Dévény-módszer: a fájdalom szükséges rossz, amit el kell viselni gyereknek, szülőnek?

–

A konduktív pedagógiától kezdve a különböző manuálterápiákon át a gyógypedagógiáig rengeteg módszer érhető el, ha egy szülő valamilyen eltérést tapasztal gyermeke fejlődése során. Saját gyerekeim születése után mégis azt vettem észre, hogy sok szülőtárs, de a legtöbb védőnő, illetve más csecsemőkkel foglalkozó szakember is a Dévény-módszert tekinti elsődleges megoldásnak a korai fejlesztésben. 

Ha visszajelzések után kutatunk, rögtön egy sor „városi legenda” és szülői beszámoló jön szembe arról, hogy egy-egy kezelés után a következő napon hogyan kezdett egyik-másik kisbaba máris kúszni, szopni vagy a fejlődés egy következő lépcsőfokára lépni. Azt azonban fontos tudatosítani magunkban, hogy

sikeres terápiák igen, egybeesések igen, de csodamódszerek kevésbé léteznek.

Ráadásul szakember és szakember között is nagy különbségek lehetnek, és még ha egy-egy módszer hatásos is, egyáltalán nem mindegy, hogyan zajlik maga a fejlesztés, és mennyire alkalmazkodik az adott gyerek személyiségéhez, testi adottságaihoz vagy éppen a szülő értékrendjéhez.

Hogy előrébb lépjünk a „Dévény – igen” és „Dévény – nem” tábor között tátongó szakadék áthidalásában, megkerestem Csuti-Herczeg Zsuzsannát, aki gyógytornászként a Dévény-módszer mellett számos más manuálterápiában is tapasztalatot szerzett. Egyaránt jártas a korai fejlesztésben, a koraszülöttek ellátásában és a sérült gyerekek kezelésében is. Holisztikus szemléletének köszönhetően pedig nemcsak a testtel, hanem a lélekkel is foglalkozik.

A Dévény-módszer során a fájdalmas kezelés egy szükségszerű rossz, amit el kell viselni a fejlődés érdekében?

A válasz röviden: nem. Nagyon sok tényező befolyásolja azt, hogy egy terapeuta hogyan nyúl egy kisbabához, gyerekhez, pácienshez. Ezek között szerepel például, hogy a szakember gyógytornászként eleve rendelkezik-e tapasztalattal a korai fejlesztés területén. A terápia során mennyire a feladatra koncentrál vagy éppen marad közben válaszkész a kisbaba és a jelenlévő szülő számára. A manualitását tekintve mennyire érzékeny, és mennyire ismer más egyéb módszereket azért, hogy szükség esetén intuitívan ötvözhesse őket.

„Dévény Anna legeslegfőbb mondata számomra az volt, és a diplomaosztón is ezzel engedtek el minket: »Kezetekben legyen a szívetek!« – eleveníti fel Csuti-Herczeg Zsuzsanna. 

„Az érintésnek nagyon sok rétege van, és nem kell ahhoz feltétlenül a csontig benyúlnom egy kezelés során, hogy az kifejtse a hatását. Már csak azért sem, mert a felső rétegekben sokkal több olyan idegvégződés van, amellyel impulzust adhatunk az agynak, és nem utolsósorban a pozitív érzeteken keresztül több információt tudunk közvetíteni. 

Ráadásul a csecsemők sokkal fogékonyabbak az ingerekre, mint mi, sokszor a legfinomabb érintés is nagyon nagy hatást képes kifejteni – mutat rá a szakember. – Amikor fájdalmat okozunk, akkor egyrészt beindítjuk a szervezet szimpatikus működését, vagyis az egész test az »üss vagy fuss« rendszerüzenetet hajtja végre, megpróbál túlélni. Az izmok teljesen más tónusba kerülnek, megfeszülnek, a szívverés gyorsul, a vérnyomás növekszik (az agyban is!), az emésztés leáll. Ez például lehet az egyik oka a születés körül fennálló »kólikának« is. Hiszen a születés során nagyon sok olyan helyzet van, ami önmagában szintén ezt a reakciót provokálja. Ha én a terápián ezt nem oldom, hanem tovább növelem, az szerintem szakmai hiba” – hívja fel rá a figyelmet Csuti-Herczeg Zsuzsanna. 

