–

Égzengés helyett apró pukkanások

Már a beszéd előtti napokban megindultak a találgatások a sajtóban, hogy készül-e Orbán nagy bejelentésre, és ha igen, mi lesz az. Előrehozott választások? Népszavazás? Újabb adókedvezmények?

Vagy más formában indul be a választások előtti osztogatás (ha lenne miből)? Megemlíti vajon név szerint is Magyar Pétert? Visszatér az agresszív hangvételhez, a „poloskázás”-hoz, amit a nemzeti ünnepen mutatott? Fog utalni arra, hogy minden tiltás ellenére alsó hangon is legalább 200 ezer ember vett részt az idei Pride-on, vagy arra, hogy mi lesz az átláthatóságinak nevezett törvénytervezet sorsa?

A fentiek közül egyik sem történt meg: valójában egy meglehetősen enervált kormányfőt láttunk Tusványoson.

Orbán beszéde – a papír változatot a Nemzeti Sporttal fogta össze, a sportújság látszott a nézők számára, ahogy tartotta a dokumentumot – 6 részből állt. Szót ejtett: aktualitásokról (jövő évi választások; találkozása Románia új miniszterelnökével; Kneecap kitiltása és Majka, Azariah gesztusai; Digitális Polgári Körök; Trump); arról, lesz-e világháború; lesz-e európai háború; Európa mit miért csinál; a magyar nagystratégiáról, és arról, miért Közép-Európáé a jövő.  

Szinte érdekesebb volt, hogy miről nem beszélt

Ezek közül feltűnően hiányosan fejtette ki a magyar nagystratégia kérdését. Amikor ideért a mondandójában, kínosan sokszor, gyors egymásutánban háromszor is hivatkozott arra, hogy „Zsolt” – azaz Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, a tusványosi fesztivál alapítója – szűk időkeretek közé szorította őt, ezért nem tud abban a mélységben és olyan részletességgel kommunikálni a témáról, mint szeretne. 

Azokat az altémákat tehát, amelyeket ő maga jelölt ki a stratégia részeként (hogy hogyan lesz hazánkban elég ember, nyersanyag és energia, tőke, tudás, megfelelő önvédelem és a nemzetközi döntésekre gyakorolt befolyás), egyáltalán nem járta körül. Mindez azért is kontrasztos, mert Magyar Péter és a Tisza rendszerint olyan ügyeket tematizál, amelyeket a választók a saját bőrükön éreznek: azt, hogy a magyarok rosszul élnek, mállanak a falak a kórházakban, nem működik jól az oktatás, a gyerekvédelmi rendszer, a MÁV.  

Orbán pont ezekben, a mindennapok valóságát érintő kérdésekben tűnt még csak nem is elnagyoltnak, hanem kifejezetten ötlettelennek, ami még úgyis felvet a kormányzóképességgel kapcsolatos kételyeket, hogy a tusványosi beszédek hagyományosan nem belpolitikai fókuszúak.

Ugyanakkor megszólalása elején a miniszterelnök „kormányzati cikluszáró előadás”-ként pozícionálta a beszédét, ehhez képest viszont semmit nem mondott azzal kapcsolatban, hogy a ciklusban honnan hova jutottak el. Ahogy nem volt szó az egészségügy helyzetéről, a költségvetési hiányról, a gazdasági válságról sem. Valójában nem dobott be semmi újat: elismételte a nők SZJA-mentességét, illetve a fiataloknak szóló, nemrég bevezetett otthonteremtési hitelt. 

Ezenfelül azt állította, minden EU-s statisztikával ellentétben Magyarország költi a legtöbbet a családok támogatására; illetve a nemzeti összérték arányában oktatásra is. Az EU-s pénzek hazahozatalával kapcsolatban pedig a kormányfő nyíltan és szemrebbenés nélkül elmondta, hogy zsarolni fogják az uniót: „az új költségvetés, a hétéves költségvetés elfogadása egyhangúságot igényel. És amíg nem kapjuk meg az elmaradt pénzünket, addig nem lesz új európai költségvetés sem” – jelentette ki.  

