„Jézusom, de vékony vagy, szerintem híznod kéne még öt kilót!”
„Egyél már, mert elfogysz!”
„És akkor miket eszel? Semmit?”
„Hogy lehet meginni azt az undi zöldséglevet?”
„Most komolyan nem eszel kenyeret meg tésztát? De akkor mit eszel?”
„Semmi bajod nem lesz, ha eszel ebből egy kicsit!”
„Tényleg nem iszol alkoholt? Hogy bírod?”

Erre az utolsó mondatra azonnal tudok válaszolni: ha ilyen kérdéseket kapok még néhányszor, akkor sehogy. De viccet félretéve: bírom. Mert egyvalami nem kérdés: ki kell bírni.

Épp az előbb írtam le valakinek, aki kérdezett a hogylétem felől, hogy életem hátralévő, állandó projektje az lesz valószínűleg, hogy működésben tartsam a testem. Soha nem gondoltam volna, hogy leírom ezt a mondatot, de problémáim vannak az evéssel, teljesen újra kellett gondolnom az étrendemet és az életvitelemet, és ezt különböző okokból nem mindig egyszerű teljesíteni.

Először is azért, mert jó néhány dologból automatikusan kiesel, ha nem iszol/eszel „rendesen”. A baráti vacsorák és összejövetelek ugyanis átrendeződnek körülötted. Az csak egy dolog, hogy meg kell állnod, te bizony nem eszel a gusztusos olasz tésztából, nem kéred, hogy szedjenek a pörköltből nokedlivel, sőt viszed magaddal a külön elkészített kis levedet vagy „tápodat” – de aztán huss, máris kapod a kérdéseket vagy kellemetlen megjegyzéseket, amiktől kurva szarul érzed magad. 

Naná, hogy én is szeretnék kacsapecsenyét zabálni káposztás cvekedlivel, és el sem tudom mondani, mennyire ellátogatnék a kedvenc indiai éttermembe – de nem tehetem meg. 

Helyette minden áldott nap préselem az adott napra kiporciózott zöldségeket, és fermentált zöldséggel kezdem az étkezést, hogy a bélflórámat is támogassam. Ezen kívül borzalmas ízű spirulinát keverek a kipréselt uborkához, zellerhez és spenóthoz, és alaposan megválogatom, milyen alapanyagból, mikor mit eszem. Ami igazán kemény ebben, hogy mindezt nem azért teszem, hogy elképesztően vékony legyek, hanem mert ki kell sakkoznom, mikor számíthatok az anyagcserém végtermékére. És ez bizony egy kőkemény háború, amiben még nincs megfelelő stratégiám, hiszen csak most próbálom kisilabizálni, mi lehet a megfelelő haditerv önmagam és a hely között, ahová a király is gyalog jár.

Ez is egy olyan dolog, amiről nem beszélünk: lassan két hónapja, amióta visszahelyezték a sztómámat, krónikus hasmenéssel bajlódom. Nem igazán segít a gyógyszer, és bárhogy kísérletezem az étrendemmel, ideig-óráig jelent csak megoldást bármi. Az étel egyszerűen csak átszalad rajtam – valamikor lassabban, valamikor gyorsabban, és mindez nemcsak az elfogyasztott étel állagától függ, hanem az érzelmi állapotomtól is. Ha például mennem kell valahová, amiatt kezdek el stresszelni, nehogy befossak ott (szó szerint, és bocsánat).

A stratégiám eddig az volt, hogy fermentált zöldséggel kezdtem a napot, és hogy az erősen megtépázott bélflórámat még inkább támogassam, bevettem pre- és probiotikumokat is. Kifacsartam a zöldséglevemet, és délig apránként megittam. Délben ettem először, addig nagyobb baj nem történt. A glutént, tejet és cukrot szinte teljesen kiiktattam az életemből, továbbá alig eszem fűszeres és zsíros ételeket, és tényleg jobban járok, ha ezt betartom, mert a múltkor például egy ujjbegynyivel több gyömbért tettem a vacsorámba, és egész este a fajansszal barátkoztam. A stratégiám további része az volt, hogy délben, délután és este ettem szilárd ételt, de mostanra rájöttem, hogy ez azért nem jó, mert így nemhogy egész este a vécére járok, hanem még éjszaka is fel kell kelnem jó párszor. Van, hogy visszaaludni se merek, annyira rettegek a hasmenéstől. 

