„A gyermektelen nő értéktelen, baj van vele, kimarad a női lét nagy beavatásából” – ítéletek, amelyeket rendre megkapunk

–

Sokáig belső hiedelmek akadályozták, hogy nyugodt szívvel elengedjem a gyermekvállalás témáját, és más útra lépjek. Olyan belső meggyőződések voltak ezek, melyek nem is gondolatokban, inkább érzésekben öltöttek testet: egy fura, lebegő szégyenérzetben, mely a háttérben mindig ott gomolygott, egy megmagyarázhatatlan szorongásban, ami nem engedte, hogy beleengedjem magam igazán az életembe, és értékeljem azt.

Aztán rájöttem, hogy ezek a nyomasztó, mélyen kavargó érzések komolyan vett, belsővé tett előítéletek, melyekre tudatos szinten egészen biztosan azt mondtam volna, „hülyeség”, egy részem mégis elhitte. Olyan hangok, melyek rezonáltak bennem valami régi szorongásra a saját értékességemmel, érvényességemmel, létjogosultságommal kapcsolatban.

Hiszen gyerekkorban nemcsak a szavak, hanem az ismétlődő érzelmi élmények – elutasítás, elhanyagolás, túlvédés – is lassan belső hangokká alakulnak, és formálni kezdik az önmagunkról és a világról alkotott képünket. A gyakran hallott társadalmi és szülői üzenetek („Ne légy önző”) szinte észrevétlenül épülnek be az identitásba – és már nem is kérdőjelezzük meg őket. Ezek a sémák bizonyos helyzetekben automatikusan aktiválódnak, és meghatározzák, hogyan látjuk önmagunkat és másokat. Hatnak az érzelmeinkre, sőt a testünkre is stressz formájában, és olyan mélyre épülhetnek be, hogy sokszor csak tudatos belső munkával – akár terápiában – válnak felismerhetővé és átírhatóvá.

A nők, akiket a Nők gyermek nélkül csoportban kérdeztem meg cikkem elkészítéséhez, mind arról számoltak be, hogy termékeny éveik alatt alig volt olyan időszak, amikor valamilyen ítélet ne emésztette volna őket belülről. Még ha „fejben” tudták is, hogy ezek az ítéletek nem igazak – valaki legbelül bennük mégis hitt nekik. És szenvedett tőlük. Ahogy én is szenvedtem.

Mert aki nem ad életet, …

„… azzal valami baj van”

„Szerintem sokan önzőnek és/vagy karrieristának gondolnak, vagy azt, hogy valami »gond« lehet velem, amiért se partnerem, se gyerekem. Pedig sokat tettem, teszek azért, hogy a párkapcsolatnak, ismerkedésnek is jusson hely fizikailag és mentálisan is. Nem a munka gátol ebben” – írja Judit.

Adrienn pedig felidézte, hogy egyszer egy anyukától megkapta: „nem is látszik rajtad, hogy nincs gyereked.”

Mintha 21. századi nőként még mindig skarlát betűt hordanánk azért, mert akármilyen okból nincs gyerekünk. Valaki úgy fogalmazott, „ez egy olyan szégyenfolt, ami ugyan láthatatlan, mégis mindig magadon hordod, hiszen az emberek kérdéseikkel folyton emlékeztetnek rá”.

Bizonyára külön cikket érdemlő kultúrtörténeti oka van, amiért a szégyenérzet és a gyermektelenség összefonódott, de szomorú, hogy még mindig magunkkal hordozzuk ennek terhét. Az általános gyanakvás, hogy egy gyermektelen nőnek biztos traumája, párkapcsolati gondja, személyiségzavara stb. van, hogy az életünk nem halad úgy, mint a „rendes” embereké, egyfajta háttérzajként kísér minket, megakadályozva, hogy úgy igazán rendben lévőnek érezzük magunkat úgy, ahogy vagyunk.

„… annak különféle nőgyógyászati betegségei lesznek”

„Volt egy nagy nőgyógyászati műtétem és az egyik ápolónő (aki egyébként nagyon kedves volt, tudatosan nem akart bántani) azt mondta, hogy aki nem szül gyereket, az miómákat növeszt” – írja Kati.

