Hivatásos sellő, víz alatti pizzafutár, fizetett sorozatnéző – isten hozott a fura melók világában!

–

Hivatásos sellő

Aki látta a Netflix Merpeople című sorozatát, tudja: bár igazi sellők nincsenek, hivatásos sellők nagyon is léteznek. Ők a szórakoztatóipar különleges szereplői: vízi showműsorokon, akváriumokban, gyerekzsúrokon, reklámkampányokban, fotózásokon, sőt olykor filmekben színészként is alkalmazzák őket. A legtöbben vállalkozóként dolgoznak, saját maguk menedzselik karrierjüket, és tevékenységük attól függően változik, milyen területre specializálódtak. Egy dolog azonban minden profi sellőnél közös: a munka komoly fizikai és technikai felkészültséget kíván.

Egy sellőfarok akár 18 kilót is nyomhat, a produkciók pedig nagyrészt víz alatt zajlanak, ahol egyszerre kell kecsesen mozogni és mosolyogni a közönségre.

Felicia Flaherty, aki elsősorban modellként és reklámkampányokban szerepel, valamint Rose Medina, aki rendezvényeken és gyerekzsúrokon lép fel sellőként egyetértenek abban, hogy a (szabadtüdős) búvárképesítés és a CPR-tanúsítvány szinte elengedhetetlen a hivatásos sellői munkához. Mindketten képesek akár három percig is visszatartani a lélegzetüket a víz alatt – ami nemcsak a látványos előadás miatt fontos, hanem biztonsági szempontból is. (Összehasonlításképp: a Scientific American szerint egy átlagember gyakorlás nélkül mindössze 30–90 másodpercig tudja visszatartani a levegőt.)

Ugyan a sellőszakma főként az Egyesült Államokban hódít, Magyarországon is létezik már sellőbúvár-tanfolyam. Jávor Tímea tavaly lett az ország első hivatalos sellőúszás-oktatója, a Blikknek pedig nemrég elmesélte, az a célja, hogy egy felépítsen egy hazai sellőközösséget. Arról is beszélt, hogy a sellőbúvárkodás tulajdonképpen a szabadtüdős merülés és a tánc keveréke – míg előbbi inkább a sportteljesítményre összpontosít, utóbbi a művészi önkifejezést állítja középpontba. 

Az Egyesült Államokban már hivatalos álláshirdetések is léteznek hivatásos sellők számára: az Aquamermaid például kifejezetten sellők közvetítésével foglalkozik, és részletesen ismerteti a szakmával szembeni elvárásokat.

Netflix-tagger

Ha valaha is eljátszottál a gondolattal, hogy milyen jó lenne pénzt keresni netflixezéssel, van egy jó hírünk: ez egy létező munka – bár közel sem olyan egyszerű, mint elsőre hangzik. A Netflix-tagger – vagy más néven tartalomelemző – feladata, hogy a platformon elérhető filmeket és sorozatokat részletesen kategorizálja, címkékkel, leírásokkal és egyéb metaadatokkal lássa el. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden tartalomhoz hozzárendeli a megjelenés dátumát, a nyelveket, a műfajt, a szereplőket és a stábtagokat – sőt még azt is, milyen típusú és mennyiségű trágárság vagy erőszak fordul elő benne. Emellett olyan szubjektív jellemzőket is dokumentál, mint a történet hangulata vagy a főszereplők személyiségtípusai, hogy az ajánlórendszer minél pontosabban javasolhasson új tartalmakat a felhasználók ízlése vagy aktuális hangulata alapján.

A munkának kevés köze van a kanapén heverészős sorozatdarálás romantikájához: a Netflix-taggerek szigorúan meghatározott protokoll szerint dolgoznak, folyamatos ellenőrzés mellett. Rafael Ceribelli – aki 2015 és 2018 között volt Netflix-tagger – egy interjúban elárulta:

a taggerek nem válogathatnak a tartalmak között, hanem azt kell végignézniük és részletesen feldolgozniuk, amit kijelölnek számukra – legyen az gyerekmese, spanyol krimi vagy koreai melodráma. Az időbeosztás hektikus, a munka monoton, és akár kisebb hibák is figyelmeztetést vagy elbocsátást vonhatnak maguk után.