Úgyhogy most épp váltok, és nem tudom, ez lesz-e a végső megoldás: megreggelizem, tízóraizom, ebédelek, uzsonnára még bekapok valamit, és vacsorára megiszom a leveimet (amit nem szeretnék elhagyni, mert az egyetlen dolog, ami jót tesz a szervezetemnek, de sajnos az nem kivitelezhető, hogy csak ezeken éljek).

És itt jön az újabb nehézség: nem megyek vacsorázni a többiekkel. Tudom, nem ez az élet legnagyobb problémája, de furcsa, megkülönböztetett érzés úgy ülni egy társaságban a vacsoraasztalnál, hogy nem eszem semmit. Mert jönnek a kérdések:

„Most akkor tényleg nem eszel semmit? De biztos, hogy semmit? Ez gluténmentes!” – és rámutat a tekintélyes méretű rántott húsra, ami gluténmentes bundába van bugyolálva ugyan, de az tök mindegy, mert gluténmentes lisztet sem eszem, és olajban sült dolgok sem a kerülhetnek a gyomromba.
„Ilyet ehetsz, ez vegán sajt!” (Akarod mondani, kókuszzsír, térfogatnövelő és stabilizátor?)
„De most frankón nem ihatsz egy pohár bort se? Egy pohárral csak ihatsz.”
„Tényleg nem kívánod az alkoholt? De ez hogy lehet?” (Úgy, hogy a belem hat hétig a hasamon lógott, és valahogy nem érzem, hogy újra visszafeküdnék a műtőasztalra. Nem mintha ez csak az alkoholfogyasztáson múlna, és azt se mondom, hogy mindig így marad, de egyelőre frankón nem kívánom a piát.)
„Akkor csak vizet iszol? Te szegény!” (Igen, mind közül ez esik az embernek a legjobban: a „te szegény”.) 

Mert értitek, nem elég ezt így önmagában megvalósítani, megküzdeni magaddal, hogy minden szabályt betarts a saját érdekedben, de még az is egy külön akadály, hogy állandóan szembesülj vele, ha társaságba mész. És akinek több társasága is van, mint nekem, ott ez külön-külön téma minden egyes alkalommal. Rendesen nehezítő tényező, nem érzem tőle jobban magam, és amikor még azt is hozzáteszik, hogy ha vizet iszom, akkor nem is vagyok annyira jó fej, na, az aztán a hab a tortán. (Persze mindezt viccesen, de minden viccnek a fele komoly, ezt is tudjuk.)

Tudom én, hogy nem rosszindulatból csinálják, hanem azért, mert így vagyunk nevelve: a közös kajálás egy program, ahogy az ivászat is. Aki ebből kimarad, az nem csapatjátékos. Persze ugyanúgy szeretik, csak már nem abban a formában része a bandának, mint addig. 

Egyébként nem vagyok kórosan vékony. A 174 centis magasságomhoz 59 kiló vagyok, amire lehet mondani, hogy nem az ideális súly, de én jól érzem így magam, nem akarok többet felszedni. Egy hete újrakezdtem a sportot, szépen építem vissza a testem, és leküzdöm valahogy ezt a krónikus hasmenést is. 

  

Azt meg igazából egyáltalán nem bánom, hogy rá vagyok kényszerítve egy új életmódra, mert sokkal szebb a bőröm, jóval tisztább a tudatom, frankón méregtelenített a testem, nem voltam másnapos x ideje, és sokkal jobb a teljesítőképességem is, ha nem tömöm tele magam hülyeségekkel. 

Persze, mindezt malőrök nélkül véghez vinni lenne igazán dicsőség, de kár volna tagadni, hogy plusz motivációt ad, hogy soha többé ne legyen beteg a bélrendszerem. (És úgy mondom ezt, hogy tudom, mindez nem csak rajtam múlik.)

De igazán jólesne, ha nem kellene soha többé ilyen kérdésekkel szembesülnöm. Úgyhogy ha legközelebb megkérdezed valakitől, miért nem eszik „rendesen”, kérlek, gondolj arra, hogy talán oka van rá.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Morozov_photo