Le a Kincskereső kisködmönnel! – Ha mi kibírtuk, más is kibírja (?)

–

Nem akarok sebeket feltépni, de…

…ahhoz, hogy úgy igazán érzékeltetni tudjam (azok számára, akik már elfelejtették, vagy valahogy megúszták és nem olvasták) , milyen iszonyatos dolgok vannak ebben a könyvben, előhúzom a legpokolibb részt, rögtön az első fejezetből:

„Én már akkorra fölmarkoltam a körte-muzsikát, és szó nélkül kotródtam vissza a vackomba. El is aludtam mindjárt, de előbb bedugtam a kincset a vánkosomba, a lágy pihe közé. Ott ugyan meg nem találja a húgicám, akármilyen okos kislány! Ó, bár megtalálta volna, de nem is kereste soha többet! Mire fölébredtem a nagy csöndességre, akkorra koporsóba is tették a lenge nádszálkisasszonyt.[…] Keresztanyám nagyon bele volt feledkezve az imádságos könyvbe, s nem vette észre, mikor én az asztalra fektetett koporsócska mellé suhantam. 

Kicsit magas volt nekem a ravatal, lábujjhegyre pipiskedve akartam a testvérkém kezébe lopni a körte-muzsikát, azon pihésen, tollasan, ahogy a vánkosból kihúztam, de vézna ujjacskái már nem tudták megszorítani.  

– Vidd el, Marika, neked adom – súgtam neki. Virágszagú szél libbent be a nyitott ablakon, kicsit meglebegtette, meg is zizegtette a szemfödélkét. – Nem kell, bátyókám, én még ennél is szebb muzsikát hallgatok ezután – ezt ragyogta vissza testvérkém arca, és nekem hirtelen fájni kezdett a szívem. Akkor éreztem életemben először fájdalmat úgy, hogy senki se bántott.” 

Minden sor olyan, még felnőttként olvasva is, mintha egy gyönyörű selyemkesztyűbe csomagolt kéz vágna a gyomromba újra és újra. Pillanatok alatt vissza tudtam repülni az időben a nagymamám kisszobájába, ahol ezt a fejezetet olvastam, a szürke forgós fotelben ülve. Emlékszem a gombócra a torkomban. Hogy milyen rossznak éreztem magam, amiért időnként én is irigy voltam a kistestvéremre. Elképzeltem a kicsi koporsót, aztán hányingerem lett a gondolattól is. Borzalmas élmény volt. 

Éppen ezért őszintén bíztam benne, hogy mire az én gyerekeim iskoláskorba érnek, ez a könyv már nyom nélkül eltűnik a kötelező olvasmányok listáiról. Sajnos nem így történt: pár hete megkapta házi feladatnak az egyik gyerekem, hogy napi két fejezetet olvasson el. Együtt, a családdal. 

Felszívtam magam, gyerünk, essünk túl rajta. Kommentárokkal olvastam fel, próbáltam valahogy könnyedebbé tenni, de csúfos kudarcot vallottam. A gyerekem eleinte lóbálta a lábát az ölemben, de folyamatosan nehezült el a teste, egyre szorosabban bújt hozzám. A fenti idézetnél viszont a pulcsikon keresztül is éreztem a szívverését. Remegni kezdett. Fogtam, és eldobtam a könyvet a szoba másik felébe, aztán a férjemre nézve annyit mondtam: „Fuck this shit!” („Bassza meg ez a szar!”, nagyjából ilyesmit jelent.), mert a gyerek előtt igyekszem maximum angolul káromkodni.

És tényleg komolyan gondoltam. A rohadt életbe már! 

Szépirodalom, NEM GYEREKEKNEK

Emlékeztek a torokgyíkos sztorira? Ugyebár, van a könyv főhőse, akinek a kicsi húgát elviszi a torokgyík a könyv elején. A kisfiú irigy a beteg testvérének adni a körtemuzsikáját, és miután a kislány meghal, a hangszer elnémul. De inkább hadd idézzek megint (bocsánat, bocsánat!):

„Szomorúan csúsztattam a zsebembe a körte-muzsikát, és három napig nem is volt kedvem elővenni. Hanem akkor egyszerre gondoltam egyet, amitől kedvre derültem. 

– Muzsikálok a sírja fölött, hátha szebbet álmodik tőle – szaladtam ki a temetőbe. Az isten kertje csak egy futamodásnyira volt a házunktól, hamar odaértem, és átöleltem a fejfát, amelyen már hervadozott a körömkevirág koszorú. 

– Ide hallgass, testvérkém!

Azzal belefújtam a körte-muzsikámba, és eljajdítottam magam. Akárhogy erőlködtem, a körte-muzsika nem szólalt meg. Hiszen az csak addig szólt, míg jó gyerek fújta! Szívszakadva értettem meg, hogy már nem vagyok jó gyerek.”

Édes jó istenem! Már nem vagyok jó gyerek... Volt jó gyerek, nincs jó gyerek. A kisgyerek meg, ugye, a koporsóban nyugszik. A hideg futkos a hátamon.

Leszögezem: nem Móra Ferenccel van bajom. Jól tudjuk, hogy számos generáció nőtt fel a „jó gyerek-fetisiszta” társadalomban, légy jó mindhalálig, ugye. Isszuk is a levét azóta is. 