„Ha azt látom, hogy egy gyereknek nem jó az, amit csinálok, akkor miért menjek tovább? Miért akarnám átlépni a tűrésküszöbét? Akkor keresek egy másik testhelyzetet, megismerem, mivel játszik szívesen, és igazodom hozzá. Azt a testrészt választom, amelyiket az adott helyzet lehetővé tesz, esetleg az érintés egy másik formáját, egy másik manuálterápiás módszert alkalmazok” – mondja, hozzátéve: elsődleges számára az, hogy elnyerje a gyerek bizalmát, ami lehetővé teszi, hogy mélyebb rétegekben is hatást lehessen elérni. 

„Ez egy közös kommunikáció, kapcsolódás, amiben én mutatom, hogy mit szeretnék, és folyamatosan figyelem, hogy ő mit tud befogadni.

Ha azt érzem, hogy sok, amit csinálok, akkor megvárom, hogy engedjen, vagy elfogadom, hogy erre most ő nem képes.

Ez azt is jelenti: nem biztos, hogy oda fogok eljutni, ahova én szeretnék, de az eredmény a kettőnk munkája, vagyis ő is részese, ezáltal viselni is tudja a változásokat, amiket elértünk. Nem utolsósorban, a következő alkalomra is bizalommal érkezik, mert tudja, hogy biztonságban van, és újra képesek vagyunk együtt dolgozni” – árnyalja a képet a gyógytornász. 

Azt is tapasztalja, hogy vannak nagyon erős akaratú gyerekek is, akik sokkal hamarabb jeleznek, és lassabban nyitnak, de úgy gondolja, ettől még nem szabad őket „megtörni”. Ugyanis az ő erősségük éppen az, hogy tudják, mit akarnak. Ez viszont gyakran járhat azzal, hogy lassabban fejlődnek, nehezebben viselik a változásokat, és az izomzatuk sem „engedi be” annyira és olyan könnyen a terapeutát.

Nem lesz minden gyerek számára jó választás a Dévény-módszer

Csuti-Herczeg Zsuzsanna hangsúlyozza, hogy sokszor jelzésértékű, ha egy gyerek ellenáll a manuálterápiáknak. Abban a korai életszakaszban, amelyikben a legtöbbször megkezdik a kezeléseket, sokszor még nem jelentkezik semmilyen más tünete egy erősebb (vagy épp enyhébb) szenzoros integrációs zavarnak, illetve valamilyen egyéb neurodiverz fejlődési formának (például autizmus-spektrumzavar). Ha pedig ilyesmi áll fenn, akkor a szakemberek egy nem jól célzott kezeléssorozattal még kárt is okozhatnak a gyerekek fejlődésében.

Hiába tudja egy gyógytornász, hogy fizikailag segíthetne a módszerrel, még ha a mozgásban eredményt is ér el, nagyon fontos, hogy ne traumatizálja a gyereket, illetve ne súlyosbítsa a már meglévő averziókat. De nem csak a potenciális atipikus idegrendszeri fejlődés az, amit szem előtt kell tartania egy válaszkész szakembernek.

„Pont azokban a gyerekekben, akik már eleve traumatizáltan érkeznek, mert akár a születés körül, akár a várandósság alatt történt valami, nem tehetek még nagyobb kárt azáltal, hogy nekiesem, és elkezdem gyűrni”

– hangsúlyozza a gyógytornász annak jelentőségét, hogy a szakemberek azt is figyelembe vegyék és alaposan megismerjék, milyen hatások érték addig a szülőket és a gyereket.

