Tóth Flóra: Reziliens gyerekeket szeretnék nevelni, és ennek része, hogy időnként stresszelni látnak
Azért merem leírni, mert már több pszichológus visszajelezte: kifejezetten reziliens ember vagyok. Nem feltétlenül tettem érte, inkább csak a véletlen vagy az élet sodort az utamba olyan, sokszor megrázó helyzeteket, amikre egészen jól reagáltam. És noha nem szeretném, hogy a gyerekeim is átéljék azokat a nehézségeket, amik engem elvezettek ehhez a képességhez, annak nagyon örülnék, ha ők is reziliensek lennének. A Psycology Today cikkében Nina Ahuja stresszel is foglalkozó sebészorvos szedte össze a reziliencia kialakulásának gyerekkori építőköveit – ezt egészíti most ki Tóth Flóra személyes tapasztalataival.
–
A reziliens emberek függetlenek… és igen, ezt a szülőkkel szemben is alkalmazzák
Gyakran várjuk a gyerekeinktől, hogy határozottan álljanak ki magukért és a véleményükért – csak éppen ne velünk szemben. Szerintem a konstruktív, családon belüli vita igenis fontos, és segíti a gyerekeket a saját hangjuk megtalálásában, esetleg egy élhető vitakultúra kialakításában. Persze ehhez az kell, hogy mi se veszítsük el a fejünket a konfliktushelyzetekben (és ezt természetesen úgy mondom, hogy a legtöbb szülőhöz hasonlóan nekem sem sikerül mindig). A javaslatom így az, hogy ahol lehet, hagyjuk a gyereket dönteni, és
ha valamiben nem értünk egyet vele, biztassuk, hogy győzzön meg bennünket. Ez eleinte csak olyan dolgokban jön majd elő, mint hogy miért mehessen időjárásnak nem megfelelő öltözékben vagy miért vedd meg neki a következő játékot,
de később hasznára válhat a gyakorlat, amikor a továbbtanulás vagy valami más fajsúlyos dolog mellett kell érvelnie. És – igen –
ha jól tanítjuk, akkor ez azt is jelenti, hogy egy idő után nem a mi véleményünk lesz számára a mérvadó. De nem baj az (még ha néha idegesítő is), ha vannak saját elképzelései – hiszen az a cél, hogy önálló legyen.
Ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy egyedül törli a fenekét (aminek értelemszerűen örülünk), hanem azt is, hogy egyedül választja ki a ruháját (aminek esetleg nem), és később egyre több és több dologban hoz saját döntést. És szerintem az a jó stratégia, ha néha tényleg meggyőzhetők vagyunk – nyilván észszerű és biztonságos kereteken belül.
Néha nem tehetünk mást, mint nézzük, ahogy hibáznak
Minden szülő alapélménye, hogy elmondja a gyerekének: ha nem vigyáz, elesik. Aztán végignézi, ahogy valóban nem vigyáz, és elesik. Tapasztalataim szerint ezt később nagyobb pályán is engedni kell – még ha nehéz is. Persze biztos igaz valakire a mondás, hogy a bölcs ember más hibájából tanul, de az éppen dönteni tanuló korosztályú gyerekektől nem hiszem, hogy célravezető lenne ezt elvárni.
Ne annak örüljünk, amikor megfelelt a mi elvárásainknak, hanem annak, amit ő sikernek értékel
Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy minden szülő támaszt elvárásokat a gyerekeivel szemben, ráadásul a nagyobb részét tudattalanul. Nemrég fogalmaztam meg a lányaimnak, hogy nekem kifejezetten fontos, hogy a legtöbb helyzetben, amibe kerülnek, tudjanak kulturáltan viselkedni. Ők aranyosan mosolyogtak, és mondták, „tudjuk mama, ami nem elegáns, azt nem szereted, ha csináljuk”. Igazuk van: valóban sokszor használom ezt a kifejezést, amikor olyan stratégiai kérdések merülnek fel, mint hogy miért nem szólunk be a gyengébbnek, miért nem tépjük meg egymást, és miért nem eszünk úgy, mint egy kismalac. Mindamellett fontosnak tartom, hogy
a saját elvárásaimon túl az ő sikereikre, az ő céljaik megvalósítására is pozitív visszajelzést adjak. Főleg, hogy nekem – na meg a legtöbb szülőnek – általában hülye, teljesíthetetlen vágyaim vannak az ő értékrendjük szerint.
Tanítsuk meg csapatban dolgozni = hívjunk meg magunkhoz más gyerekeket
Ahol több gyerek van, már eleve előnyösebb a helyzet. Én például többek között azért szeretem, ha együtt főznek, mert akkor a szokásos viták mellett a feladatok felosztását is gyakorolják, és a megbeszéltek alapján végzik el a munkálatokat. A csapatmunka megtanítása pedig nemcsak abból áll, hogy megszervezzük a csapatot és kiadjuk a feladatot (még akkor sem, ha nem pedagógusok vagyunk, csak szülők), hanem az is fontos része, hogy átbeszéljük, értékeljük a végrehajtást.
Reziliens gyereket csak olyan felnőtt tud tudatosan nevelni, akinek vannak megküzdési stratégiái
Tudom, hogy minden szülő az első perctől ezt hallja a nevelés kapcsán, hogy a személyes példa a legfontosabb, és ez sajnos tényleg így van. Mindenkit ér stressz. Ha másért nem, akkor már csak ezért érdemes gyereket vállalni, és akkor a stresszkérdés 20 évre meg is oldódott. Azonban azt gondolom,
szülőként minden egyes hazavitt munkahelyi problémánál, közlekedési konfliktushelyzetnél azt tanítom, hogy én mit kezdek a stresszes szituációkkal.
És ami még a megküzdésnél is fontosabb szerintem: a stressz őszinte vállalása, hiszen ez a gyerekeket is segíti abban, hogy beazonosítsák saját, hasonló érzelmeiket.
Fontos, hogy lássanak sírni, kiabálni (igen, azt is), megnyugodni, bocsánatot kérni, átgondolni, változtatni, továbblépni, tehát végigmenni mindazon, amiről ma azt gondoljuk, hogy a stresszkezelést jelentik.
Mert ha egy részéből kihagyod őket, akkor nekik (is) maguknak kell megfejteniük, hogy pontosan hogyan épül fel a megküzdés.
Ti mit gondoltok erről? Szerintetek hogyan kell reziliens gyereket nevelni? Vagy lehet egyáltalán?
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Image Source