Az öngyilkosság ábrázolása kockázat és védőfaktor is lehet

–

Noha távol áll tőlem a hatásvadászat, hadd kezdjem ezt a cikket mégis pár aggasztó statisztikai adattal: a WHO 2024-es jelentése szerint több mint 720 000 ember lesz öngyilkos évente – tehát minden 40. másodpercben valaki – és világviszonylatban ez a leggyakoribb halálnem a 15 és 29 éves korosztály körében.

Az uniós országok közül Litvániában mondanak le a legtöbben az életükről, Magyarország pedig rögtön a második helyen szerepel, ugyanis 2020-ban százezer lakosból 17,1 döntött a halál mellett. És ez „csupán” a befejezett öngyilkosságokat jelenti – becslések szerint a sikertelen kísérletek száma akár ennek a húszszorosa is lehet, így összességében elmondható: nemcsak a depressziósok és alkoholbetegek, de az öngyilkosok arányait tekintve is élen járunk.

És most, hogy mindenkit lesokkoltam, lépjünk egy lépést hátrébb. Fontos látni ugyanis, hogy noha a statisztikák riasztóak, az öngyilkosság megelőzhető – ám ehhez kulcsfontosságú, hogy megértsük a mögötte húzódó okokat. És bár ez külön megérne egy cikket – Bereczki Szilvia kollégám már dolgozik rajta! – én ezúttal a probléma egy kisebb, de nem elhanyagolható szeletére irányítanám a reflektorfényt: mégpedig a szociális, kulturális, biológiai, mentális és környezeti szempontok mellett megjelenő hatodik nagy halmazra: a média hatására, azon belül az öngyilkosságok reprezentációjára.

A David Philipps által leírt Werther-hatás alapján ugyanis a popkultúrában, a hírportálokon és közösségi médiában ábrázolt öngyilkosságok ösztönző hatással lehetnek az emberekre, és növelhetik a szuicid késztetéseket.

Legalábbis, ha nem a megfelelő hangvételben és kontextusban íródnak – de erről majd később.

A meg nem értett művész, aki trendivé tette az öngyilkosságot

A jelenség ezúttal nem egy kutatóról, hanem egy irodalmi alakról kapta a nevét: Johann Wolfgang Goethe Az ifjú Werther szenvedései című levélregényének főhőse inspirálta. A könyv főszereplője, a lázadó szellemű művész, szembefordul a polgári normákkal, és beleszeret egy férjes asszonyba, Charlotte-ba. Bár a történet derűsen indul, Werther mindinkább magába roskad a beteljesületlen szerelem miatt: magasztos és szép irodalmi művek helyett egyre negatívabb hangvételű könyveket olvas, felhagy a rajzolással, majd végül öngyilkos lesz, és ennek hatására a könyv szereplőinek élete is vakvágányra fut. A mű érdekessége a döntés szimbolikus voltjában (is) rejlik:

Goethe ugyanis elsősorban nem tragédiaként ábrázolja a halálesetet, sokkal inkább a lázadás, a szabadság jelképeként, aminek hatására hőse végre azonosulhat az abszolútummal.

Azt hiszem, innentől nem is kíván túl sok magyarázatot, miért találták a kötetet meglehetősen veszélyesnek már a megjelenése idején, az 1700-as évek második felében is: Werther, a kívülálló, fatalista hős nagy hatást gyakorolt a kor fiataljaira, akik először öltözködésükben kezdték követni stílusát (kék frakk, sárga mellény és barna csizma), majd sokan, hozzá hasonlóan saját kezűleg vetettek véget életüknek. A könyvet végül 1795-ben betiltották Lipcsében, nem meglepő módon.

Azóta közel 300 év eltelt, a művészet közönségre gyakorolt hatása viszont nem lankadt, maximum átalakult: egyrészt, kiegészült a médiában megjelenő hírekkel, másrészt – az internet terjedésének köszönhetően – széles körben elérhetővé vált, így mindössze két kattintás elegendő ahhoz, hogy wertheri sorsok landoljanak az orrunk előtt. A meg nem értett, végül halált választó karakterek jönnek-mennek – akár valós személyek, akár fiktív karakterek formájában. 

Példákért nem is kell messzire mennünk: ott van Seress Rezső ikonikus Szomorú vasárnapja, a világszerte legismertebb magyar mű, ami „öngyilkos himnuszként” vonult be a történelembe. A legenda szerint öngyilkossági hullámot indított el, és végül aláfestésül szolgált Seress saját haláltusájának is. (Both Gabi ÍRT korábban cikket Seress Rezső életéről.)

Vagy ha kortárs, popkulturális példákat keresünk, ott van a 13 okom volt sorozat, ami kapcsán több öngyilkosságot megkísérelő/véghezvívő fiatal szülője perelte a sorozat ötletgazdáját, Selena Gomezt pár évvel ezelőtt. De röppent már fel hasonló pletyka Chester Bennington halála, valamint a Holt költők társasága kapcsán is. (Erről pedig Fiala Borcsa ÍRT nemrégiben.) Hogy a valóságban hány haláleset köthető az idézett művekhez, arról nem tudunk biztosat, de az mára vitathatatlan tény, hogy a médiában megjelenő öngyilkosságok bizony inspirálóan hathatnak a labilisabb személyiségekre. 

