A Mikulás összecserélte a cipőket, a Jézuska meg az éjszaka közepén jutott fel a garázsból

–

Na, elaludt, jöhet már végre az a $#&%?@ Jézuska

Az első karácsonyunk szülőként tipikus példája volt annak, hogy aki sokat markol, keveset fog. (Van némi ünnepi tökéletességmániám, aminek kevésbé szórakoztató az oka, úgyhogy ebbe most nem is mennék bele.) Bár a lányunk még nem volt egyéves, természetesen nem tudtam elképzelni, hogy a szeme láttára hordjuk be az ajándékokat a fa alá, hiszen az biztosan elraktározódik. Az egy év alatti gyerekek viszont viszonylag sokat alszanak, de nem feltétlenül kiszámítható ritmusban. Így aztán mire kész lett az ünnepi vacsora (akkor még nem voltam túl rutinos háziasszony sem, viszont imádtam óriási lakomákat készíteni, szóval ezt is túlterveztem), annyira felpörgött, hogy semmi jelét nem mutatta a délutáni alvásnak. Sőt. Szokatlanul élénknek tűnt, nyilván a fények, az izgalom, a jelen lévő, körülötte ugráló tágabb család, meg minden miatt.

Végül nagyjából fél tíz lett, mire elaludt (értitek, délután helyett!), és félő volt, hogy csak az éjszaka közepén ébred fel újra. A társaság felnőtt tagjai meglehetősen fáradtak voltak már, mire végül minden ajándék a fa alá került, és már az is eszünkbe jutott, hogy talán inkább reggel bontjuk ki őket, amikor csodával határos módon a lányunk megérezte, hogy valami van a levegőben, és felébredt. Úgyhogy

éjjel tizenegykor hozzánk is szerencsésen megérkezett a Jézuska.

(Azt, hogy később mekkora szívás volt az éveken keresztül későn elalvásra szoktatott gyerekeinket „átállítani” az iskola tiszteletére, ne is kérdezzétek.) De mi az első, szülőként átélt karácsonyunkon megtanultuk, hogy az ünnepeknek más az időszámítása. Ez egyébként ma is áll, bár már egészen más okokból.

A Mikulás már nagyon öreg

A következő bénázásom már a kétgyerekes létben történt, amikor még érdeklődés tekintetében nem voltak annyira szinkronban a lányaink, mint most, viszont teljesen egyforma cipőjük volt, egyetlen méret különbséggel. Így a jó öreg kaporszakállú az utolsó csokiig személyre szabott aprósághalmot természetesen nem a megfelelő cipőbe tette a sötétben botorkálva. A gyerekek először nem fogtak gyanút, én viszont reggel rögtön láttam, hogy gond van. Úgyhogy egy rögtönzött beszéddel előadtam, hogy szerintem

a kissé élemedett korú Mikulás a sötétben összekeverte a teljesen egyforma cipőcskéjüket,

úgyhogy hiába emlékeznek ők tökéletesen, hogy ki hova tette, mindenki a tesójáét kezdje bontogatni.  

Biztos nagyon sok fog esett ma ki…

Mivel én magam is imádok minden varázslatot, természetesen a Fogtündér is jár hozzánk, annak ellenére, hogy egy ennyire durván mozgó (haha, értitek) ünnep jó sok nehézséget okoz, mert a fogak hajlamosak a teljes boltzárral járó ünnepek napján este 8.30-kor kiesni. Ezért történt már olyan, hogy a Fogtündér a saját magamnak vásárolt, még ki sem próbált körömlakkot tette a párna alá. De sajnos az is megesett, hogy a Fogtündér előrelátó módon bekészített egy csodás fürdőbombát a saját fehérneműs fiókjába, hogy lefekvés előtt biztosan, de legkésőbb másnap reggel bugyikereséskor eszébe jusson az ajándék. Csakhogy miután az első elmaradt, a másodikra nem került sor, mert egy kétségbeesett gyerek ébresztette a Fogtündér földi helytartóját, kezében a bizonyítékkal, vagyis az el nem vitt foggal, arcán a teljes kétségbeeséssel, hogy a Fogtündér elfeledkezett róla. (És hát pontosan ez is történt.)

