Anyai halálozás: életeket menthetne meg az odafigyelés, a korábbi ügyek kivizsgálása!

–

Mit takar pontosan az anyai halálozás kifejezés?

Elsőre azt gondoljuk, az anyai halálozás azt jelenti, hogy valaki a várandósságával összefüggésbe hozhatóan vagy a szülés alatt veszíti el az életét, de valójában ez a kör sokkal szélesebb: ha egy nő a várandósság, a szülés vagy a szülés utáni 42 napon belül bármilyen okból meghal, az anyai halálozásnak számít.

A számok tükrében Magyarország 2016 óta ebben a kérdésben kifejezetten rosszul áll. Az összes nyugat-európai ország, és az angolszász országok (amelyek gyakran mintául szolgálnak a szülészethez kapcsolódó protokollok elkészítésekor) megelőzik, kivéve az Egyesült Államokat (ahol az egészségügy igen zűrzavaros, magas az illegális bevándorlók száma, a biztosítási rendszerből sokan szorulnak ki, a szabályozás pedig tökéletesen inhomogén). Ezen nem szoktunk csodálkozni, az viszont meglepő, hogy 

az egyébként politikailag nem korrekt módon időnként balkáninak aposztrofált magyar egészségügy a tényleges balkáni államoknál, a visegrádi négyeknél és Romániánál is rosszabb számokat produkál.

(A különböző országok összehasonlított adatai gyűjtésének módszere valamelyest eltérhet, de a különbségek nem ezen múlnak.)

(Az adatok értelmezésének fontos része, hogy ezek nem abszolút, hanem 100 ezer élve születésre vetített számok. Vagyis Magyarországon a fenti értékeknél valamivel kevesebb a ténylegesen érintett nő, mivel nálunk kb. 90 ezer kisbaba születik minden évben.)

A hiba a várandósgondozási rendszerben keresendő?

Iványi Anna szülésznő, az EMMA Egyesület és a Másállapotot a szülészetben Mozgalom aktivistája egy ideje mélyrehatóan foglalkozik az anyai halálozás témakörével. Korábban is foglalkoztatta ez a nagyon fontos terület, de röviddel a Covid megjelenése után a közvetlen környezetében több olyan anyai haláleset is történt, ami álláspontja szerint egyértelműen

megelőzhető lett volna, ha az érintett várandós nők panaszait komolyan veszik, 

és többszöri kifejezett jelzésük ellenére nem vesznek el az egészségügyi rendszer útvesztőiben. 

Iványi Anna szerint azt gondolnánk, hogy ha a várandósgondozási rendszerünkben a szülésre készülő nő számtalan egészségügyi szakemberrel találkozik (védőnő, háziorvos, szűréseket végző szakemberek, nőgyógyász, szülésznő), az növeli az ellátás biztonságát, hiszen több szem többet lát. Valójában azonban a hozzájuk beérkező temérdek anyai beszámoló sokkal inkább azt támasztja alá, hogy 

a várandósok sok résztvevős ellátása egyszerűen szétporlasztja a felelősséget, és a szülésre készülő nő szempontjából a kontinuitást biztosító, stabilan működő bábai modell sokkal biztonságosabb. 

„Gyakran mesélik el a várandós nők, hogy amikor valamilyen belgyógyászati problémával jelentkeznek a szakrendelésen, akkor inkább a nőgyógyászához küldik, nem mernek hozzányúlni. A Covid idején ez a helyzet pedig még rosszabb lett” – mondja a szakértő.

Számtalan várandóssághoz kapcsolódó anyai csoport tagjaként én is találkozom olyan beszámolókkal, amelyekből kiderül: az egészségügyi rendszer átláthatatlansága, a szegényes infrastruktúra és a heterogén szakmai hozzáállás következtében nem sokon múlott, vagy éppen nagyon is múlott egy-egy baba vagy anya élete. Volt olyan édesanya, aki aggodalomra okot adó tünetekkel jelent meg a helyi egészségügyi ellátónál, és mindössze annyi javaslatot kapott, hogy fáradjon be a kórházba, de az oda vezető út alatt elvesztette a kisbabáját. Nem egyszer olvasom szüléstörténetekben azt is, hogy 

bagatellizálják a várandós vagy a szülés után álló anya eltérésre vagy szövődményre utaló panaszait, 

és csak több nappal később derül ki – jó esetben még éppen időben –, hogy sürgős beavatkozásra van szükség.

