, sem politikus, de a beszélgetéseim során szerzett tapasztalatok alapján a kétállami megoldás további sérelmeket és háborúkat szülhet.
Hiszen azt jelentené: a palesztinok és izraeliek egy jelentős része (a jelenlegi tervek szerint a palesztinok többsége) végleg lemond a területekről, ahonnan származnak. Független Palesztina és Izrael nem jöhet létre úgy, hogy a két fél ugyanazokra a területekre tart igényt.

Szerintem nem reális elvárni a palesztinoktól, hogy elégedjenek meg Gázával és Ciszjordánia nem bekebelezett részével. Ezért hiszek inkább egy közös alkotmány elfogadásában, mely nem vallási vagy faji hovatartozáson, hanem közös kultúrán és értékeken alapul.

Ebbe az új keretbe nem férhetnek bele olyan jogi és ideológiai rendelkezések, amelyek az egyik csoportot a társadalom középpontjába helyezik, míg másokat perifériára szorítanak. Persze ez is szülhet további komoly konfliktusokat – amikre a megoldás a taníttatás és tanulás.

Egy olyan oktatási rendszer – gyerekeknek és felnőtteknek –, ami eltörli a dehumanizáció és felsőbbrendűség narratíváit, és olyan igazságszolgáltatás, amely szankcionálja azt, ha valaki nem hajlandó elfogadni az új rendszert.

A kétállami megoldás akkor jelenthetne választ, ha a palesztinok állampolgárokkal egyenlő jogi státuszban élhetnének Izrael területén is. De ahhoz, hogy minderről érdemben beszélni lehessen, vezetőkre és mediátorokra van szükség, akikben van nyitottság a megoldásra.

Hogyan lehet érzelmileg, ép ésszel megbirkózni mindezzel?

Nem lehet – de közben muszáj. Nem lehet, mert egyenesen lehetetlen, és nem is szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mi történik a világban a saját buborékunkon túl. És muszáj, mert a buborékunk is igényli a figyelmet és gondoskodást – enélkül nincs élet.
Hagyom, hogy elöntsenek az érzelmek a világ állapotával kapcsolatban, de figyelek rá, hogy ne törjek össze a súly alatt – mert tapasztalatból tudom, hogy azzal senkinek sem teszek jót.

Ha nem vagyok ott magamnak, nem tudok ott lenni másoknak sem. Ezért minden nap kapcsolódom azokhoz az egyszerű dolgokhoz, amik az érzékszerveimmel kötnek össze. Sétálok a természetben. Cirógatom a macskáink bundáját. Élvezem a napfényt. Beszélgetek barátokkal. Komoly és komolytalan dolgokról. Főzök, és megosztom az ételt másokkal. Veszek egy hideg zuhanyt vagy egy forró fürdőt. És ezt a kiváltságot – hogy lehetőségem van minderre – igyekszem motivációnak használni, nem bűntudatként megélni.

Félreteszem a telefont, zenét hallgatok, filmeket nézek, amik visszavisznek egy egyszerűbb(nek tűnő) időbe. És emlékeztetem magam, hogy a szép és jó dolgok, amikért hálás lehetek, még mindig léteznek. Nem adom fel a reményt. Hogy márpedig lesz jobb, ha teszünk érte. Adományozok, tüntetek, használom a hangom és a felületeimet, és támogatok szervezeteket, akik mindannyiunkért végzik a munkát. És megengedem magamnak azt is, hogy sírjak.

Alkalmanként pedig – minden igyekezetem ellenére – atomjaimra hullok, padlóra kerülök, és hagyok magamnak időt mélyen lenni. Ez is rendben van. Mert tudom, hogy a szétesés része az épülésnek – egyéni és globális szinten is.

Fontos!
Ez az írásom nem tükrözi a WMN magazin teljes szerkesztőségének álláspontját, és nem ad átfogó tudást a témáról. És bár érthető, hogy a komplexebb tudás megszerzése mindig lépésről lépésre történik, saját tapasztalatom szerint túl sokáig várni a horizonttágítással felelőtlenség, és rengeteg szenvedéssel jár. Az itt felsoroltakon túl sokkal több kérdés van, amit fontos feltenni, és válasz, aminek fontos utánamenni.

Steiner Kristóf