Ez az a kor, amikor osztozkodni muszáj volt, amikor mindennél fontosabb volt, mit gondolnak mások, amikor a fölnőtt és a tanító ÚR, az orvos, a lelkész szava mindenkiét felülírta. A Kincskereső kisködmön egy kor, egy társadalmi berendezkedés pontos és fájdalmas lenyomata, gyönyörű hasonlatokkal, leírásokkal. Szépirodalom a javából. De NEM GYEREKEKNEK! 

Értem én, hogy egy bizonyos kortól kezdve a kisiskolásoknak is szembesülniük kell az irodalomban az élet végességével, azzal, hogy nem minden történetnek happyend a vége, hogy a jó nem mindig nyeri el jutalmát, hogy meghalhat gyerek is, szülő is. Ebbe a világba például a Pál utcai fiúk bőven elég erős belépő. Az a könyv legalább olvasmányos, izgalmas, tanulságos és rendkívül fontos értékeket közvetít. Szegény Nemecsek sorsát meg kell emészteni, fel kell dolgozni – és ez így rendben is van, nem akarom én mindentől óvni a gyerek lelkivilágát. 

De ha már itt tartunk, egy Harry Potter is bőven betölti ezt a funkciót, hisz egy árva kisfiú a főszereplő, akit élete első tizenegy évében folyamatosan bántottak, érzelmileg, fizikailag, megölték a szüleit, aztán éveken át kell a főgonosszal küzdenie, aki állandóan ki akarja nyírni. A különbség az adagolás, a tálalás. J.K. Rowling ugyanis kiváló érzékkel egyensúlyoz a sötét és könnyed momentumok között. 

A Kincskereső viszont olyan súllyal telepszik az ember mellkasára, hogy az évtizedek múlva is felidézhető. 

Ha mi kibírtuk, ők is kibírják (?)

Bárkinek hozakodtam eddig elő ezzel a témával, mindenki egy emberként mondta, hogy ez az olvasmány igazi trauma volt. Akkora, hogy erre hivatkozva többeknek elvette a kedvét az olvasástól is.

És nem az a legnagyobb baj, hogy, mondjuk, a torokgyík mint kép örökre beékelődött a mindenkori magyar gyerek képzeletébe, (hiszen nyilván mindenki egy gyilkos gyíkot vizualizált a torkába), vagy hogy a Kis bice-bóca elküldi a barátait, mert a nagyapja nem bírja a nem sánta gyerekeket. 

Egyszerűen a tálalás olyan, ami teljesen fölöslegesen nyomaszt, terhel, még felnőttként is. Az üzenetek, amiket magukkal hordoznak a csokorba szedett történetek, egyáltalán nem egyetemes igazságok, inkább mérgező, igencsak elavult gondolatok. Nesze neked, az élet nem habos torta, de a lényeg, hogy minden körülmények között legyél jó, mert csak akkor vagy szerethető, hovatovább, értékelhető. Légy. Jó. Mindhalálig. 

De hát igenis álmodjanak nagyot a gyerekek, vágyjanak bűntudat nélkül sarkantyús csizmára, nem baj, nem szégyen, ha valaki nem tökéletes, ha sánta. Istenem, hol vagyunk már ettől?! 

Fontos persze, hogy legyen ma is képe a fiatalságnak arról, hogyan éltek régen. De ha az is cél, hogy a gyerek ne gyűlölje meg kapásból a szépirodalmat, akkor ez a könyv egy olyan öngól, amit az égvilágon senki sem tud normálisan megindokolni. 

Mintha a Kincskereső kisködmön lenne a magyar társadalom női körülmetélése. „Ha mi átestünk rajta, ők is kibírják.” Ennyi az érv. Hogy ez a hagyomány. 

Aztán persze az is van, hogy a magyar közoktatásban már egyáltalán nem cél, hogy nyitott, érzékeny, érdeklődő, tanulni kész és képes, olvasott gyerekek távozzanak az intézményekből. A tudás hatalom. Az meg, ugye, veszélyes, mert a végén még nyitott, érzékeny, tájékozott felnőttekkel lenne tele az ország, és akkor mégis hogy lehetne sötétségben tartani egy komplett társadalmat?! Sehogy.  

Álmodjunk nagyokat!

Végül is, mi a nehezén már túl vagyunk. A Kis bice-bóca még hátravan, azon még túl kell esnünk, de megígértem a gyereknek, hogy ha nagyon szenved tőle, akkor elolvassuk rövidítettben. Hál' istennek ez a rossz élmény nem tudta elvenni a kedvét az olvasástól, megszállottan imádja a Harry Pottereket, de most épp A Szeleburdi család van terítéken, előtte Fiala Borcsa könyveit falta fel, meg a Both Gabi által melegen ajánlott Levél a királynak is hatalmas kedvenc volt. Szóval mázlink van, az olvasást még azelőtt megszerette a gyerek, hogy a Kincskereső-merénylet áldozatává válhatott volna. Az is szuper, hogy a sulinkban szépen alaposan mindent átbeszéltek, ügyelve a gyerekek lelkére. De attól még ez egy teljesen fölösleges tortúra mindenkinek.  

Az, hogy évtizedek óta kötelező olvasmány ez a kötet, a rendszerszintű gyerekbántalmazás egyik iskolapéldája. Pedig olvasni csodálatos. Az olvasás menedék. És az iskoláknak az igazi feladata, hogy ezt adják át a gyerekeknek. 

Szóval én azt mondom, merjünk nagyot álmodni! Le a Kincskereső kisködmönnel! Fuck this shit.

Ti mit gondoltok? Velem vagytok?

Kiemelt képünk forrása: Móra Könyvkiadó

Szabó Anna Eszter