–

Erre egyébként egy szerencsére még nagyon is eleven kutya kapcsán jöttem rá, aki három éve a társam.

Az történt, hogy elutaztunk vidékre pár napra, és mert egy nagytestű, élénk vizsladorról van szó, nem vittük magunkkal a háziakra való tekintettel, hanem ahogyan máskor is, drága, kutyaőrűlt nagynéném alkalmi panziójába hurcoltuk át a matracával és egyéb holmijaival egyetemben. Ő imád ott lenni, hülyére kényeztetik, nekünk is lazább így a kiruccanás. A tántimnak azonban van egy idegesítő szokása: mindig küld nekem egy sms-t úgy a vakáció közepén, „ne aggódj, kicsit sem hiányoztok neki”.

Röhögök persze, amikor megkapom az üzenetet, de kicsit bele is sajdul a szívem, hogyhogyhogyhogy nem hiányzunk neki?

Miközben én sem gondolok rá vagy beszélek róla sűrűn, tudom, jó helyen van, vigyáznak rá! Csak hát a mozdulataim, sőt, a családtagjaim mozdulatai is azt tükrözik állandóan: ezek itt kutyások, kérem.

Először is, ugye, mindig gyorsan vetünk egy pillantást magunk mögé, mielőtt hátralépnénk egyet. Mert sosem lehet tudni, kire taposunk rá, mindig van valaki a sarkunkban – ha nem a kutya, akkor a két macskánk éhesebbike. A csoszogásra például miattuk szoktam rá, miután párszor átestem rajtuk.

Aztán van egy másik mozdulat is, ami szerintem örök tikkemmé vált.

Bodza (a kutyám) pont olyan magas, hogy nem kell lehajolnom, ha meg akarom vakargatni. Csak lenyúlok, belesimul azonnal tenyerembe a feje, és azzal a lendülettel nekidől a combomnak, jó meleg az oldala. Így álldogálunk. Sokáig lehetőleg. Már ha éppen nem nyaral a nagynénémnél. Mert ha éppen ott nyaral, akkor bár ugyanúgy lenyúlok időnként ösztönből, nincs ott a feje, ahol lenni kellene, és ez, na, ez a fantomfájdalom, erről beszélek.

Vannak fantomhangok is különben.

Amelyeket hallani vélünk akkor is, amikor a hangforrás nincs is otthon. Illetve hangforrások, mert ez a cicákkal is így van. Fülelek állandóan, nem kaparja-e az ajtót a kutya, hogy beereszthetem, elvégezte a dolgát odakint (így télvíz idején pontosan két és fél perccel a kiengedése után jelentkezik). Ha valamerre kódorognak, és tudat alatt aggódni kezdek értük, a macskákat is örökké hallani vélem az ablaknál, esetükben ott teljesítendő a portaszolgálat.

Tálzörgés, karomkopogás a parkettán, szuszogás, csammogás illetve hortyogás a matrac felől, sok mindent vélek hallani, amikor nem hallok semmit.

Rohadtul megszokhatatlan, hogy cserélődnek mellettünk időnként az állatok.

Hogy csak tíz-tizenöt évre kapjuk őket ajándékba, aztán a szemünk láttára megöregszenek és meghalnak, miközben mi még mindig fiatalok vagyunk – legalábbis hozzájuk képest, akiket kölyökkoruk óta ismerünk, de előttünk váltak kaffogó-prüszkölő pamacsból diszpláziás, cukorbeteg aggastyánná.

Amikor pedig elveszítjük őket, akkor családtagot vesztünk el, már, ha családtagként tekintettünk rájuk – másként szerintem nem érdemes tekinteni, például azért, mert magunkat fosztjuk meg annak a lehetőségétől, hogy valóban megismerjünk egy másik élőlényt, hogy létrejöjjön egy kötelék, amely egészen biztosan nem fog sem csalódással, sem cserbenhagyással záródni, legalábbis nem az állat részéről.

Ha viszont a család részévé váltak, ha jó életük volt mellettünk, akkor nincs mese, majd' beledöglünk mi is a halálukba.

És megmarad a fantomfájdalom. Meg a fantomvakarás, a fantomtányérzörgés, a fantomkaparászás. 

Ez idővel enyhül, új állat kerül a házhoz, újfajta zajok, érintések, szokások honosodnak.

Nálunk, mert mindig több példány is van belőlük, generációk halnak ki időnként – aztán szép lassan megint benépesül a ház. És bár már más neveket kiabálunk séta közben, másféle bolondériákhoz alkalmazkodunk többé-kevésbé, de a régiek sem múlnak el, ki, teljesen.

Megyek karácsonykor a szüleimhez, és pontosan tudom, hogy az első pillantásom az ajtó melletti kutyakosárra esik majd, amikor belépek. Mindig egy vastag, drapp hátat keresek hiába. Helyette egy fekete-fehér foltosat látok. Pötyi örökölte Bercinek, a világ legflegmább-legnagyképűbb labradorának a kosarát. Nem is tudom, hány éve halt meg Berci pontosan. Néha el is felejtem, hogy meghalt. Hozzá is megyek haza, nem csak anyámhoz-apámhoz.

Pötyi meg talált kutya. Illetve nem talált, hanem szegődött kutya.

Apukám sosem vesz állatot, az ő kutyái mindig kerülnek valahonnan. Szembejönnek, nem tágítanak, beköltöznek.

A mostani (most épp csak egy van) kivételes példány. Úgy értem, kivételeznek vele. Megtehet sok dolgot, ami a néhaiaknak tilos volt, például a hálószobában, az ágy mellett alvás. Gyakorlatilag a nap 24 óráját együtt tölti a gazdájával. Lesz bőven emlék, és lesz bőven hiány, ha majd egy nap elhagy minket ő is.

De most még itt van szerencsére, remélem, ezúttal nem halássza le a pultról a maradék töltött pulykát, míg mi (emberek) a Mennyből az angyalt énekeljük a nappaliban stílusosan.

És rajta, Pötyin kívül itt lesznek mások is karácsonykor, nem csak emberszabású néhaik lepik el a szobát. Egy csomó fantomállat járkál ilyenkor fel s alá. Rajcsúroznak szerintem. Bobi boldog lesz, hogy már senki sem rángat rá pólót, gatyát – ő volt az első kutyánk, akire emlékszem, és akit a fenyők alá temettünk úgy harminc éve, miután vagy 16 évig szórakoztatta az összes gyereket az utcában. Buksi zajos lesz. Naponta felzavarta 25 éve Turpi macskát a fára, így apukámnak minden munkanapja úgy végződött, hogy létrára mászott, és kandúrt mentett (lejönni a cica nem tudott vagy nem mert.)

Lili, Marci, Mirmúr, Frici, Kicsi, Kormi, Viki… Van, amelyikükről az ugrik be, hogy behabzsolta a töltött káposztát, amit Nagyi naivan letett hűlni a konyhakőre, egy másik az ölemben gunnyasztott állandóan, a harmadik meg mászkált a fa alatt a csomagolópapírokon éjszakánként, mert imádta, ahogy zizegnek a tűlevelek… Jönnek fel majd az emlékek sorra.

Az egész életem lényegre törően leírható a velünk egy fedél alatt élő állatok történeteivel. És, ahogy telnek az évek: az egyre több fantomfájdalommal.                          

Kurucz Adrienn