–

Bármit a túlélésért

Gimis koromban, amikor elképzeltem, hogy milyen jó lenne egy gitáros férj, az első sorban elfogultan csápoláson túl, valahogy nem merült fel bennem, hogy gyerekekkel kicsit már „más lesz a leányzó fekvése”. Nem jutott eszembe, hogy ha egyszer családot alapítunk, akkor én bizony nem a turnébuszon ülök majd, hanem otthon a gyerekekkel, és az ülést mint műfajt is gyorsan elfelejthetem. 

Szóval jóval az utazás előtt megindult a „matek” és szervezkedés, hogy minden a lehető legsimábban alakuljon majd, amikor eljön az a bizonyos három hét. A szabadságom nagyobb részét erre az időszakra tartogattam, hogy minél kevesebb kötött dolgom legyen a gyerekek mellett. 

Elhatároztam azt is, hogy nem leszek szigorú magammal, megvalósítható célokat tűzök ki, még a hétköznapi képernyőtilalmat is hajlandó leszek megtörni, ha a helyzet úgy hozza, csak béke legyen és nyugalom. Bármit a túlélésért, ez volt a mantrám. 

Az elvek kibírják, ha néhány hétig lazábbra vesszük a figurát, gondoltam.

Amikor eljött az utazás napja és a férjem távozott a bolygó másik felére, alaposan kitakarítottam, hogy tiszta lappal induljunk neki ennek az időszaknak. Tudtam, hogy kuplerájban sokkal könnyebben kiborulok, és ennek az esélyét mindenképp minimalizálni kívántam. 

A gyerekek rettenetesen szomorúak voltak, nem viselik túl jól, ha nélkülözniük kell minket, és hát azért három hét valóban nem kevés. A gyászhangulatot és az esti nagy sírást csak úgy tudtam megtörni, hogy fészket raktam a nagyágyban, bújjanak csak hozzám, aludjunk együtt. 

Már az első reggel rájöttem, hogy itt bizony kőkemény tempóban kell majd haladni, hisz amire általában ketten vagyunk, azt most egyedül tolom végig. Gyerekek öltözésének koordinálása, reggeli, tízórai készítése, táskákba pakolás, ebédet csomagolni, rákérdezni (tízszer) arra, hogy kell-e valamit vinni a suliba, megkeresni, amit vinni kell, és természetesen pont eltűnt a süllyesztőben, de a busz nem vár, el kell érni. És ez csak a reggel, a nap első egy órája. Nem csoda, hogy én is rendszeresen belealudtam az altatásba esténként. 

Négyszázezer szülő mindennapi valósága

Az előbb el is kezdtem felsorolni, melyik feladatot milyen trükkökkel és hogyan tudtam megoldani, de aztán rájöttem, hogy nincs pofám hozzá. Kitöröltem a komplett bekezdést. Nem érzem, hogy három hét után jogom lenne ahhoz, hogy bármennyire is okoskodjak. 

Túl azon, hogy ma Magyarországon több mint négyszázezer egyedülálló szülőnek ez a mindennapi valósága, sok anya eleve úgy küzd meg a hétköznapokkal, hogy bár hivatalosan nincs egyedül, mégis mindent ő old meg, minden az ő vállát nyomja. 

Tehát, amit én ebben a néhány hétben kifejlesztettem a túlélés érdekében, arról nem tudhatom, meddig működött volna még. Könnyű egy előre meghatározott időintervallumban tudatosnak és rendesnek lenni, de ha nem látszik a fény az alagút végén, akkor fogalmam sincs, honnan képes bárki erőt meríteni. 

Emlékszem, az elején volt pár reggel, amikor belém hasított a felismerés, hogy basszus, én vagyok most az egyetlen felnőtt, rajtam áll vagy bukik minden. Ha én nem kelek fel, az egész gépezet felborul.

És igen, ehhez hozzá kell tennem, hogy a férjemmel abszolút egyenlő munkamegosztásban vagyunk. Mivel mindketten dolgozunk, minden mást is felosztunk egymás között, másként nem működne semmi. Épp ezért is volt olyan drasztikus a változás, amikor elment. Másnak talán fel se tűnne, hogy elmegy a párja hetekre, mert úgyis mindent egyedül csinál. 