Egészségszorongóként különösen mélyen hatottak rám azok a kijelentések, amelyekkel arról akartak meggyőzni, ha egy nő „nem használja rendeltetésszerűen” a női szerveit, megbetegszik – mintha a test büntetné a döntést, hogy valaki nem válik anyává.

A gyerek-nem-vállalási utamról szóló cikkem kapcsán is kaptam egy kommentet, amely szerint „kasztrálom a méhem”, ha kimondom: nem az anyaság az én utam. Ráadásul nemcsak a hétköznapi vélekedések, de sokszor az orvosi narratívák is ezt a szorongást erősítik: van, aki szerint az endometriózisra „gyógyszer” a teherbeesés, vagy, aki nem szoptat, nagyobb eséllyel lesz emlődaganatos. Egyik barátnőmet, aki mellrákkal küzdött, arról faggatták, nem gondolja-e, hogy azért lett beteg „pont ott", mert nincs gyereke. Mintha a rák nem sújtaná azokat a nőket, akik gyerekeket hoztak a világra.

Aggaszt, hogy ezek a mondatok inkább megfélemlítenek, semmint tájékoztatnak – mintha nem az egészségünk megvédése lenne a céljuk, hanem inkább az, hogy visszatartsák azokat a nőket, akik nem az elvárt szerepek mentén szeretnének élni, hanem a saját útjukat keresik.

„… az magányosan hal meg, senki nem nyitja rá az ajtót”

Ugyan Ritának szent meggyőződése, hogy nem ápolót szülne magának, és a gyerekének minden joga meglenne élni a saját életét, mégis annyiszor hallotta a kérdést, ki fog rá időskorában vigyázni, hogy szorongani kezdett az élet végi elmagányosodástól.

Ez az állítás érvként gyakran felmerül, amire az egyetlen ésszerű válasz az, hogy ez nem lehet a gyermekvállalás oka.

Akár szülő vagy, akár nem, mindkét esetben érdemes elgondolkodni azon, hogyan fogod megoldani az időskorodat. James Hollis amerikai pszichoanalitikus az Élet második feléről című könyvében bővebben foglalkozik ezzel a témával, és azt írja, nem várja el a gyerekeitől, hogy gondoskodjanak róla, ha ő már nem tud magáról. „Szeretném már most felszabadítani őket arra a közelgő napra, és szeretném, ha nem térnének el saját életüktől, akármilyen nagy szükséget szenvedjenek is. (…) Csak ilyen szabadságban tud uralkodni a szeretet, és csak így lehet megtalálni az egyensúlyt mások és saját magunk szolgálata között” – fogalmaz.

„… az nem nőtt fel"

Furcsa módon az egyik legtöbbször hallott sztereotípia az általam kérdezettek szerint, hogy nem lesznek igazán felnőttek gyerek nélkül.

„Én is sokszor megkapom, hogy nem vagy teljes értékű felnőtt ember (nem éred el soha a teljes felnőttséget), amíg nem lesz neked is gyereked. Úgy torzult a felelősség ideája, hogy az csak akkor érhető el, ha utódról gondoskodik valaki, és minden egyéb felelősségi forma jobb esetben is másodlagos, rosszabb esetben önzésnek van bélyegezve” – osztja meg Sára.

Anna szülei a mai napig éreztetik vele, hogy addig nem teljes értékű felnőtt, amíg nem szül, mint a testvére. Ahogy Adrienn is számtalanszor megkapta, amíg nincs gyereke, nem ismeri az élet velejét. Attól fél, hogy leendő segítőként emiatt „csalónak”, „imposztornak” fogja magát érezni.

Pedig az (érzelmi) felnőtté válás nem egyenlő azzal, milyen szerepeket töltünk vagy nem töltünk be, hiszen akkor nem léteznének érzelmileg éretlen szülők sem. Nem a felnőttség külső jegyei (saját lakás, gyerek, karrier), vagy a magunkra vett, „felnőttes” viselkedési mintánk határozzák meg, mennyire vagyunk „felnőve”. Számomra a felnőttség inkább azt jelenti, tudok-e gondoskodni magamról, felelősséget vállalni, határokat húzni, felismerni az érzéseimet, reálisan látni önmagamat és másokat – és nem sodródni, hanem alakítani az életemet.

