A nagy, fekete kocsidban kényelmes volt a hátsó ülés. Régen sokszor szeretkeztünk rajta, amikor még szerelmesek voltunk. Én beléd, te meg a nőbe, aki csúnyán elhagyott. De ez az aprócska, kicsit sem elhanyagolható tény valójában tényleg mindegy volt, mert ment egy darabig.

Két hónapig jártál utánam, én meg nem vettem fel neked a telefont, és ez téged rendesen feltüzelt. Nem mondanak neked nemet a nők, fürtökben lógnak rajtad, leborulnak a hatalmad előtt.

Én persze más voltam. Engem nem hajlított meg a nagyságod, nem érdekelt a pénzed, és fütyültem rád, te meg futottál utánam, akár egy kamasz. Kiröhögtelek a hátad mögött, ugyan, mit akarhatsz tőlem, jószerivel a lányod lehetnék.

Eggyel nem számoltam csupán, amikor végül beadtam a derekam, és fölényesen igent mondtam az első randevúnkra. Az erőd volt az, amivel végérvényesen levettél a lábamról, az a határtalan és végtelen erőd, amely megmutatkozott a férfiasságodban, az élet szeretetében és a határtalan nagyvonalúságodban is. Ember nem tud így udvarolni, könyvben kéne tanítani, ahogy te csinálod. Könyvbe kellene vésni az életed, a mindent, ami veled történt, mert az példa. Végtelenül erős vagy, kifogyhatatlan a jókedved a nagy fájdalmak ellenére is, melyeket a sors rád szabott.

Felnéztem rád, akkor is, most is, és ott a nagy, fekete kocsi hátsó ülésén is, ahol régen sokat szeretkeztünk, és ahol olyan puha volt az ülés. Boldog voltam, mert újra a te kezedet fogtam, öleltelek, mert így volt elrendelve, hogy ennek kell történnie, újra és újra, mintha valamiféle megmagyarázhatatlan körforgás rabjai lennénk, amelyből nem lehet szabadulni. Ez a mágneses erő úgy kapcsolt össze bennünket, hogy képtelenek voltunk neki nemet mondani.

Amikor beléptünk a lakásod ajtaján, beléptem újra abba az utánozhatatlanul finom illatba, amilyet nem éreztem sehol máshol, akkor egy kicsit úgy éreztem, hazajövök. Kedvem lett volna kiabálni az ajtóból, hogy megjöttem, drágám, csak úgy poénből, hogy röhögjünk egyet, és egyből egymásnak essünk, mert nem vágytam semmi másra, csak rád, a szenvedélyre, amely belőled áramlik át belém, és üt, mint az ipari áram.

Azon az éjszakán azonban nem történt semmi. És mégis minden megtörtént. Némák voltunk, gyönyörű néma rabok egymásba gabalyodva, egyetlen csókba összeforrva, amely kitartott reggelig, és úgy aludtunk el, hogy bennem voltál, örökre, ahogy mindig is, mert ez volt kiszabva ránk, mert amúgy sem tehettünk ellene semmit.

Kár, hogy nem lesz folytatás, mert nem akarod, mert már nem akarom én sem, mert olyan sok minden történt, hogy azokat igazából nem lehet elfelejteni.

Majdnem meghaltam, majdnem meghaltam egyszer miattad is, de megmentettél, hóhérom vagy, és felszabadítóm, nem akarok többé fájni miattad. Félek veled élni újra, félek neked bármit is ígérni, és te is félsz tőlem, rettegsz, hogy mi lesz, ha újra elhagynak, mint az a régi nő, aki egyszer nagyon bántott.

Nekem meg nem kellenek szellemek, nem akarok látni mást, csak magamat a te szemedben, ha veled lennék…

Újra.

Együtt.

Egyszer.

Talán.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Kseniia Perminova