A vizsgálati módszerekben az Egyesült Királyság élen jár

Iványi Anna beszámolója szerint bár a WHO irányelvei rendelkeznek arról, hogyan kell kivizsgálni és szakszerűen auditálni az anyai haláleseteket, a nyomon követésben az Egyesült Királyság jár élen. Ők ugyanis az MBRRACE-UK program keretében kb. 60 éve vizsgálják az anyai halálozási adatokat, hogy megtudják, mi áll azok hátterében, és hogy mit kell tenni a csökkentés érdekében.

Ráadásul nemcsak a megtörtént, hanem az úgy nevezett „near missed” eseteket is kivizsgálják, vagyis azokat a helyzeteket, amikor valami miatt az édesanya „majdnem” életét vesztette.

„Míg az anyai halálozási adatok a KSH-ba, és egyéb statisztikai rendszerekbe az alapján kerülnek be, hogy a halálozásról szóló, a hivatalok számára benyújtott papíron beikszelik-e azt egy külön soron, hogy a nő várandós volt-e, vagy a szülés utáni negyvenkét napon belül történt-e a haláleset (amit a gyakorlatban vagy bejelölnek, vagy nem), addig az Egyesült Királyságban a hagyományos statisztikán felül rendszeresen küldenek kérdőíveket azoknak az egészségügyi ellátóknak (például családorvos), akik, illetve amelyeknek a látókörébe rendszerint várandós nők is tartoznak, és ily módon minőségi módszerekkel is visszajeleznek az általuk ismert anyai halálesetekről. Az így kapott eredmény pedig magasabb, mint a tisztán statisztikai” – magyarázza Iványi Anna. 

Az ilyenfajta méréseknek köszönhető például az, hogy kiderült, egy időben megnőtt az autóbalesetben elhunyt várandós nők száma (ugyanis a magzatuk védelme érdekében nem csatolták be a biztonsági övet), és így megelőzésként elterjedt az övterelő használata. Ahogyan az is kiderült, hogy 

a várandósság alatt minden racionálisnak tűnő feltételezéssel ellentétben megemelkedik a párkapcsolati erőszakból származó halálesetek száma, és hogy a szülés utáni depressziót nagyon komolyan kell venni, mert az anyai öngyilkosságok száma ebben az időszakban szintén megnő.

Fontos megérteni: ha az adatokat pontosan követjük, elemezzük, és minden esetet kivizsgálunk, annak nem az a célja, hogy bűnősöket találjunk, hanem az, hogy életeket mentsünk meg. A mélyreható vizsgálatok ráadásul nagyobb biztonságot jelenthetnek hosszú távon az ellátók számára, ugyanis új irányelvek kidolgozását teszik lehetővé, amelyet, ha követnek, a perelhetőség is jelentősen csökken, hiszen az irányelv betartása védi az orvost.

„Legyen egy protokoll, ami egyértelműen jelzi az orvos számára azt, hogy ha adott tünetekkel jelentkezik a nő, akkor milyen vizsgálatot kell kérnie egy folyamatábra alapján, és ezzel meg tudja határozni, hogy egy bizonyos tünet milyen diagnózishoz vezethet és mihez nem” – javasolja Iványi Anna, és hozzáteszi, hogy a betegutakat is sokkal egyértelműbbé kell tenni az ellátók és ellátottak számára, valamint a védőnői hálózatunkban rejlő lehetőségeket is sokkal jobban ki kellene használnunk a megelőzésben.

Ezeket az irányelveket viszont nem azoknak az orvosoknak a dolga elkészíteni, akik közben teljes állásban vezető szerepekben állnak helyt egy kórházi osztályon ezernyi más pluszfeladat elvégzése mellett. Erre az intézményi és emberi erőforrást a mindenkori kormányzat dolga előteremteni, és az auditokat is független szakembereknek kellene elvégezniük, már ha lennének nálunk ilyen auditok. 

