Isztambul kóbor állatai – A török állatszeretet fényei és árnyékai

–

Utcai vagányok

A bő másfél nap alatt, amit Isztambulban töltöttem, annyi fotót lőttem heverésző kutyákról, napon sütkérező macskákról, hogy szabályosan kérlelnem kellett a képszerkesztőnket, hadd kerüljön bele a cikkbe legalább a gyűjteményem negyede… cirka 20 fotó. A városban valóban sok a gazdátlan állat, ami miatt két dolgot is meglepőnek találtam. Először is: ezek az állatok kifejezetten jól tápláltnak tűntek, egyik sem volt az a zörgő bordájú, az éhségtől magát már csak vonszolni tudó nyomorult szőrcsomó. Inkább tűntek formailag hasonlatosnak Misi mókus rokonaihoz, akik az örökké termő fa alatt dőzsölve szinte már meg sem tudnak moccanni. A másik: sehol nem botlottam bele állati ürülékbe (szemben, mondjuk, Budapesttel…), nem csípte az orromat állati vizelet bűze. 

Úgy tűnik, a város lakói keblükre ölelik az állatokat, a macskák bejáratosak a metrókba, a boltokba, a bazárokba, felugranak a pultra, ahol az eladó szeretettel puszilgatja az árva cica feje búbját.

Isztambul kutyáinak és macskáinak jó pár Facebook- és Instagram-oldala van, illetve fajonként egy-egy népszerű filmet is fel tudnak mutatni. A 2020-as Stray című dokumentumfilmben (melyet Elizabeth Lo írt és rendezett) három kóbor kutya, Zeytin, Nazar és Kartal életét követi nyomon, akik összehaverkodnak egy fiatal szírekből álló társasággal, akik szintén az utcán élnek. A másik a 2016-os dokumentumfilm, Kedi – Isztambul macskái, melyet Ceyda Torun rendezett, és hét macska életét mutatja be. (Gyárfás Dorka ÍRT is róla korábban.)

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Cats of Istanbul (@catsofistanbul) által megosztott bejegyzés

Fogalkozása: kóborállat-etető

A modern közösségi rajongás ellenére ez a mértékű állatszeretet cseppet sem új keletű. Az ottomán időkben külön „mancaci” gondoskodott arról, hogy a cicák, kutyák megfelelő ellátásban részesüljenek, amit javarészt a lakosok adományaiból finanszíroztak. Bursában pedig a XIX. században még gólyakórház is üzemelt, ahol a megsérült költöző madarakat látták el. Az állati jogok mellett való kiállás első hivatalos formája is innen származik, III. Murat szultán 1587. március 19-i határozatában tiltotta meg, hogy a lovakat és szamarakat túlzsúfolva tartsák, illetve hatóságilag kötelezték az embereket arra, hogy megfelelően gondoskodjanak az állatok egészségéről és táplálásáról. Akit azon kaptak, hogy nem tartja be az előírásokat, szigorúan megbüntették. A XIX. században is a hatóság hívta fel az emberek figyelmét arra, hogy a pénteket hagyják meg pihenőnapnak az állataik számára, ne kényszerítsék őket munkára, és ne is lovagolják meg őket. Az isztambuli repülőtéren pedig külön helyiség van arra, hogy a kutyák könnyíthessenek magukon.

„Bárcsak lennék árva blöki”

Ám mielőtt felébred benned a vágy, hogy a következő életedben Törökországban szüless újjá négylábúként, hadd kapirgáljam meg a színes, szélesvásznú felszínt. Bár tulajdonképpen elég csak belegondolni,

vajon mi történik egy nagyvárosban, ahol alsó hangon negyedmillió kóbor állat él?

Mi van, ha a kutyák összeállnak egy nagyobb falkába, így akarván erősebb érvényt szerezni maguknak? Hogyan lehet szabályozni őket, megakadályozni, hogy a nőstények minden évben egy-két alomnak adjanak életet? És ki gondoskodik arról, hogy ne terjedjen el járványszerűen a veszettség?

