Mosolyra kényszerített, síró gyerekek, villogó vakuk a plázában – az áruházi Mikulás története

–

Bizarr ünnepi túszhelyzet

Habár nálunk nem terjedt el (még) ez a hagyomány, a filmekből, sorozatokból és a közösségi oldalakon terjedő képekből, videókból jól ismerjük mi is az úgynevezett pláza-Mikulás-jelenséget, amikor feszengő vagy akár hisztérikusan, rettegve síró gyerekeket fotóznak a C kategóriás, műszakállas Mikulás ölében, miközben egy harsány, zöld manójelmezbe bújt sipkás fotós mosolyt követel tőlük.

Ez az egyik legbizarrabb túszhelyzet, amit el tudunk képzelni. A szülők önként és dalolva nyomják a gyereket a vadidegen, piros ruhás bácsi ölébe, és addig nem veszik el onnan, amíg meg nem kapják azt az istenverte fotót.

Hogy mire kell az a kép? A kérdés jogos. Hiszen az egész szituáció láthatóan mindenkinek rossz. Rossz a gyereknek, mert akár még a saját nagymamája ölébe se akar mindig beleülni, nemhogy egy idegenébe – amit amúgy máskor, más helyzetben mindig mondogatnak a szülők, hogy tilos, nem szabad –, de rossz a mindenkori Mikulásnak is, hiszen ha egyszer ő a gyerekek kedvence, mi értelme van annak, ha megutáltatják őt az első számú rajongóbázisával. Egyedül a szülők élvezik a dolgot, legalábbis látszólag, és ez is teljesen érthetetlen. A neten keringő videók nagy részén míg a gyerek sír, a szülők hahotáznak, hogy mennyire vicces, ahogy a kislányuk, kisfiuk – mondanám másképp, de nem tudom – szenved. Láttam egy olyan videót, amiben a kislánynak minden atomja tiltakozott, iszonyúan sírt, de amikor rászóltak, hogy mosolyogjon a kép miatt, egy pillanatra abbahagyta a sírást és virított egy óriási mosolyt. Aztán sírt tovább. De legalább a fotó elkészült. 

Érdekelni kezdett, hogy végül is honnan jött ez az egész. Hogy került a Mikulás a plázákba?

A Mikulás eredete dióhéjban

Kezdjük a legelején! Az egész Mikulás-őrület egy bizonyos Szent Miklós nevű keresztény püspökhöz köthető, aki a mai Törökország területén élt valamikor a háromszázas években. Csodatevő Miklósként vált ismertté, amiért ajándékokkal lepte meg a szegényeket. Persze ezek az ajándékok még nem csoki vagy méregdrága játékok voltak. Egy legenda szerint például három fiatal lánynak hozományt kínált, amikor apjuk mindenét elvesztette, így megúszták, hogy prostituáltként kelljen túlélniük a nincstelenséget. 

A középkorban alakult ki, hogy Szent Miklós tiszteletére a gyerekek ajándékokat kaptak december 6-a előestéjén. Mivel Szent Miklós mindig ott ajándékozott, ahol a legnagyobb szükség volt rá, ezért azután is népszerű maradt, hogy a tizenhatodik századi protestáns reformáció miatt a szentek imádata valamelyest alábbhagyott.

A jelenség szép fokozatosan elterjedt, legfeljebb a kellékek, díszletek, jelmezek változtak. Angliában Father Christmas, Franciaországban Père Noël, Hollandiában Sinterklaas, majd végül Santa Claus, aki az 1700-as években érkezett Amerikába a holland bevándorlóknak köszönhetően, és 1773-ban, New Yorkban egy helyi újság használta először az angolosított nevét. Innentől kezdve a jótékony, elesetteken segítő Szent Miklós napjai szép fokozatosan leáldoztak. 1820 környékén már megjelentek az első reklámok, amik karácsonyi vásárlásra buzdítottak.

Az addig kimondottan filigrán Mikulás ekkoriban kezdett el pocakot növeszteni, legalábbis az illusztrációk és leírások ezt igazolják. A szegények jótevőjéből így vált a bőség és jólét szimbóluma.

A korábban kék, sőt egynéhány ábrázolás szerint zöld hacuka az 1870-es években vált pirossá egy Thomas Nast nevű illusztrátornak köszönhetően. Ő rajzolta meg először a Mikulást fekete övvel, fehér prémmel és pirospozsgás arccal. Állítólag egy 1823-as mű, a The Night Before Christmas címen elterjedt versből merített ihletet. Na de térjünk a tárgyra: miként került a Mikulás a bevásárlóközpontokba?

Mikulás az üzletekben

Miután a Mikulás gyakorlatilag a karácsony nem hivatalos kabalájává vált, szép lassan rájöttek az üzlettulajdonosok is, hogy a nagy pocakos bácsi vonzza a vásárlókat. Eleinte poszterekkel, dekorációs elemekkel, figurákkal hívták fel a figyelmet a boltjaikra, de aztán adta magát a kérdés: miért állnának meg itt, ha egyszer elég egy jó jelmez, némi tömőanyag pocaktájékon és egy műszakáll a tökéletes illúzióhoz? (Na meg a jó üzlethez.) 

1890-et írtunk, amikor egy James Edgar, más néven Colonel Jim nevű férfi Bostonban elkészíttette az első Mikulás-jelmezt, hogy ő maga felöltse, és abban fogadja az áruházi üzletébe tévedő vásárlókat és azok gyerekeit. Az ötlet óriási sikert aratott! Olyannyira, hogy bár

eredetileg csak egy napra szóló spontán ötletnek indult a beöltözés, gyorsan elterjedt a hír, hogy a Mikulás az áruházban van, így a hét végére a gyerekek már hosszú sorokban álltak családjaikkal az üzlet előtt, türelmetlenül várva, hogy találkozzanak és beszélhessenek vele.

Ez a pillanat mérföldkő volt a Mikulás-történelemben, hiszen Colonel Jim egy új, máig élő trendet indított el anélkül, hogy tudta, vagy akarta volna. A következő évben már az ország különböző pontjain is megjelentek Mikulások, miután híre ment a bostoni esetnek, és évről évre egyre többen követték a példát. 1937-ben már odáig jutott az őrület, hogy a michigani Midland városában megalapították a Charles W. Howard Santa Claus School nevű iskolát, ami sikeres, professzionális áruházi Mikulásokat képzett ki három nap alatt. 

De mi van a (kényszer)fotókkal? 

A történet 1943-ig nyúlik vissza, amikor egy seattle-i áruházi Mikulás-találkozón Arthur Frenchnek, a helyi újság fotóriporterének annyira megtetszett a műsor, hogy úgy döntött, lefotózza a pillanatot, ahogy rácsodálkoznak a varázslatos találkozásra. Oké, azért ezt ne úgy képzeljük el, hogy French olyannyira meghatódott, hogy a könnyeivel küszködve nyúlt a kamerája után. Mint a modern Mikulás körül minden, úgy ez is azonnal üzleti fogássá vált, és a fényképész egy dollárért cserébe kapta lencsevégre a gyerekeket a találkozás közben. Így esett, hogy 1943 decemberében French tízezer dollárt keresett, ami még most is óriási összegnek számít, hát még akkor. Három évvel később French otthagyta az újságot, amelynél addig dolgozott, és saját stúdiót nyitott. 

Az ötvenes években egyre népszerűbbé váló bevásárlóközpontokban már nem is volt kérdés, hogy a karácsonyi szezonra leszerződtetnek egy Mikulást, és persze, ha már ott van, a pillanatot is megörökíti valaki.

Hát ez a története a Mikulás plázákba kerülésének. Persze az eredeti koncepciónak semmi köze nem volt ahhoz, hogy bárki ráerőszakoljon a gyerekekre olyasmit, amit nem akarnak. 

A most mindenhol keringő videókon, fotókon azonban a szülők olyan helyzetekbe kényszerítik a gyerekeiket, ami nekik kellemetlen (idegen ember ölébe ülni), ami sérti a határaikat (sírás közben lefotózni), ami számukra megalázó (feltenni mindezt az internetre). 

Így vált a pláza-Mikulás egyszerre a karácsonyi hangulat, a fogyasztás és az üzleti érdekek szimbólumává. De hogy a gyerekek számítanak-e bármit még ebben a sztoriban? Na, az egy jó kérdés. 

Szabó Anna Eszter