Számtalan olyan nőt ismerek, akinek a férje reggel elmegy dolgozni, este hazajön, megsimizi a gyerek fejét, megeszi a vacsorát, aztán pattint egy sört és leül a tévé elé.

Lila gőze sincs, hogy az anya közben egyik véget nem érő műszakból esik a másikba.

Hogy az anya amint a tudatára ébred, azonnal elkezdi végigfuttatni az agyában a napi teendőket, hogy a praktikus, elvégzendő feladatok mellett ott a mentális teher, az a sok minden, amit csak ő képes észben tartani. Hogy egy perce sincsen önmagára. 

Nekem a három hétből egy telt úgy, hogy „csak” háztartásbeli voltam, és még az is rettenetesen fárasztó volt, de a másik két hét, amikor dolgoztam is mellette, az súrolta az elviselhetőség határait, pedig pár napig még segítségem is akadt, akihez suli után elvihettem a gyerekeket, amíg befejeztem a munkát. Nem fizikai munkát végzek több műszakban, mégis előfordult, hogy szinte beleszakadtam a napba. 

És akkor még nem beszéltem az olyan extra dolgokról, mint amikor valamelyik gyereknek rossz napja volt, amikor sírás volt és veszekedés, amikor nekem megjött és szarul voltam, és ingerülten csattantam fel, hogy aztán szétmarhasson a bűntudat. 

Nem beszéltem arról, mennyire más volt a csend, miután a gyerekek elaludtak, és nem volt kivel beszélgetni az elmúlt napról. 

Ma több mint négyszázezer szülőnek ez az élete. Nincs piros betűs dátum a naptárjukban, amikortól biztosan tudhatják, hogy majd könnyebb lesz. 

Ez lebegett a szemem előtt a legrosszabb, legnehezebb napokon.  

Szörfözés a… tengeren

Alapból nem hiszek abban, hogy relativizáljuk a problémáinkat a sokkal rosszabbhoz viszonyítva, hiszen mindig, mindennél van rosszabb. De ebben a három hétben nekem valahogy sikerült erőt merítenem abból, hogy más ezt simán kibírja, nem napokig, hetekig, hanem évekig, évtizedekig, partnerrel vagy anélkül, de kibírja. 

Biztos voltam benne, hogy majd nagyon nyűgös leszek, de őszintén, ha az ember rá van kényszerítve arra, hogy szörfözzön a szartengeren, akkor képes mindenféle trükköt elsajátítani azért, hogy bele ne zuhanjon a fekáliába. A panaszkodás vagy az összeomlás nem tartozik eme trükkök közé. 

Valójában sokkal gyorsabban eltelt ez a három hét, mint gondoltam. A gyerekek cukik voltak és javarészt együttműködőek, a dolgaim elvégzését jól be tudtam osztani, a képernyőszabályok lazítására sem volt szükség. Hétvégente moziztunk, megnéztük a két Szomszéd nője… filmet – igen, vállalom, káromkodós filmet néztem velük, és egy percig nem bánom –, találkoztunk a szüleimmel, jöttünk-mentünk, de hétköznapokra is tartogattam mókát. Megnéztük a pofátlanul túlárazott, de végül is szép Fénydómot, ettünk kürtőskalácsot, társasoztunk, birkóztunk. Sütöttünk is, és ez azért valósulhatott meg, mert az időt és a (házi)munkát tudatosan beosztottam, és mert tényleg fel tudtam előre készülni. 

Szóljak, ha szerintem a barátnőm új kapcsolata nagyon gáz? – Érvek és ellenérvek

WMN Life – 2024. december 14. – FB

Virtuális térdre borulás

Nem mondom, hogy már holnap újra csinálnám, de ha esetleg jövőre a férjemnek újra útra kéne kelnie, nem kapnék a szívemhez. Tudnám, hogy képes vagyok megoldani. Hogy hosszú távon is képes lennék-e erre? Hát, nyilván igen, de ha nem volna ott a már említett fény az alagút végén, akkor biztos nehezebb lenne ilyen higgadtnak maradnom, és alig várnám, hogy valakinek elsírjam, milyen nehéz.

Úgyhogy most szeretnék egy hatalmas virtuális térdre borulást intézni mindazok felé, akik mindig egyedül vannak. Egy gyerekkel vagy többel, egy munkával vagy többel, partnerrel vagy anélkül. Elképesztőek vagytok. Tényleg. 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak.