„Olyan hatalmas volt bennem a gyerek utáni vágy, hogy az sok mindent felülírt”

–

Mielőtt olvasni kezdesz: alábbi cikkünk egy workshop történéseit írja le, amelyre eleve olyan egyedülálló anyák érkeztek, akiknek jelentősebb nehézségeik vannak. Élményeik természetesen nem reprezentatívak az egész sorstársai közösség tapasztalataira, nem fedik le azokat. Sok hasonló helyzetben lévő, spermadonort igénybe vevő, saját választása alapján egyedülálló anya pozitívabban éli meg a gyerekvállalást. Másrészt – ahogy az majd alább is kiderül – a nehézségek jelentős része éppen a támogatás hiányából, valamint a környezet előítéletes reakcióiból adódik. És ezzel mindannyiunknak van dolga. 

Ki vigyáz rád, ha én nem vagyok?

Szombat reggel van, egy tucat anyuka érkezik a workshopra. Szinte kivétel nélkül kissé zaklatott hangulatban lépnek be az ajtón, ami nem csak a téma miatt van, amiről a következő órákban szó lesz. A kávégép körül kialakuló ismerkedős beszélgetésből kiderül: nehezen tudták otthon hagyni a gyerekeiket. Azok, akikre a csemetéket rá tudták bízni, nem rutinosak a felvigyázásban.

Ez sajnos túlságosan is ismerős probléma mindannyiuk számára. Mellettük ugyanis nincsen apa, spermadonor segítségével váltak anyává. Ezen a szombat délelőttön pedig azért jöttek el, hogy Hegedüs Réka támogatócsoport-vezető moderálásával beszélgessenek azokról a kérdésekről, amik őket a leginkább foglalkoztatják.

Mennyire káros a gyerekre, ha nincs mellette egy hús-vér apa? Minek nevezzék otthon a donort úgy, hogy az a gyerekük számára is érthető, elfogadható legyen? Hogyan tudják a gyereküket segíteni abban, hogy később egészséges párkapcsolatot tudjon kialakítani, ha erre otthon nem feltétlenül látott mintát? Lehet-e az ember egyedül is elég jó szülő? Hogyan lehet leküzdeni a döntésből fakadó lelkiismeret-furdalást, főleg úgy, hogy a rossz érzésekre a környezet is rendszeresen ráerősít? És mit tehet az ember, hogy ne darálják be az egyedül, szünet nélkül viselt hétköznapi terhek?

(A neveket és a felismerhető jegyeket az alanyok személyiségének védelme érdekében megváltoztattam. A workshopon részt vevő anyák között van egy- és többgyerekes is, dupladonoros, a gyerekeik kora pedig másfél és tizennégy év között van.)

Út az egyedülállóként való gyerekvállalásig

A workshopon részt vevő nők történetében egy dolog közös: harmincas éveik közepén a nőgyógyászuk szembesítette őket a ténnyel: ha akarnak saját gyereket, akkor a közeljövőben cselekedniük kell. 

„A volt párommal hosszú éveken át próbálkoztunk a babával, de nem sikerült. Ez végül a kapcsolatunkat is kikezdte. Miután szétmentünk, a spermadonortól azonnal teherbe estem” – meséli Éva.

„Harmincöt éves voltam, amikor hirtelen bevillant: mindjárt lejár az idő” – mondja Piroska, Zsófiának pedig az orvosa szólt: gyerekvállalás tekintetében az utolsó pillanatokban van.

Tikk-takk-tikk-takk!

Az időnyomás alatt, illetve azért, mert képtelenség előre átlátni minden felmerülő kérdést, kihívást, akadályt, többen is úgy érzik, belerohantak a donoros gyerekvállalásba. „Életem egyetlen olyan döntése volt, amibe belesodródtam” – mondja Fanni, aki minden mást alaposan, szinte mérnöki precizitással meg szokott tervezni, ám anyasága első napján úgy ment oda az orvoshoz, hogy még mindig nem tudta eldönteni: lefagyasztassa a megtermékenyített petesejtjét, vagy beültesse. „Ha elkezdek rajta gondolkodni, szerintem bele sem vágok. Visszatartott volna a félelem, az aggodalom és a szégyen” – árulja el Dóri. Piroska azt mondja, ő sem sokat agyalt előzetesen a dolgon, olyan hatalmas volt benne a gyerek utáni vágy, hogy az mindent felülírt.