„… annak nem értékes és teljes az élete”

Hogy mitől értékes az életünk, szubjektív, sokrétű és sokféle szempontból megközelíthető kérdés. Az élet értékét adhatja a benne rejlő lehetőség a fejlődésre, a szeretetre, az alkotásra, az önmegvalósításra, a kapcsolatokra, vagy önmagában az, hogy élünk. Az érték nem egyetlen dologban rejlik tehát, ahogy az élet értelmének megtalálása is egyéni, sokféle megközelítésű út. 

„A gyerek egy nő életének legfőbb értéke és értelme” évszázados hiedelme miatt azonban számos gyermektelen nőt nyomasztja a gondolat, hogy az ő élete önmagában nem képvisel értéket.

„Volt rá példa, hogy amikor valakivel megosztottam az álláspontomat a témában, akkor azt a reakciót kaptam, hogy »milyen kár, te olyan jó anyuka lennél«. Apróság, de kicsit bánt a dolog, mert ettől úgy érzem magam, mintha gyerek nélkül nem lennék értékes és »jó« ember, mintha nem lennék teljes értékű nő” – írja Judit.

Katalin is hasonlót tapasztal: „Elérhettél bármit a karrieredben, semmit nem ér, ha nincs gyereked. Emellett nagyon bosszant és felháborító, hogy kormányzati szinten olyan a kommunikáció, hogy éreztetik, nem érsz semmit, ha nincs gyereked, mert ugye a nők küldetése ez. Az ismerkedésben is hatalmas pofon volt, hogy több férfi azonnal kirostált azért, mert őszintén megírtam, hogy nem sok esélyem van, hogy gyerekem legyen, sőt, már nem is biztos, hogy szeretnék. Részben olyan emberek fordítottak hátat, akiknek már volt addigra gyereke, tehát nem az volt a helyzet, hogy hiányt szenvednek e téren. Iszonyatosan fárasztó és méltatlan, hogy folyamatosan bizonyítani kell, hogy vagy olyan értékes, mint egy gyerekes nő.”

„… annak sikeresnek kell lennie”

„Nem tudom, miért alakult így az életünk, de sokszor gondolom, hogy oka van annak, hogy nem lett gyermekem soha, pedig annyira vágytam rá. Ez is a partitúra része, bármennyire fájdalmas, és vágyaim ellen való. Ha lett volna gyermekünk, nem tudtam volna mindazt a munkát elvégezni, amelyekre gyermekek nélkül képes voltam” – mondta Polcz Alaine a halál, gyász, gyászfeldolgozás kutatásának első hazai úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom és Alapítvány létrehozója. Az ilyen inspiráló példák csodálatosak, de sok nőben azt az elvárást erősítik, hogy gyerek nélkül valami rendkívülit kell alkotniuk.

Hajni ezt így fogalmazta meg: „Ami negyvenen túl talán a legmeghatározóbb, hogy mivel nincs gyerekem, szép karrierrel, sok pénzzel, gondtalan élettel kellene rendelkeznem. El kellene tudnom mondani, hogy amíg mások szültek, én beutaztam a világot, rengeteg élményt gyűjtöttem és a kiteljesedett, boldog életemet nem cserélném el senkivel. Sajnos azonban ez nem így van.

Mert a gyerek hiánya nem tesz feltétlenül sikeressé az élet egyéb területein. Attól, hogy nincs gyerekem, nem váltam ambíciózus, magabiztos, céltudatos nővé és nincsenek milliók a bankszámlámon.

Nagyon jó, hogy ma már egyre több szó esik arról, hogy természetes, ha valaki gyermektelen, de valahol egy elvárás is lett, hogy az ilyen nőnek nagy értéket kell felmutatnia a gyermeknevelés helyett. Szomorú vagyok, hogy szégyellnem kell magam, amiért nem értem el semmi olyat az életben, ami a társadalom szerint érték. Ez visszahúzódóvá tesz, sokszor nem merek kiállni magamért – pedig vannak pillanatok, amikor örülök az életemnek.”

„… az nem ismerheti a gyerekek és a szülők problémáit”

Nem reprezentatív felmérésem másik dobogós sztereotípiája volt, hogy a gyermektelen nők nem foglalkozhatnak a gyerekek lelkével, hiszen nem értenek hozzá. Ezzel a bántó előítélettel gyakran szembesülnek a gyerekekkel dolgozó szakemberek, például pedagógusok – mintha a rengeteg tanulás, tapasztalat, az együttérzés és a beleélés képessége semmit nem számítana. 