Hogy miért ennyire fontos ez a munka, jól mutatja, hogy a Netflix szerint a nézők által elindított tartalmak 80%-át a szolgáltatás ajánlórendszere tereli a felhasználók elé – ennek az algoritmusnak pedig az alapját a taggerek által készített részletes dokumentáció adja.

Víz alatti pizzafutár

Nem is gondolnánk, de a pizzafutárkodásnak is megvannak a maga extrém változatai. A floridai Jules’ Undersea Lodge víz alatti hotelben például csak búvárfelszerelésben lehet kiszállítani a vendégek rendeléseit – így született meg a víz alatti pizzafutár munkaköre.

A feladat lényege, hogy a frissen sült pizzát egy speciális, vízálló és hőszigetelt táskában kell eljuttatni a vízfelszín alatt 6,5 méterre található szálláshelyre.

Mivel a meleg levegő miatt a táska könnyen felúszna, a futárnak súlyokkal kell stabilizálnia a csomagot. A szállítás során nagyjából 1,5–2 perc alatt érnek el a hotel légzsilipjéhez, miközben figyelniük kell az áramlatokra, az élőlényekre és a táska egyensúlyára is. Ehhez nemcsak tapasztalt búvártudás, hanem kiváló navigációs készség és jó fizikai állóképesség is szükséges.

Érdekesség, hogy a hotel honlapjának nyitóképén éppen egy sellőmodell látható, és az egész szállás dekorációja erősen épít a tengeri mesevilág hangulatára – hasonlóan ahhoz a közeghez, amelyben a hivatásos sellők is mozognak.

A Jules’ Undersea Lodge üzemeltetési igazgatója, Daniel Blezio egy videóriportban elmondta: a vendégek 98 százaléka legalább egyszer rendel pizzát az ott-tartózkodása alatt. A pizza sokak számára az egyik legemlékezetesebb része az élménynek – főleg úgy, hogy evés közben az ablakon át halakat, rájákat vagy más vízi élőlényeket is megfigyelhetnek.

A pizzafutárok munkája ugyanakkor jóval többről szól, mint ételszállításról: fogadják a vendégeket, segítenek a búvárfelszerelések kezelésében, karbantartják a szállodát, és közreműködnek a biztonsági folyamatokban is. A Jules’ Lodge jelenleg az egyetlen hely a világon, ahol rendszeresen alkalmaznak víz alatti futárokat.

Oshiya: aki feltaszigál a metróra

Japán híres – európai szemmel – különös és sajátos szokásairól: a cuddle cafékról, ahol pénzért lehet ölelgetni vagy együtt aludni egy idegennel, vagy épp azokról a metróállomásokról, ahol alvókapszulákat alakítottak ki a rohanó ingázók számára. Ebben a világban született meg a közlekedés egyik legfurcsább, mégis leghasznosabb munkaköre: az oshiyáké, vagyis a tolóembereké.

Ők a csúcsidőszakokban segítenek az utasoknak felszállni a zsúfolt metrószerelvényekre, hogy az ajtók időben bezáródhassanak, és a vonatok pontosan elindulhassanak. Bár az alapötlet eredetileg New Yorkban született az 1900-as évek elején, Japán a második világháború utáni gazdasági fellendülés idején formálta saját képére a rendszert. Az első oshiyák Tokióban jelentek meg, többségük részmunkaidős egyetemistaként dolgozott reggeli és esti csúcsidőben, hogy kiegészítsék jövedelmüket.

A mai napig fehér kesztyűben és egyenruhában dolgoznak a peronokon: udvariasan, de határozottan irányítják a beszállást, ügyelve arra, hogy senki ne sérüljön meg. Ez a munka fizikailag és mentálisan is rendkívül megterhelő – egész napos állómunka, gyors reakcióidő, türelem és folyamatos koncentráció szükséges hozzá.