„Fogalmam sem volt, mivel jár az anyaság” – mondja ki Zsófi azt a mondatot, amivel én is sokat találkoztam anyukakörökben függetlenül attól, hogy mi úton-módon vált valaki édesanyává. Éva úgy érezte, soha nem tudta volna magának megbocsátani, ha nem próbált volna meg – ha másképp nem, akkor donorral – anyává válni.

Eredettörténetek

Hogy otthon, illetve a közvetlen környezetben (legyen az a családi kör vagy a gyerekek által is látogatott helyszínek, intézmények) mi hangzik el az apákról, az igen eltérő. Van olyan anyuka, aki mélyen hallgat arról, hogyan vált szülővé, ha muszáj, akkor annyit szokott elmondani: a gyerekét egyedül neveli, az apa nem vesz részt az életükben.

Olyan is akad, aki nem szívesen mondja ki otthon az „apa” szót, abban reménykedve, hogy amit nem hall a gyerek, az nem fog neki hiányozni.

Ő ugyanis máris sok előítélettel szembesült, úgyhogy, ha nem muszáj, nem szívesen konfrontálódik. Van a másik véglet, aki nem csinál ebből sem titkot, sem ügyet, elmondja, hogy donoros gyereke van és kész, mások véleménye ezzel kapcsolatban nem érdekli. És vannak a közbülső állapotok, mint például Ágota helyzete, aki a kezdetektől igyekezte mondani a gyerekének, hogy neki nincsen apja, csak anyja, ám ez a nyílt kommunikáció lendületét veszítette onnantól fogva, hogy a kisgyereke elkezdett beszélni. Mintha azzal, hogy a lányának lettek szavai, ő veszítette volna el azokat, amik erre a témára vonatkoznak. A dupladonoros édesanya, Klára pedig felemás helyzetben van: bár a gyerekének elmagyarázta: ő úgy született, hogy egy kedves bácsi magocskát ajándékozott az anyukájának, a petesejt-donációt illetően egyelőre fogalma sincs, hogyan lehetne úgy beszélgetni otthon, hogy a gyerek ne érezze magát mindkét szülőjétől megfosztva.

„Gyakorlom, hogy kényelmesen csússzon ki a számon az, ahogy a helyzetünkről mesélek” – mondja el Éva, aki vallja: gyakorlat teszi a mestert, ami eleinte furcsa volt, idegenül, pironkodva, döcögve jött csak, azt mostanra már gördülékenyen tudja kommunikálni.

Szorosabb szimbiózis

„Alapvetően én vagyok neki” – fogalmazzák meg speciális helyzetüket többen is. Egy spermadonor segítségével született kisgyereknél óhatatlanul adja magát az, hogy anya és gyermeke nagyon szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hiszen sok esetben valóban nincsen körülöttük senki más, a nagyszülők már idősek, vagy nem ugyanabban a városban, országban élnek. Ezért is lenne fontos, hogy az anyák tudatosan kialakítsanak maguk körül közösségeket, részben a maguk, részben a gyerekeik támogatására – mondja el a csoportvezető. Részben ezt a célt szolgálja a workshop is: hogy meg lehessen tapasztalni, hogy más is ugyanabban (vagy legalábbis nagyon hasonló) cipőben jár, más is gyötrődik azokon a kérdéseken, más is hasonlók miatt érez lelkiismeret-furdalást.

Mivel az anyák a helyzetükből adódóan erősebb szimbiózisban élnek a gyerekükkel, ezért a kamaszkor különösen nehéz időszak lehet – figyelmeztet Réka. Hiszen a leváláshoz valamennyire el kell szakítania a gyereknek ezeket a nagyon erős kötelékeket. Ezért ezt előre is jó, ha tudatosítja magában az ember: a gyerek feladata az érzelmi eltávolodás, az önállósodás is, ez pedig csak akkor tud megtörténni, ha a gyerek tudja: az anyja jól van. Ellenkező esetben,

ha úgy érzi, az ő feladata a szülője mellett maradni, gondoskodni róla, vagy mellette betölteni egy másfajta szerepet, akkor félő, hogy az a gyerek benne ragad ebben a kapcsolatban, és nem a maga életét éli. 

Minek nevezzelek?

Sokaknak okoz nehézséget az, hogyan beszéljenek a donorról a gyereküknek, egyáltalán: minek nevezzék? Ildikó azt szokta mondani a gyerekének, hogy „neked apukád ugyan nincs, de vagyunk sokan körülötted, akik szeretünk”. Őt ugyanis példaértékűen sokat segíti a családja, a bátyja rendszeres látogatójuk, az ő neve volt az első szó, amit a kisbabája kimondott.