Szerencsére

stresszhelyzetben elég kreatív tudok lenni tud lenni a Fogtündér,

így mondtam neki, hogy biztos front volt, és ahogy olyankor sok kisbaba is születik, sok fog is hullik, így a Fogtündér még nem ért ide, annyi melója van. De húzzon el gyorsan pisilni, és akkor hátha összekapja magát. Elhúzott és összekapta. 

De hol vannak a manók?

Tavaly indult nálunk az Elf on the shelf advent, ahol a manók minden reggel elbújnak valahová a lakáson belül, néha egészen feltűnő helyre valami csíny kíséretében, néha pedig tényleg hosszan kell keresni őket. Például akkor, amikor szokás szerint eltüntettem a manókat az esti fürdés alatt, vagyis beköltöztek a kanapé kizárólag ajándéktárolásra használt és a gyerekek által nem is ismert ágyneműtartójába, hogy aztán éjjel kitaláljuk és megvalósítsuk a másnapi csínyt. Igen ám, csakhogy valahogy elfelejtődött a csínykitalálás, így aztán a manók maradtak, ahol voltak, vagyis az ágyneműtartóban. Egy csomó karácsonyi ajándék társaságában.

Egészen varázslatos érzés úgy indulni közös manókeresésre, hogy te pontosan tudod, sosem fogjátok megtalálni őket,

vagy ha mégis, az még nagyobb baj. Persze végül – miközben a gyerekek máshol kutattak –, kivarázsoltam őket, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a szokás szerint teli szennyes aljába suttyantottam be a két kis huncutot. Végül a gyerekek hideg-meleg játékkal találták meg őket, és azóta is emlegetik a napot, amikor a legjobban bújtak el. 

A bicikli, amit majdnem a garázsban hagyott a Jézuska

Ez a sztori nem az enyém, hanem a húgomé, akinek a Jézuskája egy biciklit hozott a fiának, és mivel nálunk szoktak karácsonyozni (ha épp nem covidosak), előrelátó módon már a megvásárlás után a mi garázsunkban helyezte el. Csakhogy a garázstól a fáig egy többgyerekes családot rejtő lépcsőházban egy felmasnizott biciklivel december 24-én meglehetősen hosszú az út, és sokszor kell visszaszaladni a pinceszintig, hogy senki ne fogjon gyanút. Úgyhogy a három emeletet nagyjából fél óra alatt sikerült megtenni.

A lényeg a varázslat

A mai nap egyébként Walt Disney születésének az évfordulója is, nem csak az az este, amikor a Mikulás – Magyarországon legalábbis – rénszarvasszánra pattan, hogy ajándékkal terítse be a cipőket, ablakpárkányokat, harisnyákat. És szerintem pont az ő meséi is segítenek egy kicsit abban, hogy felnőttként is – mindennek a tudatában – tudjunk hinni a varázslatban. Hogy az, amit látni akarunk – hiába tudjuk, hogy nem teljesen igaz – igenis ott van. Akkor is, ha rossz csizmába kerül, rossz időpontban érkezik, nem tökéletesen passzol, de igenis varázslatos.

Az én gyerekeim már tudják az úgynevezett „igazságot” a Mikulásról meg a többiekről, de annyira szeretik a varázslatot, hogy becsukják a fél szemüket, és nem kötik össze a nyilvánvalóan összetartozó szálakat.

Bár imádnak nyomozni, nem akarják „lenyomozni” az ünnepi csodát. És én nem tudok nekik elég hálás lenni ezért. Szóval hiába küzdelmes néha „fenntartani a látszatot”, amíg van igény rá, a legnagyobb örömmel teszem. Már csak azért drukkoljatok, hogy idén minden kis ajándék a megfelelő cipőben landoljon. Vagy ha nem, legalább tudjunk egy jót nevetni reggel a cserén.

Ti hogyan bénáztatok hasonló helyzetekben?

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/zdravinjo

Tóth Flóra