Mintha az orosz-ukrán háború oka nem Putyin lenne

„Ma a világ hat erőközpontjából öttel jó kapcsolatot ápolunk; egy, amellyel nem. Rendben vagyunk az amerikaiakkal, az oroszokkal, a kínaiakkal, az indiaiakkal és a türk világgal is. És nem vagyunk rendben Brüsszellel” – hívta fel rá a figyelmet Orbán. Azt is kifejtette, hogy a „háborús spirált” lényegében a Nyugat indította el azzal, hogy Ukrajnát magához akarta vonzani, vagy Ukrajna ezen törekvését megengedően fogadta. „(...) Minden ilyen mozdulat megbontja az erőegyensúlyt. Az ellenérdekelt fél részéről szükségszerűen, hiszen neki egzisztenciális kérdésről van szó, biztonsági kérdés: azonnali reakciót vált ki. Ebből az a tanulság a Nyugat részéről, hogy a háborút a jó szándék is kiválthatja.” 

A miniszterelnök szavaiból tehát az következik, hogy Putyin részéről Ukrajna megtámadása szükségszerű válaszlépés volt: igazából nem az orosz elnök, az agresszor tehet a háborúról, hanem az EU.

A kormányfő azt is elmondta, hogy az orosz-ukrán háborúval Oroszország valójában visszakerült a világtérképre, így már három nap van az égen: Amerika, Kína és Oroszország. Ami – bár én sem külpolitikai szakértő, sem politikai elemző nem vagyok, de józan paraszti ésszel is – furcsa, hiszen azt gondolnám, hogy egy három és fél éve hadban álló és ezért szankciókkal sújtott ország nincs épp gazdasági ereje teljében (pláne a közelmúlthoz képest, amikor még nem volt nap). 

Kimaradni egy világháborúból, ha lesz: Orbán szerint nem illúzió

A harmadik világháború esélyeit latogatva Orbán arra jutott: annyi jelenthető ki felelősséggel, hogy a kockázat folyamatosan nő. Szerinte túl a stratégiai nyugalmon és azon, hogy erőfeszítéseket teszünk a békéért, arra is készülnünk kell, hogy kimaradjunk a háborúból. „Én ezt csinálom évek óta. A magyar külpolitikának a legmagasabb absztrakciós szinten ez a rendezőelve. A háborúból való kimaradásra fel kell készülni. Nem deklaráció, amikor bejelentjük, hogy kimaradunk. Kimaradni tudni kell, az egy tudás” – magyarázta. 

Én úgy látom, ez az a terület, ahol a kormányfő emelni próbálta a tétet: már nemcsak a szomszédban dúló háborúból próbálunk meg kimaradni, hanem egy esetleges világháborúból is. Mondja ezt egy olyan miniszterelnök, aki a háborús helyzetet folyamatosan belpolitikai célokra használja fel, egy megtámadott ország elnökének arcképével plakátolja tele közpénzből az országot, a háborús veszélyhelyzetre hivatkozva évek óta rendeleti úton kormányoz, és úgy egyáltalán: a kimaradás jegyében mással sincs elfoglalva, mint a háborúval, és az azzal való riogatással.  

További ellentmondás, hogy bár a kimaradás zálogaként az ország önellátási képességét, emberi erőforrásait, hadi erejét is megemlíti – melyekben egytől egyig gyengén állunk –, hangsúlyozza azt is, hogy jó kapcsolatot kell ápolnunk a világ hatalmi központjaival. Ami szerinte sikerül is, kivéve az EU-t. Tehát

ahelyett, hogy azokkal törekedne minél jobb viszonyra, akik hagyományosan a szövetségeseink voltak, vagy lehetnének, és biztonságot nyújthatnának, a miniszterelnök azt az illúziót kergeti, hogy kimaradhatnánk egy világháborúból. Eközben pedig az USA-val sem egy adminisztrációkon átívelő, kiegyensúlyozott, stabil kapcsolatot épít, hanem mindent egy lapra tett fel: Trumpra. 

A Nyugat hanyatlása és az azonos neműek házassága

Bár beszéde elején a Kneecap kitiltásával kapcsolatban Orbán elmondta: „Magyarország a szabadság és a béke szigete egy felfordult világban, nálunk senkit sem lehet származása vagy vallása miatt bántalmazni még verbálisan sem”, az előadás utolsó, vélhetően csúcspontnak szánt, de legzavarosabb szakasza ismét a tömény idegengyűlölet és migránsellenesség jegyében telt. A miniszterelnök levezette, hogy a hitbéli kereszténység kulturális kereszténységgé vált – szerinte itt tartunk most Közép-Európában –, és hogy ez hamar átfordulhat zéró kereszténységbe. A „kultúrafeladási pillanat”, „az átbillenési pont” pedig nem más, mint az azonos nemű emberek házassága. Szerinte azzal, hogy az azonos neműek házasságát bevezették a nyugati országok, védekezésre képtelenné tették magukat a tömeges migrációval szemben. 