Az is kérdés, hogy mit kezdenek a donorosan anyává vált nők az apa-kérdéssel, ami sokuknak érzékeny pont. Ágota elmeséli, benne megállt az ütő, amikor odahaza a gyereke az ovistárs apukáját kezdte el apának szólítani – mint utólag kiderült, ő azt hitte, minden férfinek ez a „beceneve”, azért hívta úgy.

A „vér szerinti apa” kifejezéstől a gyerekek – talán a vér szó miatt – általában megijednek, így sokan inkább a biológiai apát szeretik használni a donorra, de érzik, a kisebb gyerekeknek az is túl bonyolult.

Hegedüs Réka szerint a legfontosabb, hogy az ember magában tisztázza, neki mi a viszonya az apával, mik a vele kapcsolatos érzései. Mindig lesznek első helyzetek (például egy intézményi beiratkozáskor vagy egy új társaságban), amikor újra kell gondolni a kérdést: hogyan, mit és mennyit áruljon el az ember a hátteréből. Kizárólag az fog hiteles magyarázatként, megfogalmazásként működni, amiben az anya is komfortosan, önazonosan érzi magát.

A gyerekeknek egyszerű, érthető magyarázatot kell adni, olyat, amiben nincsen titok, és ami senkiben nem okoz rossz érzéseket. Azt ugyanis nem lehet tőlük kérni, hogy más valóságot közvetítsenek a külvilág felé, mint amiben ők otthon élnek.

A hajnali négyes „apát akarunk!” üvöltés

Az is sokakat gyötrő kérdés, hogy mi lesz a gyerekükkel, ha velük valami baj történik. „Nekem végrendelkezni kellett, illetve gyámot kijelölni arra az esetre, ha meghalnék” – árulja el az egyik anya, a hangjából pedig érződik: nehéz volt feldolgoznia, hogy erre szükség volt.

Piroska amiatt aggódik, hogy apakép híján a lánya majd, ha fiúzni kezd, nehogy az első kedves szóra beledőljön bárki karjaiba.

Flóra felidézi azt a napot, amikor úgy érezte, ha még egyszer kimondja a gyereke az „anya” szót, ő menten kifut a világból. Akkor jobb ötlet híján leültette egy rajzfilm elé a lányát, ő pedig kiment a bejárati ajtó elé, ahol zokogva keresett rá a telefonjában: lehetséges-e, hogy nem szereti a saját utódát? 

Zsófi ikrei rendszeresen azzal keltik hajnalban, hogy fejhangon sikítják: „Apát akarunk! Apát akarunk!” – amitől ő értelemszerűen kétségbe van esve, és nem csak a korai kelés miatt.

A jelenlévő egyedülálló, donoros anyák általános megélése az, hogy időnként úgy érzik: nem bírják tovább. Rettenetesen kimerítő egyszemélyben elcipelni a feladatot, a felelősséget, és olykor fojtogató tapasztalat az, hogy ha bármi probléma, feszültség van, vagy egyszerűen sok lesz hirtelen minden, akkor sem tudnak a helyzetből kivonulni, hiszen nincs senki más, akire, ha csak átmenetileg is, de rábízhatnák a gyereküket. „A fáradtság aztán évekig nem megy ki az emberből” – mondja Petra, akinek ma már 12 és 14 évesek a gyerekei. – „Azt éltem meg bő tíz éven keresztül, hogy én ebben egyedül vagyok, annak minden felelősségével.” Ő ezért az egész életüket úgy szervezte meg, az iskolákat, a munka- és lakhelyét is úgy választotta, hogy ha bármi történik, el tudjon menni gyalogszerrel is a gyerekeiért.

Dóri folyamatos szorongást él meg az anyagi terhei miatt, hiszen azzal, hogy egyedül vállalta a gyerekeit, és kizárólag ő viseli a pénzügyi felelősséget is, sokkal sérülékenyebb helyzetben van gazdaságilag. Az elbeszélésekből kiderül:

ezek az anyák különösen nehezen kérnek segítséget, hiszen magukat „okolják” azért, hogy egyedül vágtak bele a gyerekvállalásba, ezért néha irracionális módon sok terhet visznek külső támogatás nélkül.