De mi áll a dolog hátterében?

Az első és legevidensebb ok a mintakövetés – mutat rá Condit, C. M és Jones R., akik még a közösségi média berobbanása előtt, 1999-ben leírták: a médiában bemutatott öngyilkosok együttérzést ébreszthetnek a mentális betegséggel küzdők körében, mintha lenne valaki, aki végre megérti őket, aki hasonló gondokkal küzd, mint ők, és aki – sajnálatos módon – egy potenciális megoldást is kínál a szenvedés enyhítésére. Ebben dr. Forgács Attila klinikai szakpszichológus (Pannon Egyetem, Pszichológia tanszék) is egyetért, aki kifejti: ha a médiában megjelenik valami, hagyományosan megemelkedik a szuicid késztetés az adott körzetben.

„Abban a családban, ahol már történt öngyilkosság – tehát van rá minta – ott hatványozottan magasabb a veszélyeztetettség.

A média ehhez hasonlóan működik: az ott jelenlévő szereplőkkel sokszor olyan szinten azonosulnak a rajongók, mintha a családtagjuk lenne. A médiaminta facilitáló tényező lehet, egy végső löket, utolsó impulzus, ami cselekvésre késztet”

 – mondja, hozzátéve: Jim Morrison sírja a mai napig kultikus találkozóhely a Doors rajongóinak, és minden évben akad olyan irodalomrajongó, aki József Attila halálának helyszínén, a költőhöz hasonló módon dobja el az életét. 

Szintén növelheti a szuicid hajlamot a médiában bemutatott esetek szenzációhajhász megjelenítése és romantizálása: ahogy – az amúgy törvényen kívüli, izgalmas, vonzó gondolkodású – Werther esetében a szabadság és a művészeti kiteljesedésének záloga volt a halál, egy labilisabb fiatal könnyen láthat hasonló értékeket Chester Bennington távozásában, a Holt költők társaságában, a Papa Roach Last Resort című dalában, vagy akár a korábban említett 13 okom volt-ban. (És ne felejtsük el, hogy világszinten a 15 és 29 éves kor között a legmagasabbak az öngyilkossági mutatók, vagyis azok körében, akik vélhetőleg épp az identitáskeresés időszakát élik, és több popkultúrát fogyasztanak, mint az idősebb generáció tagjai.)

Ennek kapcsán dr. Forgács Attila elmondja: fontos látnunk, hogy noha az adatok aggasztóak, értelemszerűen sokkal többen fogyasztanak ilyen műveket, mint ahányan aztán öngyilkosok lesznek. Merthogy sem az ábrázolt karakter, sem a befogadó személyisége nem elhanyagolható tényező ebben: ahogy rengeteget számít, hogy ki dobja el magától az életét, úgy azon is rengeteg múlik, hogy a hír befogadója milyen mentális állapotban van.

Noha a média felelőssége meglehetősen nagy a mentális egészségünkre nézve – erre már a WHO is felhívta a figyelmet – a fő problémát nem a mi, hanem a hogyan okozza. Az öngyilkosságról való tájékoztatás ugyanis akár jól is elsülhet, amennyiben az adott médium nem a kattintásszámot, hanem a prevenciót tűzi zászlajára. 

Hogy valami jóról is beszámoljak: ilyen a Papageno-hatás…

… hogy a fenti állításom bizonyítsam – miszerint a dolog jóval összetettebb annál, minthogy csak a médiára fogjuk –, hadd számoljak be egy másik jelenségről: ez a Papageno-hatás, ami egy az egyben a Werther-hatás reciproka, ugyanis arra utal, amikor a krízishelyzeteken való túljutás ábrázolása akár bátorítólag is hathat a depresszióval küzdő személyek számára, és löketet adhat nekik a segítségkérés irányába.

A jelenség Wertherhez hasonlóan egy klasszikus műből kapta a nevét: Mozart Varázsfuvolájában Papageno szintén szuicid késztetéssel küzd, ám ő végül a közösség és a kapcsolódás megélésével újra reményre talál. Ez a párhuzam rámutat: a médiareprezentáció nemcsak kockázati tényezőt, de védőfaktort is jelenthet, hiszen a szélesebb körű mentális egészségügyi edukáció és ismeretterjesztés az öngyilkosságmegelőzés egyik legfontosabb eszköze lehet. Ehhez azonban az kell, hogy az érzékletesen és drámaian bemutatott, szenzációhajhász hírek helyett a prevencióra helyezzék a fókuszt: míg előbbi esetében a Werther-effektus, úgy utóbbi esetében ugyanis a Papageno-hatás lesz a megfigyelhetőbb. 

Ha Ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! 24 éves korig a Kék Vonal telefonszáma is hívható: 116-111. Amennyiben másért aggódik, ajánljuk az Alapítvány az Öngyilkosság ellen honlapját, amelyet ITT ér el. További tájékoztató, illetve – szakember segítségével igénybe vehető – önsegítő eszközt pedig ITT talál. 

Takács Dalma