Van, ahol tanulnak belőle, és van, ahol nem

Magyarországon gyakori a hárítás. „A legjobb, ha ki sem derül egy ügy, a gyógyítás velejárója a kockázat, nem kell alaposan utánajárni stb.” Ha valaki mégis panaszt emel az egészségügyi ellátás során tapasztalt hiányosságok miatt (és ebben az esetben nem csak azokról az esetekről beszélünk, amikor valaki életét veszti), akkor a kivizsgálás eredménye sokszor mindössze azt célozza, hogy sikerül-e megúszni, akár csak látszólagos kifogásokkal megindokolni, miért téves a panasz. Persze vannak nyertes perek, és olyan is volt már, amikor egy orvos vitte el a balhét. A legnagyobb kérdés azonban az ellátás biztonsága szempontjából nem az, hogy kit vonunk felelősségre, hanem az, hogy az ügyek sokszor mindössze idáig jutnak: hibázott-e valaki, vagy sem. Ráadásul 

az egészségügyi dolgozóknak is rettenetesen traumatizáló, ha a rendszerhibák miatt attól kell rettegniük, mikor esik meg majd velük, hogy valakit nem tudnak megmenteni, vagy valaki az ő mulasztásuk miatt hal meg. 

Ez pedig csak fokozhatja az egészségügyben dolgozókra sokszor jellemző távolítást, nem emberközpontú hozzáállást. Pedig ahogy Iványi Anna mondja, a perek valószínűségét sokszor önmagában az őszinte és pozitív kommunikáció még egyértelmű hibák esetén is csökkenti.

A legfontosabb még a traumákat elszenvedők szerint is az, hogy minden esetben vonjuk le a következtetéseket, és utána a tanultakat rendszerszinten építsük be a megelőzésbe, a folyamatokba. 

Híres ügy volt Írországban 2012-ben, egy 31 éves indiai fogorvos, Savita Halappanavar vetélése, amelyet súlyos szepszisre utaló panaszai ellenére sem voltak hajlandók műtéti úton befejezni, ugyanis az akkori, a keresztény vallásra hivatkozó abortusztörvény szerint addig, amíg detektálható a kisbaba szívhangja, az abortusz nem volt végrehajtható, akkor sem, ha az édesanya élete veszélyben van. Savita Halappanavar pár napon belül meghalt. Az eset nyomán politikai kezdeményezésre enyhítették az abortuszra vonatkozó törvényt.

Ennél frissebb az a tavaly augusztusban, Portugáliában történt tragédia, amikor az éppen súlyos nehézségekkel küszködő egészségügyi rendszerben egy légzőrendszeri panaszokkal és magas vérnyomással egy lisszaboni kórházba érkező, 30 hetes várandós édesanyát nem láttak el, hanem másik kórházba szállították, és a 34 éves nő ez idő alatt életét vesztette. Vajon nálunk is lemondana ezért a felelős miniszter?

Egyébként (nem anyai halálozás, mégsem kevésbé fontos ügyben) Magyarországon is láttunk már példát arra, amikor egy tragédiából nem per lett, hanem előrelépés: a terhességi epepangás miatt elvesztett kisbaba édesanyja mozgalmat indított, és ennek köszönhetően egyre több kórházban vizsgálják célzottan a betegséget. Szomorú viszont, hogy ezzel maga az érintett, és nem az egészségügyi rendszer felelősei foglalkoznak.

  

Teljesen mindegy, hogy melyik egészségügyi szakember vagy felelős szerv mondja el, hogy nálunk a várandós nők számára az ellátás biztonságos – az ugyanis egy esetben lehet hihető, ha a mondatokat alátámasztó transzparens számokat, dokumentált auditokat és az édesanyák beszámolóival egybecsengő, hiteles éves jelentéseket olvasunk a nyilatkozatok mellett. És bár

gyakran hallunk itthon a szülészeti rendszer kapcsán a perfélelemről, nekem úgy tűnik, mégsem félnek eléggé. És ez minden évben több anya életébe kerül.

A táblázatban kiemelt számokat az UNICEF adataiból gyűjtöttük.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / gaiamoments

Kőrizs Kata