Épp ezért is – Hegedüs Réka szerint – egyedülállóként az ember magának és a gyerekének is tartozik azzal, hogy keres egy elfogadó közösséget. Olyat, ahol biztonságban érezhetik magukat, és ahol tudják egymást támogatni, akár „forgórendszerben lemosni egymásnál az ablakokat, vagy hagyni a másikat, hogy elmenjen egyet békében fürdeni”. Fontos az is, hogy legyen mellettük legalább egy valaki, akit időnként fel tudnak hívni a kétségeikkel, a bánatukkal, vagy csak ventillálni. „Az sem igaz, hogy nincs apja a gyereknek. Biológiailag igenis van, még ha a hétköznapok szintjén nem is jelenik meg” – hangsúlyozza Réka. A kérdés inkább az, hogy tudja az ember lefordítani ezt a maga és a gyereke számára megnyugtató módon. „Legyen minden életkorban egy kommunikálható igazság, ne titkokat és ne fals történeteket adj a gyereknek, mert abból rosszul fog kijönni.”

Ismeretlen testvérek

Dóri éveken keresztül szorongott amiatt, hogy neki csak donorosan jött össze a gyerek. Ez akkor múlt el, amikor megismerték a gyerekei öt testvérét is: a sorsközösségben valahogy békére tudott találni. „Olyan volt, mintha egy bő évtized után kijöttem volna egy sötét barlangból” – vallja. Az ő két gyereke azonban teljesen másképp reagált a donortestvérekre, az egyik szívesen vette fel velük a kapcsolatot, a másikat azonban mindez hidegen hagyja. 

Zsófit kifejezetten felzaklatták a donorukról érkező hírek. Ő már várandós volt az ikreivel, amikor megtudta: az ő donorja szakmányban gyártja a gyerekeket, úgyhogy az alapszorongásai kiegészültek azzal az aggodalommal is, hogy mi lesz, ha a gyerekei megtudják, legalább száz testvérük van. Hogyan fogják egyszerinek, megismételhetetlennek és különlegesnek érezni magukat egy ilyen háttérrel?

„Lehet, hogy genetikailag testvérek ezek a gyerekek, de nekem ők idegenek” – mondja Éva.

„A gyereknek szüksége van arra, hogy valahogy identifikálja magát, lehet, hogy ebben épp egy testvér fog neki segíteni” – emeli ki Réka. 

Mit szól a környezet?

Sajnos a donoros anyukák körül nem mindenki támogató, még az sem, akinek bizonyos szempontból ez lenne a feladata. Barbara pszichológusa szabályosan megsértődött, amiért „nem hallgatott rá, és a tanácsa ellenére belevágott a donoros anyaságba”, olyannyira, hogy felbontotta a terápiás folyamatot is, Barbarát pedig megkérte, keressen magának másik szakembert.

A nagymamák sem mindig jelentenek hasznos segítséget. Vagy azért, mert már túl idősek ahhoz, hogy egy kisbabát rájuk lehessen bízni, vagy azért, mert nem támogatják a lányukat a döntésében, ami a kapcsolatra is kihat.

„Anyám azt javasolta, hazudjak egy apát” – mondja a külföldön élő Barbara. – „Ott, ahol élek, mondjam, hogy az apa Magyarországon van, idehaza pedig azt, hogy külföldön.”

Ő azonban erre már csak a gyerekére való tekintettel sem volt hajlandó. Piroska azt fájlalja, hogy az ő édesanyja csak akkor segít neki a gyerekfelügyeletben, ha azt indokoltnak érzi. „Ha munka miatt van dolgom, akkor jön, és vigyáz a lányomra. De ha csak a barátnőmmel mennék el kikapcsolódni egy kicsit, akkor nem hajlandó.”

Zsófia azt élte meg, hogy még a tágabb családi köre is elítéli, úgy érzik (és ki is mondják), ő arra kényszerült „hogy vegyen magának egy férfit”, emiatt segíteni sem hajlandóak neki, hiszen „ezt a helyzetet ő okozta saját magának; egye meg, amit főzött”.

Legtöbben a gyerekek felé is nyíltan kommunikálják a helyzetük nehézségeit, tudatosítják bennük, hogy „csak ketten vannak, muszáj kettejüknek megoldani a dolgaikat, másra nem számíthatnak”.

