„A háziállat családtag lehet, de gyerek nem!” – olvasói vélemény
Megvan az, amikor kétgyerekes szülőként kezd eleged lenni abból, hogy a gyerekmentes, ámde boldog cica- vagy kutyatulajdonos ismerőseidtől folyton azt hallod, hogy „Jaj, mikor az én kutyám nem fogad szót, én úgy oldom meg…” vagy „Jaj, tudom, nekem is, amikor ez van a cicámmal…”. Nem basszus, rohadtul nem tudod. Sőt, tovább megyek: meg sem tudod közelíteni gondolatban. Olvasónk, Dóra írása.
–
Nem tudom, lehet, hogy csak én pörgöm túl, de amikor a nehezen összehozott barátnős videóhívás alatt nem a fél éve nem látott barátnőim arcát látom a kijelzőn, hanem az egyiknek a kutyáját, a másiknak pedig a macskáját, kezd kicsit elgurulni a gyógyszerem.
Kíváncsi vagyok, mennyire élvezné bárki, ha a barátaival folytatott videóhívás alatt, a beszélgetés harmadában azt kellene néznie, ahogy egy hat hónapos (persze cuki) kisbaba a nyálát csorgatja álmában, vagy, mondjuk, eszik.
Bár bevallom én azok közé a szülők közé tartozom, akik nem esnek össze annak a hírnek a hallatán, ha az akár gyerekes, akár gyerektelen barátaim, ha lehet, akkor csak rám kíváncsiak, nem pedig az egész csomagra.
Őszinte leszek, lassan öt éve vagyok itthon két kisgyerekkel, és az embernek nehéz megőriznie a szellemi épségét a felnőtt kapcsolatai nélkül. Ezért egy nagy nehezen összehozott videóhívás alkalmával egyetlen „szőrös gyerekre” sem vagyok kíváncsi.
Inkább a barátaim arcát szeretném látni, hogy legalább virtuálisan a szemükbe nézhessek, miközben beszélgetünk. Mert az, hogy végre úgy beszélhetek, hogy a gyerek nem hallja (vagy mert nem szeretek róla beszélni a jelenlétében, vagy egyszerűen egy felnőtt témáról esik jól társalogni), nekem igenis nagy dolog.
Ehelyett az értékes időm jelentős része arra megy el, hogy a két gazdi egymás háziállatáról áradozik, akiket persze premier plánban van szerencsém nézni a képernyőn, mert nyilván ők semmilyen privát beszélgetésben nem gátolják a gazdájukat, hiszen egyáltalán nem is értik, amit a gazdájuk mond.
Ó, és az egészben a kedvenc részem, hogy ezeknek az ágyban párnán, illetve ágyban, takaró alatt fekvő kis kedvenceknek a gazdijai megjegyzés nélkül, de azért csendben megbotránkozva hallgatják, hogy a gyerekeim még mindig velem alszanak.
Ugye, mindenki érzi, hogy milyen visszás helyzettel állunk szemben?
Lényegében ebben az olvasatban extrémnek számít, hogy azt a minimális érzelmi biztonságot megadom a gyerekemnek, amit ők még a kutyájuktól meg a macskájuktól sem tagadnának meg.
Fura egy világ, én csak annyit mondok.
De persze, értem. Vettem a lapot, van azért hasonlóság.
Például, amikor abban a korban van a gyerek, hogy mindent visszahoz, mint egy jól képzett kiskutya.
Azt viszont még sosem hallottam, hogy valakinek negatív hatással lett volna a felnőttekkel való szociális kapcsolataira egy háziállat, vagy hogy évekig nem tudta volna rendesen kipihenni magát miattuk.
Mielőtt még mindenki elkezdene kiakadni, hogy milyen kutya- és macskaellenes szörnyeteg vagyok, megjegyezném, hogy nekem is volt kutyám, ovis koromtól egészen fiatal felnőttkoromig. Az ágyam végében aludt egy takarón mindvégig, aztán amikor ideiglenesen külföldre költöztem dolgozni, és megtudtam, hogy el kell altatni, mert olyan beteg volt már, az összes spórolt pénzemből repülőjegyet vettem, hogy hazajöhessek és elköszönhessek tőle.
Úgyhogy mindenki megnyugodhat, teljesen tisztában vagyok vele, milyen szerepet tölthet be egy háziállat egy ember életében. Igazi családtaggá válhat.
Szőrös gyerekké viszont soha.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61
