„Szüljünk, ha kell, az életünk árán is” – a mai magyar egészségügyről is szól a Semmelweis-film

–

Jó, hogy emléket állít ez a film valakinek, aki miatt büszkék lehetünk rá, hogy magyarok vagyunk, ugyanis az összetartozás-élményre a szembenállás helyett nagy szükségük van az itt élő állampolgároknak. Semmelweis Ignác szakmai elhivatottsága, munkájának klinikai eredményessége, szilárd erkölcse és céljától eltántoríthatatlan jelleme minimum ezt érdemli. Még akkor is, ha egy ilyen történelmi alak olyannyira méltatlan körülmények között kellett hogy elbúcsúzzon a saját életétől azok után, hogy hány másikat mentett meg – amiről a film készítői korrekt módon végül is beszámolnak (ha nem viszik is vászonra). 

A filmben szereplő fiktív szerelmi szál és jelenetek, az egyes karakterek jellemfejlődése, a film sodrása, dramaturgiája, az egész történet kifutása, az időről időre megjelenő egy-egy humoros betét és könnyed karakter mind-mind a forgatókönyvírók (Maruszki Balázs és Kormos Anett) és a dramaturg (Goda Krisztina) munkáját dicséri, és azok számára is élvezetessé fogják tenni ezt a filmet, akik kevesebbet foglalkoznak a mai magyar egészségügyi és szülészeti rendszer kérdéseivel.

Aki azonban benne van ebben a témában, 

készüljön fel rá, hogy hozzám hasonlóan az egész film alatt elfacsarodott szívvel és összezsugorodott gyomorral fog a székében ülni, annyi párhuzamot talál majd a mai magyar egészségügyi valósággal, 

és még több választ azok számára, akik mindennek mernek hangot adni. Na meg azoknak is, akik reagálni szoktak (vagy nem szoktak) rá.

A vajúdó nő, aki nem akar bemenni a kórházba

Ezzel a jelenettel kezdődik a film, amivel egyébként azonnal tudtam azonosulni, mert én is éreztem már hasonlót (nem a haláltól, hanem a rám erőltetett helyzetektől félve) egy-egy kórházi szülészeti túrám előtt. Mindenki tudja a városban, hogy az a szülő nő, aki beteszi a lábát a „klinikára”, kis eséllyel jut ki élve. Hiszen járvány mindig van, és bárhol szedhet áldozatot, állítólag ez benne van a pakliban. 

„Az a dolgunk, hogy szüljünk, ha kell, az életünk árán is” – mondja a film Nagy Katica által megformált főhősnője, Hoffmann Emma fiatal szülésznő, aki Semmelweis Ignác mellett dolgozik. 

Hogy a szóban forgó kórház falain belül mégis miért ilyen nagy arányban veszítik el az egészségesen érkező édesanyákat, ellentétben a másik intézménnyel, a „bábaképzővel”, arra jobb, ha nem derül fény, biztosan nincsen semmi konkrét oka. Vagy ha van is, azt nem emberi hiba okozza, és még kevésbé a klinika vezetőjének (Klein) szakmai szemellenzőssége, pozícióféltése, vagy éppen jó hírnevének védelme bármi áron. Ez a fajta hozzáállás egyébként ma is bőven előfordul azokkal a kollégákkal szemben, akik a korszerű ellátásért vívnak csatát nap mint nap. Csak kicsit rosszabb, mert míg Semmelweisnek egy lokális katasztrófa okát kellett megtalálnia és megoldania, addig nálunk már évek óta tudományosan bizonyított egészségügyi módszerek bevezetéséért is sokszor küzdeni kell a szakmán belül. 

Vitathatatlan ugyan, hogy az orvosi gyakorlatból szerzett tapasztalatoknak köszönhetően ma már nem veszítünk el egy klinikán naponta 2-3 édesanyát, de azt jobb, ha tudja a kedves leendő néző, hogy az anyai halálozási adatok az elmúlt években (2016-tól, tehát már jóval a Covid-járványt megelőző időszaktól kezdve) Magyarországon újra növekedésnek indultak, még a KSH adatai szerint is. Csak a fő okot már nem gyilkos kórnak, hanem súlyos szakemberhiánynak és a strukturális intézkedések elmaradásának hívjuk. (És persze ugyanezen a lapon említhetjük a rejtve maradó kórházi fertőzések ügyét is.) 

A hárítás ma is ismert stratégia. 

De nem csak ez ismerős. Ismerős még a megbuktatott vizsgázó, akiről kiderül, hogy valakinek a valakije. Ismerős az a mondat is, hogy élet és halál kérdésében nem mi, emberek döntünk, hiszen „mindannyian Isten kezében vagyunk”. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ez a film egyik legfontosabb megszólalása, amire némiképp rá is cáfol a történet kimenetele, a cinizmus köntösét adva a nem is olyan régen nálunk is elhangzott hasonló mondatra (Karsai Dániel eutanáziáról szóló ügye kapcsán jelent meg ez az érv). 

Ismerős a harc az orvosok között a jobb pozícióért, nagyobb elismertségért, és azok hátráltatása, akik ennek nem hódolnak be.

Ismerős az is, amit sok egészségügyi szakdolgozó nálunk is nap mint nap érez: „az orvosoknak mi olyanok vagyunk, mint a semmi”. 

És ismerősek a hiányzó (vagy éppen hozzá nem férhető) statisztikák. 