Megelőlegezett bizalom

Ami az iskolákat, óvodákat illeti, a szakember azt tanácsolja, hogy az anyukák legyenek transzparensek a helyzetükkel kapcsolatban. Nem kell minden olyan részletet mások orrára kötni, ami nem tartozik rájuk, de a hátteret fel lehet vázolni pár szóban, ezzel is elébe menve a találgatásoknak, vagy a félreértéseknek. Illetve fel lehet ajánlani a tényszerű információk elhangzása után, hogy ha az illetőnek még akad kérdése ezzel kapcsolatban, akkor később is nyugodtan tegye fel. 

Petra elmeséli, élete legnehezebb négy éve volt a gyerekei általános iskola alsó tagozatos időszaka. Az óvodában azt érezte, hogy beszélhet a hátterükről, nem ítélik el, és a felső tagozatban is hasonló volt a hangulat, az alsó tagozatos pedagógusok azonban nem mutattak felé olyan fokú nyitottságot, amiben ő biztonságban érezhette volna magát, így nekik nem is mondott semmit. Ez viszont folyamatos feszültséget okozott benne, rendszeresen azon aggódott, mikor sodródnak olyan helyzetbe, hogy színt kelljen vallania. 

Réka kiemeli, milyen sokat segíthet az, ha megelőlegezzük a bizalmat a környezetünknek. Ha behívjuk őket segítőnek ebbe az intim helyzetbe, például így: „ez az én normalitásom, ebben vagyok, te pedagógusként már biztosan sok mindent láttál, úgyhogy megérted az én helyzetemet is. Ha szeretnél, akkor így és így tudsz segíteni”. 

Utólagos kétségek

Szinte kivétel nélkül mindannyiukat gyötri a kétség, vajon jól döntöttek-e. És a legtöbbjükben ott buzog a vágy, hogy szeretnének ők is úgy élni, mint a párkapcsolatban gyereket nevelők: jó lenne nem egy fizetésből megoldani a dolgokat, és megosztani a felelősséget mással. Közben folyamatos a lelkiismeret-furdalásuk: nem tettek-e nagy kárt a gyerekükben azzal, hogy egyedül vállalták őt?

Hegedüs Réka igyekszik tudományos alapon is megnyugtatni a résztvevőket. A kutatások egybehangzóan állítják: egy gyereknek a legfontosabb az egészséges testi-lelki fejlődéséhez, ha van a közvetlen környezetében egy olyan stabil felnőtt, akire számíthat, aki érzelmileg elérhető. Sajnos sokan vannak, akik kétszülős családban sem tudnak ilyen személyt felmutatni. A párkapcsolati minta hiánya miatt is felesleges emésztenie magát az egyedülálló szülőnek, hiszen a gyerek folyamatosan látja, érzékeli az őt körülvevő világot, így biztosan lát sok párkapcsolati modellt.

„Magadban erősítsd a bizalmat: te mindent megadtál a gyerekednek, a kezébe adtad azt az eszközkészletet, aminek segítségével meg fog tudni küzdeni az őt érő kihívásokkal.”

Azonban nem szabad túlkompenzálni – ebbe a hibába a legtöbb lelkiismeret-furdalástól hajtott szülő beleesik, – nem kell átvállalni minden feladatot, terhet a gyerektől. „Add meg neki azt a kompetenciát, hogy meg tudja oldani a maga dolgait. Igen, a maga módján fogja, de sikerülni fog neki, bízz benne!” – figyelmeztet Réka, hozzátéve: mint minden kapcsolatnak, itt is alapkőnek kell lennie a bizalomnak.

A szakember elmondja: akkor lesznek jól, ha a zakatoló, emésztő gondolataikból idővel megnyugtató érzés válik. „Ehhez ezeket a gondolatokat fejből szívbe kell áttenned, és elhinned, tudatosítanod: jó döntést hoztál.” Ennek egyik eszköze, ha minél többet beszél az ember a dolgairól egy támogató környezetben.

A zárókörből kiderül, mindenkinek sok dolgot sikerült helyretennie magában, illetve kapott eszközöket, amivel már fog tudni dolgozni egyedül is. A kezdeti feszültségnek, ami a nőket megérkezésükkor jellemezte, búcsúzáskor már nyoma sincs. Időközben nemcsak megkapták az otthoniaktól a megnyugtató üzeneteket, hogy minden rendben van, a gyerek túlélte, hogy pár órát az anyukája nélkül kellett töltenie, de a workshop végére közös kommunikációs csoportot is létrehoztak, ahol innentől fogva meg fogják tudni osztani egymással az örömeiket ugyanúgy, ahogy a szorongásaikat is. Kis lépés… de messzire lehet vele jutni.

Fiala Borcsa