„A gyerekes ismerőseim mondják azt, hogy »majd megtudod, ha neked is lesz gyereked«… Ilyenkor mindig olyan érzés kavarog bennem, mintha kevesebb lennék, nem lennék teljes értékű nő, mert nem tudom, hogy milyen az, amikor gyereke van az embernek” – mondja Ibolya.

„… az sosem lehet fáradt” 

Meglepő, de gyakori elvárás a gyermektelen nők felé, hogy ne legyenek fáradtak vagy elfoglaltak.

„Néha azt mondom magamnak, nem tehetem meg, hogy nyűgös és fáradt legyek, mert nincs is gyerekem. Az, hogy egy hosszú nap után zokni az agyam, semmi kedvem még főzni vagy edzeni, az luxus, mert egy csomó anyuka meg nem választhat, csinálnia kell, és még aktívabb is mint én. Nálam ez akkor alakult ki, amikor a gyerekes barátnőimtől kezdtem el hallani, hogy ő egész nap csinálja a házimunkát, főz, sportol, tökéletes és mindig szexre kész párja a férjének, emellett napi 10 órát dolgozik, és a gyereket is neveli. Ehhez képest én ledolgozom a 8-10 óra szellemi munkámat, hazamegyek, és senki nem csüng a nyakamban, így nem engedhetem meg magamnak, hogy fáradt legyek, vagy ne legyen a lakás mindig katalógus állapotú…” – magyarázza Ági.

„… az kimarad a női lét nagy beavatásából” 

Spirituális vagy női körökben gyakran hangsúlyozzák, hogy a szülés a „női vérmisztériumok” (első menstruáció, szüzesség elvesztése, menopauza) közül a legfontosabb beavatás, a női teremtés legfőbb megnyilvánulása. Az új élet előhívása az egyetlen olyan kitüntetett esemény, ahol egy nő igazán ráérezhet saját erejére, megadhatja magát egy nála nagyobb hatalomnak, a természet erejének, és belép egy olyan kapun, amelyen máshogyan át nem juthatna.

Az olyan fogalmak, mint az „orgazmikus szülés”, „női misztérium”, „őserő”, „átlépés az aranykapun”, illetve ezek szentségként való emlegetése, csak erősíti a gyermektelen nőkben a kimaradás, lemaradás érzetét. Ahogy többen is fogalmaztak: „Kimaradok a női lét egyik legfontosabb megtapasztalásából: a szülésből mint beavatásból.”

A kimaradás érzése persze jogos, hiszen valóban nem részesülünk ténylegesen a szülés identitásformáló erejéből, és ez sokunk számára elgyászolandó dolog. Ám kizárólagossá tenni, hogy a „nőiségbe való beavatást” (jelentsen ez bármit) csak egy gyerek szülése hozhatja el, kirekesztő és lenéző. A tapasztalatom az, hogy a „világra hozatal” lélektani aktus is lehet. Szülés nélkül is átalakulhatunk, egyik létállapotból egy másikba léphetünk, átmehetünk egy olyan folyamaton, ahol megtörténik velünk a személyiségbeli és kapcsolati, hitrendszeri átstruktúrálódás.

Arról nem is beszélve, hogy a hazai szülészeti rendszerben a szülés sokszor inkább trauma, mint beavatás. Persze ne vitassuk el egymás megéléseit, de hogy egy nő csak egyetlen, megszokott úton élheti meg nőiségét, nonszensz.

„… az nem tudja, mi az igazi szeretet"

„A legbántóbb az volt, amikor azt mondták, ha nincs gyerekem, nem tudhatom, milyen az igazi szeretet...Ez nagyon mélyre ment nálam, mert ráadásul esetemben a gyermektelenség nem tudatos döntés volt, hanem a megfelelő társ hiánya miatt alakult így” – írja Emese. 

Szerintem viszont a szeretetre való képességet nem az határozza meg, hogy milyen szerepet töltök be az életben, hanem az, milyen minőségben vagyok jelen önmagam és mások mellett. Jó lenne, ha ebben is meghagynák a szabadságot egymásnak.

Bánosi Eszter