Bár a zsúfoltság enyhítésére az elmúlt években számos fejlesztés történt, a legforgalmasabb vonalakon még mindig nélkülözhetetlen a tolóemberek munkája. Az oshiyák szerepe jól tükrözi a japán társadalom értékeit: a pontosság, a fegyelem és a közösségi érdek előtérbe helyezése itt alapvetés.

Egy olyan országban, ahol az átlagos vonatkésés mindössze 96 másodperc, a tolóemberek jelenléte kulcsfontosságú. Csak hogy legyen mihez viszonyítani: Magyarországon például 2017 óta a 6 perc alatti késés már nem is számít késésnek (míg a legtöbb európai országban 5 perces szabályt alkalmaznak)…

Hivatásos ölelő

Bár Japánban a cuddle café-k már évtizedek óta léteznek, a nyugati világban egészen más formában vált népszerűvé az érintés köré épülő munka. Az Egyesült Államokban és Európában – például az Egyesült Királyságban, Németországban vagy Ausztriában – a hivatásos ölelgetők egyre keresettebbek: szigorúan plátói testi közelséget, érzelmi támogatást és biztonságos, elfogadó közeget kínálnak azok számára, akiknek szükségük van rá.

A nyugati világban dolgozó hivatásos ölelgetők munkáját szigorú szabályrendszer védi: tilos a szexuális érintés, a meztelenség, és minden testi kontaktus kizárólag kölcsönös beleegyezéssel történhet. A szolgáltatók gyakran speciális képzésen vesznek részt, ahol etikai, jogi és pszichológiai alapismereteket is elsajátítanak.

Japánban ezzel szemben a szolgáltatás inkább vendéglátóipari formát ölt: a cuddle café-k rövid, időkerethez kötött, szolgáltatásalapú élményeket kínálnak. A vendégek pénzért kérhetnek ölelést, kézen fogást, szemkontaktust vagy közös pihenést – szigorú szabályok mellett.

A társadalmi normák, a növekvő magány és az intimitástól való távolságtartás miatt ezek a helyek érzelmi támaszt nyújtanak: egy felmérés szerint Japánban a 16–24 év közötti nők 45 százaléka, a férfiak 25 százaléka közömbös vagy elutasító a szexuális kapcsolatokkal szemben.

Míg a nyugati ölelésterápia hosszabb távú érzelmi támogatásra és a kapcsolódás újratanulására épít, Japánban a cuddle café-k inkább az elszigeteltség átmeneti enyhítését szolgálják, nem pedig mélyebb terápiás folyamatot.

A hivatásos ölelgetők nyugati piacán az egyik legismertebb platform a főként amerikai ügyfelekre fókuszáló Cuddlist, ahová csak hivatalos képesítéssel és a saját képzési programjuk teljesítése után lehet regisztrálni. Ez garantálja a szolgáltatás magas szakmai színvonalát és biztonságát. Emellett létezik a globálisabb Cuddle Companions is, ahol világszerte – köztük Budapesten is – találhatók ölelgetők, ám ez inkább egy nyitott hirdetési oldal, ahová bárki képesítés nélkül is regisztrálhat.

Egyéb különös munkák

Bár ebben az összeállításban most csak néhány példát mutattunk be, a világban számos más talán bizarrnak tűnő munka is létezik. Vannak például hivatásos sorban állók, akik mások helyett várakoznak órákon át pénzért; állateledel-kóstolók, akik a házi kedvencek étrendjének minőségét ellenőrzik; profi gyászolók, akik temetéseken bérelt síróként vesznek részt; és léteznek hivatásos alvók is, akik matracok minőségét tesztelik. És léteznek hónaljszagolók, akik dezodorok hatékonyságát tesztelik, valamint olyanok, akik a helikopterek zajától hanyatt esett pingvineknek segítenek talpra állni. És persze ott van az intimitáskoordinátor is – egy olyan szakma, amely néhány éve még különlegességnek számított, ma viszont egyre nagyobb szerepet kap a filmforgatások világában. Erről korábban mi is részletesen írtunk a WMN-en.

Bánhegyesi-Tóth Balázs