A mindennapok magyar szülészeti gyakorlatában az anyák jelentős része éppen úgy küzd, mint Semmelweis korában, csak éppen az emberi méltóságáért, az informált döntésekhez való joga ítélkezéstől és megjegyzésektől mentes tiszteletben tartásáért, vagy akár a koraszülöttjük túlélési esélyeit növelő ellátásért.

Két másik nagyon fontos társadalmi témát is megmutat a film

Az egyik a magyarság, és a magyar kisebbségi létezés kérdése, ami újra és újra visszatér. Néha kicsit úgy éreztem, hogy szinte kerestek a szövegben még egy-két plusz helyet, hogy többször el lehessen sütni. Ugyanakkor jogos is ez a szál, sejtetni akarja az egy évvel később kibontakozó 1848-as forradalom és szabadságharc mögött húzódó feszültségeket. És még azt sem mondhatjuk, hogy ne lehetne még ennek is aktualitása, no nem a Brüsszel néven futó propaganda miatt, hanem azért, mert amikor valaki magyarként külföldön szeretne érvényesülni, a mai napig szembesülhet vele, hogy nehezebb dolga van, mint, mondjuk, egy britnek, egy franciának, egy amerikainak vagy épp egy németnek.

A másik pedig a filmben megjelenő korabeli „metoo”: a hatalmi pozícióját szexuális visszaélésre használó orvos megjelenítése, lehet, hogy megérne egy másik cikket, amiből kiderül, hogy

nemcsak a színházi világban kell az átlagosnál gyakoribb és súlyosabb mértékben beszólásokat és kéretlen közeledést elviselniük az ott dolgozó nőknek, hanem sokszor bizony az egészségügyben is.

Egy kis plusz talán hiányzott

A színészek minden bizonnyal sok munkát tettek a művészi megvalósításba, érezhető, hogy bőven fordítottak energiát a karakterek mély megismerésébe és a megformálás minél magasabb szintű megvalósításába. Ezzel együtt is a szubjektív véleményem az, hogy Vecsei H. Miklós és Nagy Katica játékából (vagy talán a hanghordozásából?) sokszor hiányzott valami nehezen megfogalmazható plusz. Még akkor is, ha a jeleneteket színészileg korrekt módon teljesítették, sokszor egysíkúnak éreztem azt, ahogy játszanak. Hiányzott nekem a csontig hatoló, feszültséget okozó mélység és magasság, még akkor is, ha a visszafogott Emma vagy éppen a magának való és goromba Semmelweis Ignác megformálása ennek nem explicit módon engedett volna teret.

Végignézhetjük, hogyan változik meg Gálffi László arca, megnyilvánulása, kisugárzása a jellemfejlődést bemutató ív mentén. Györgyi Anna, Elek Ferenc, Znamenák István és Szűcs Nelli pedig azokat az életteli karaktereket vonultatták fel, akikhez könnyen kapcsolódhat a néző. Külön említést érdemel még Mészáros Blanka és Kovács Tamás szerepe is, akik viszont expresszív, erős érzéseket kifejező karaktereket formálhattak meg. 

Figyeltek a hitelességre

Egyáltalán nem mindegy, hogyan ábrázolunk egy 150 évvel ezelőtti szakmai témát. Lajos Tamástól megtudtam, 

fontos volt számukra, hogy valótlanságokat, vagy épp szakmailag hiteltelen tartalmat ne jelenítsenek meg a vásznon, ezért orvostörténészekkel dolgoztak, szülész-nőgyógyászokkal és szülésznőkkel is rendszeresen átnézették a munkájukat.

Arra azonban figyelmeztetnem kell a leendő nézőt, hogy a durva hasba könyöklést, az alapértelmezésben fekve szülést és az újszülöttek édesanyjuktól való külön elhelyezését legalizáló jelenetek a mai egészségügyi gyakorlatban szinte habituális előfordulásuk ellenére teljes mértékben elavult és káros gyakorlatok, ezeknek maximum 1847-ben lehetett helyük (vagy valójában még akkor sem).

A vetítés utáni sajtótájékoztatón dicsérték a kellékesek munkáját, akik kiemelkedő lelkesedéssel, akár kérés nélkül gyártottak le korabeli eszközöket a film kedvéért, ami Vecsei H. Miklós elmondása szerint számukra is nagyon ösztönző volt.

Szóval Koltai Lajos 2,3 milliárdos filmje (te jó ég, mit nem adna ennyi pénzért az egészségügy vagy az oktatás, szerintem ezért még filmet is forgatnának munka közben, de nyugi, a profitot még van esély odaadni nekik) egy valóban nagyszabású alkotás lett, menjetek, nézzétek meg!

A szomorú egyedül az, ha kiderül, hogy hiába Semmelweis minden küzdelme.

Ha kiderül, hogy a helyes hozzáállást nem tanultuk meg tőle. 

Mert nem az a kérdés, hogy van-e probléma. A kérdés az, hogy van-e, lesz-e még egy vagy több Semmelweis valaha ebben az országban, ebben a rendszerben: aki hozzá hasonlóan nem félti magát, nem félti az állását, és nem félti az életét sem azért, hogy megtalálja és vállalja a valódi válaszokat és a valódi megoldásokat. 

Nem magáért, hanem az emberekért és a rendíthetetlen értékrendjéért.

Kiemelt kép: InterCom 

Kőrizs Kata