Nos, kisebb-nagyobb lépések ugyan történtek e téren, ám ezek önmagukban nem biztos, hogy elégségesek. Az elmúlt öt évben az országban 1,3 millió állatot sterilizáltak, 2,7 millió állatot oltottak be, és közel 300.000-nek kerestek megbízható otthont a török Környezetvédelmi, Urbanizációs és Éghajlatváltozási Minisztérium közleménye szerint.

Különféle javaslatok is születtek annak érdekében, hogy minél több kutya szerető otthonra találhasson: részesüljenek az örökbefogadó gazdák havi apanázsban,

minden iskola fogadjon be egy-egy kutyát, akiről gondoskodnak, ezzel is erősítve a gyerekek állatszeretetét, illetve mindenkit arra biztatnak, hogy a megmaradt ételekből készítsenek az állatoknak eleséget.

Ezek a módszerek hál' istennek már jóval humánusabbak, mint amivel a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején próbálkoztak, amikor is méreggel igyekeztek a nemkívánatos ebektől megszabadulni. Ez nemcsak feleslegesen fájdalmas véget jelentett az állatoknak, de az emberek számára sem volt épp veszélytelen, hiszen az utcán játszó gyerekek is ki voltak neki téve, illetve az elszórt méreg a csapadékkal együtt beszivárgott a talajba is.

Az internet terjedésével (illetve a halomban álló elpusztított kutyák képével) ez a módszer is nagyobb nyilvánosságot kapott, így a felháborodott tiltakozások nyomására végül beszüntették az eljárást. 

Évente 24 halálos áldozat

Az amerikai CDC (Centers for Disease Control and Prevention, azaz Betegségellenőrzési és -megelőzési központok) az országot a veszettség miatt magas kockázatú kategóriába sorolta. A Global Alliance for Rabies Control statisztikái szerint a kutyák közel fele van csak veszettség ellen beoltva és évente 24 ember hal bele a betegségbe, miközben rengeteg pácienst kezeltek a kórral egy-egy kutyával történt incidenst követően.

A nagy állatszeretet, illetve a vallásos hozzáállás, hogy nem pusztítanak el állatokat feleslegesen, sok baj forrása is lehet. Jó pár önkormányzat úgy oldja meg az ebkérdést, hogy összefogják a gazdátlan állatokat, elviszik őket az erdőbe, és ott magukra hagyják őket. A leghírhedtebb és egyben legszörnyűbb „kutyakezelési” akció 1910-ben történt: mintegy 80.000 kutyát gyűjtöttek össze Isztambulban, majd a közeli kicsi, elhagyatott Sivri szigetére szállították és otthagyták őket. Később ez a sziget „Hayirsiz” vagy „Gonosz” néven vált ismertté.

A kutyák elkeseredésükben egy idő után egymásnak ugrottak, mielőtt éhen és szomjan haltak. Az állatok hörgése állítólag Isztambulig elhallatszott, sokan követelték a kormánytól, hogy sürgősen hozassák őket vissza.

„Nagyon vegyes a törökök állatokhoz való hozzáállása”

– mondja Kovács Andrea, aki évek óta Isztambulban él, és a turizmus mellett önkéntesként macskamentéssel is foglalkozik.

„Általában az a jellemző, hogy ha valaki kutyát vagy macskát akar, akkor fajtatisztát vesz – de még így sem mindenki tartja meg a háziállatát. Sokaknál, ahogy ivarérettek lesznek a kismacskák, kiskutyák, és ivartalanítani kellene őket, jön az első sokk, hogy a műtét milyen drága” – meséli Andi, aki hozzáteszi: van, aki ilyenkor inkább kiteszi egy közeli erdőbe a háziállatát, és otthagyja. „Macskákat gyakran lehet a hordozójukkal, játékaikkal együtt megtalálni.”

A legnagyobb gond Andi szerint, hogy a legtöbben nem gondolják végig, milyen felelősséggel jár egy kisállat, és amikor ráébrednek, mit is vállaltak, túladnak rajtuk valamilyen módon. De olyanok is akadnak, akik etetik, gondozzák a környezetükben lévő gazdátlan állatokat, orvoshoz viszik őket, megpróbálják őket gazdásítani.