Gyakori, hogy az izomtónus állapotát egyik-másik korai fejlesztésben dolgozó szakember teljesen másképpen ítéli meg. Csuti-Herczeg Zsuzsanna tapasztalata szerint ennek vizsgálata nagyon szubjektív lehet, ezért azt ajánlja a szülőknek, hogy ha aggódnak a gyerekük fejlődése miatt, elsőként keressenek fel fejlődés- vagy gyermekneurológust. Ő ugyanis nemcsak az izomtónus állapotáról tud sokkal biztosabb választ adni, és ezzel bármilyen terápia szükségességét megítélni, majd azt jó irányba terelni, hanem idejében kiszűri, van-e valódi idegrendszeri sérülés, esetleg más, komolyabb izomrendszeri probléma. Szükség esetén pedig további vizsgálatokkal ad még pontosabb képet. Amennyiben azonban nincs nagyobb baj, megnyugtathatják a szülőt azzal kapcsolatban, hogy gyerekük egészséges, de szüksége van egy kis mozgásfejlesztésre.

Miben ad többet a Dévény-módszer a klasszikus mozgásfejlesztésnél?

A Dévény-módszernek a mozgásfejlesztés mellett a manuális terápia is a része.

„A manuális kezeléssel egyrészt a szöveti kötöttségeket tudom helyreállítani. Másrészről indirekten stimulálom az idegrendszert az izomzaton keresztül. Az idegrendszer ilyenkor megérzi azt, hogy az adott területen is történik valami, ahol előtte például semmiféle mozgás nem volt, ami pozitív visszacsatolás számára, hiszen érintjük azokat az idegvégződéseket az izomban, amik a normális mozgás során is aktiválódnak. Ha az izomrendszer funkcióját javítom, azáltal tudom segíteni az idegrendszer munkáját is. Illetve az is tény, hogy ha az idegrendszerben bármiféle elektromos kisülést ki tudok váltani azáltal, hogy a test felől adok egy impulzust, akkor az a mellette lévő területeket ingerli valamennyire, ezáltal olyan területek is fejlődésnek indulnak, amelyek előtte egyáltalán nem dolgoztak” – magyarázza a szakember. 

Szerinte a legjobb azonban az, ha nem technikát választunk, hanem terapeutát.

Olyan szakembert keressünk, aki szakmailag megfelelően képzett, akiben megbízunk és együtt tudunk dolgozni.

De arra is felhívja a figyelmet, hogy ha már manuálterápiáról beszélünk, ne csak a Dévény-módszerben gondolkodjunk: a Craniosacralis-terápia, a Bowen-, a Pfaffenrot- és a Vojta-módszerek mind-mind olyan manuális technikák, amelyek pluszt adhatnak egy aktív terápiához, és lehet, hogy az egyik vagy a másik, vagy éppen azok kombinációja lesz a legjobb választás. 

Nem az a legfontosabb, hogy minden gyerek mindent egyformán jól tanuljon meg

„Nagyon beleivódott a magyar társadalomba, hogy mindent vérrel-verejtékkel érünk el. Ezért legitimmé vált az, hogy »ezt el kell viselni, hogy jobb legyen«. Holott a gyereknek még nincs fájdalomkontrollja, mint egy felnőttnek. A felnőttet sem tudom a tűréshatárán túl kezelni, mert szól vagy orrba vág.

Fél a szülő, hogy nagy baj van a gyerekével, és fél a terapeuta, hogy ő lesz a felelős azért, ha a gyerek nem úgy teljesít, mint az átlag. Ezért elviselik, hogy egész órán sír. Pedig nem minden gyerek egyforma, és nem is kell hogy az legyen. Nem lehet mindenkiből olimpiai bajnok, hiszen sok gyerek különbözik alkatilag, más az izomzata, más az izomtónusa, és sokkal fontosabb az, hogy ne ártsunk” – foglalja össze Csuti-Herczeg Zsuzsanna, aki azt tapasztalja, a gyerekek mozgásfejlődésében bár van egy „legrövidebb” és „leginkább energiatakarékos” út, mégis sokféle mozgásfejlődési lehetőség létezik, ami még mindig „normálisnak” számít.  

Ami pedig a terápiás alkalmakat illeti, azt javasolja, hogy mindig legyen kommunikáció a terapeuta és a szülők között a gyerek és a szülő határairól, és ne érezze egyik fél se úgy, hogy mindenben azonnali eredményt kell elérni, mert már maga a jelenlét is nagyon sokat adhat egy-egy terápiás helyzetben. Akár a gyerek, akár a szülő felé.

Kőrizs Kata