Ez már csak azért is kusza érvelés, mert azokból az országokból, ahonnan az emberek háború elől menekülnek, jellemzően még kevésbé érvényesülnek az LMBTQ-emberek jogai, tehát nem világos, hogy a feladott kultúra mibe billen át (ami szintén a homofóbia, transzfóbia lenne). Másrészt összemosódik az egyházi és a polgári házasság fogalma, harmadrészt azzal, hogy Orbán és más vezetők állandóan politikai célokra, eszközként használják a vallást, pont maguk szekularizálják azt. 

Az viszont némi optimizmusra adhat okot, és talán burkolt beismerése a gyülekezési jog sikertelen korlátozásának, hogy a miniszterelnök maga tematizálja az azonos nemű emberek házasságának kérdését, mintegy megelőlegezve, hogy annak követelése a leszbikus-meleg-biszexuális-queer emberek következő, reális célkitűzése lehetne minden idők legtámogatottabb hazai Pride felvonulását követően.

Persze amellett, hogy minden erejükkel kiállnak transz és interszex barátaik mellett, akiket a legsúlyosabb jogfosztások érték az elmúlt években.

Digitális honfoglalás és nemzeti algoritmus

Pár órával a tusványosi beszéd előtt a miniszterelnök Facebook-oldalán egy titokzatos rövidítés volt olvasható: DPK, és az egész előadásra jellemző, hogy Orbán stábja ezt érezte potenciálisan a legnagyobb dobásnak. A kormányfő meghirdette a Harcosok Klubja lightosabb verzióját, a Digitális Polgári Köröket, de míg előbbi költséges eseménnyel, nagy csinnadrattával indult, utóbbinál egy eléggé kidolgozatlan honlapot, és egy némileg cserepados támogatói gárdát kapnak az érdeklődők. Bár az egyes számú DPK-ban leírása szerint a miniszterelnök a civil világgal fogott össze, olyan, a NER-be régóta bekötött figurák szerepelnek a csapatban, mint Rákay Philip, Schmidt Mária, Dopeman, Miklósa Erika vagy a Mindset Pszichológia tulajdonosa, Partos Bence. 

Sehol egy új arc, egy friss név – csak a régről ismert karakterek, meg a sérülékeny nemzeti identitás, a kollektív narcizmus, ami mindenhonnan fenyegetést észlel, miközben maga vagdalkozik.  

„A globalisták, a baloldaliak, a háborúpártiak már mind ott garázdálkodnak a digitális térben. Nekünk is szükségünk van egy digitális honfoglalásra. Létre kell hoznunk az immunrendszert, létre kell hoznunk a mi morális forráskódunkat és a mi nemzeti algoritmusunkat” – buzdította táborát az az Orbán Viktor, akinek körei a Megafonon keresztül eddig is rekordösszegű pénzeket fordítottak Facebook-hirdetésekre. 

Régi idők vátesze     

Pont az olyan kifejezések, mint a „digitális honfoglalás”, illetve az a mentalitás, amellyel Orbán minden EU-s együttműködési kísérletet a nemzeti szuverenitást fenyegető lépésnek észlel, keltik bennem azt a benyomást, mintha a miniszterelnök egyre kevesebbet értene az internet működéséből, vagy napjaink globális kihívásainak természetéből. Az LMBTQ-témák kapcsán pedig a fiatalok jelentős részének szemléletéből, akik a fesztiválokon végig „mocskosfideszezték” a nyarat. És bár nem gondolom, hogy a kisebbségek elfogadását tekintve egy fejlődéstörténet tanúi-részesei lennénk, mégis azt érzem, hogy a miniszterelnök mellett, aki eddig politikai előrelátásával nyűgözte le követőit, valahogy megy el a világ. 

Ráadásul az is kétséges, hova tudja még fokozni a félelemkeltést, riogatást.

Mi lehet ijesztőbb egy harmadik világháborúnál? Ha már minden égtájról, Afrikából, sőt még a Nyugatról is jönni fognak a migránsok – mint ma megtudtuk –, honnan jöhetnek még?

Mintha a miniszterelnök a régi jól bevált recepthez nyúlna, de az már egyre kevésbé hatna ránk.

Elfáradtunk, és talán nem vagyunk ezzel egyedül. 

Milanovich Domi

Kiemelt kép forrása: Facebook/ Orbán Viktor hivatalos oldala