„Sok embert ismerek, aki több tucat (!) állatot etet és be is fogad, ami aztán teljesen bedarálja őket. Anyagilag is megterhelő, és a szomszédok is gyakran nehezményezik az állatsereglet jelenlétét.”

Andi azt tapasztalja, hogy olyanok is akadnak, akik megmérgezik, kínozzák a kóbor állatokat, és a gyerekek is van, hogy szórakozásképp bottal kergetik, kővel dobálják a kutyákat.

„Ha az általános hozzáállást kellene összefoglalnom: a kóbor állatok sokszor vagy kellemetlen, megtűrt szereplői az utcáknak és elkergetik őket, vagy lakóközösségtől, kerülettől függően amennyire lehet, odafigyelnek rájuk.

De az a marketing, ami terjeng Törökországról, hogy itt aztán a gazdátlan állatok élete paradicsomi – az egyszerűen nem igaz. Sokaknál kimerül a gondoskodás annyiban, hogy ételmaradékot raknak az utcára, és kész.”

Azonban az önkormányzatok sokat segítenek: a kóbor állatokat ingyen ellátják, oltási napokat hirdetnek, a sebesült állatokat elviszik, meggyógyítják, majd visszaviszik őket oda, ahol felvették őket. De Andi szerint ők sem győzik a sok munkát, a legtöbb menhely pedig rettenetes állapotban van.

„Az ivartalanítás önmagában nem megoldás – az a szaporulat, ami itt van, kezelhetetlen. A macskák tekintetében a természet sokszor megoldja a dolgot – sok a FIP-es cica (macskákra veszélyes fertőző hashártyagyulladás), a kezelésük pedig rettentően drága, de a kutyákat is különböző betegségek tizedelik.”

Állatparadicsom vagy állatpokol?

A szintén magyar Nóra Alanyában él a férjével és két gyerekével, egy népszerű üdülővárosban a török riviérán. Így mesél a tapasztalatairól:

„Törökországban a macskákat nagyon szeretik, ezért a kóbor cicákra jobban odafigyelnek. Cicaparkokat alakítanak ki, és rengetegen etetik őket. A lányaim sulija mellett van egy park teli kóbor macskával, a suli étkezőjéből rendszeresen kiviszik nekik a maradékot, sőt, van egy motoros futáruk is, aki más éttermek maradékait hozza el nekik. A kutyák helyzete sokkal nehezebb, az emberek félnek a kutyáktól, az első dolog, amit tesznek, ha kutyát látnak, hogy egy követ keresnek a földön, amivel elzavarhatják őket.”

Kollégám, Trembácz Éva Zsuzsa is évekig élt a családjával Isztambulban (amit imádott), az állathelyzetről pedig ezt mesélte:

„Minden körzetben megvan, hogy milyen oltások kötelezőek és ajánlottak, ahol mi laktunk, ott a veszettség elleni volt a kötelező.

Egyébként a kóbor kutyák és főleg a macskák annyira hozzátartoznak a városképhez, hogy amikor a török barátnőm először járt Németországban, megdöbbent, hogy ott nincsenek állatok az utcán.

Valahogy a kultúrában is benne van, hogy odafigyelnek a macskákra, és néhol a kutyákra is. Elképesztő, milyen szeretettel bánnak velük. Volt olyan, hogy a pincér sok tányérral egyensúlyozva inkább kikerülte a macskát a lépcsőn, minthogy elzavarja, és olyat is lépten-nyomon lehetett látni, hogy például a könyvesboltban macska alszik békésen az egyik fotelben. De a kutyák is simán odamennek hozzád egy étterem teraszán, senki nem zavarja el őket. Én három év alatt két esetről hallottam, hogy valakit kutya harapott meg, és az egyik a lányom volt, akit a szomszéd család fajtiszta kutyája kapott meg, pedig a három ott töltött év alatt állandóan a kóbor macskák és kutyák »szájából kellett kihúzni« a gyereket. A lányom ott kapott rá az állatvédelemre, állatmentő csoportot alakított a barátaival, úgyhogy mi is vittünk haldokló cicát az állatorvoshoz.”

További források: ITT, ITT, ITT és ITT

A képek a szerző tulajdonában vannak

Fiala Borcsa