Dr. Kunetz Zsombor: „Nagyon sokan fognak meghalni ellátás nélkül, ha nem lesz változás”

–

Kurucz Adrienn: Olvasta a Szabad Európa cikkét, amely rávilágít arra, hogy a műtéti várólistákkal kapcsolatban hamis illetve kozmetikázott statisztikai adatok állnak a betegek rendelkezésére? Ha igen: meglepődött?

Kunetz Zsombor: Olvastam, és nem, nem lepődtem meg. Már 2022-ben elkezdődött a várólisták „mókolása”. Akkor vették ki a rendszerből a jövőbeni beavatkozások várható időpontját, csak az maradt, hogy az elmúlt félévben sorra került betegek átlagosan mennyit vártak. Ez a statisztika szempontjából csinosabb képet fest, de teljesen félrevezető. Ráadásul a korábbi műtéti tételeknek csak a felét mérik ma már. Ezért is torz a kép.

WMN/K. A.: Vannak más trükkök is?

K. ZS.: Persze. Vegyük például a csípőprotézis-műtéteket. Ha valaki elesik, és combnyaktörést szenved, sürgősséggel megoperálják. Ő nyilván nem volt eredetileg várólistán, mint azok a betegek, akiknek annyira beszűkült a mozgása, hogy azt már csak egy protézis beültetésével lehet megoldani. De az új szabály szerint mégis fel kell vinni – majd rögtön le is kell venni őt a listáról. Így a „várakozási idő” esetében egy-két nap, ami lehúzza az átlagot. És ezt kötelező csinálni: ha nem teszik, a kórházat megbüntetik.

A beteg megnézi, mit ír a NEAK-honlap: három hónap a várakozási idő. Aztán a valóságban azt tapasztalja, hogy kilenc hónap. És még az is előfordul, hogy kap egy időpontot, aztán azt újra és újra módosítják – ezt a rendszer már nem is látja. Ezek a „soft” manipulációk.

WMN/K. A.: Pálosi Mihály, a NEAK főosztályvezetője azt nyilatkozta tavaly a Magyar Kórházszövetség konferenciáján, hogy, ha a betegek vállalnák az 50 kilométeres utazást, akkor hamarabb is sorra kerülhetnének egy másik kórházban.

K. ZS: Ebben talán lehet igazság, de ez nem magyarázza az általános torlódást. A nagy baj egyébként az, amit nem látunk: a képalkotó diagnosztika, a szövettan késlekedése. Ha valaki hónapokat vár egy CT-re tumorgyanúval, vagy két hónapja nem kapja meg a szövettani eredményét – az halálos lehet. És ezeket senki nem méri.

WMN/K. A.: Nemzetközi viszonylatban milyen a helyzet nálunk ezen a téren?

K. ZS: Attól függ, mi a viszonyítási alap. Ha Európát nézzük, például Németországban alig van várólista. Skandináviában is működik a rendszer. Anglia kivétel, ott valóban küzdenek hosszabb várakozásokkal – de legalább mindent mérnek, nyilvánosan. Nálunk viszont hamisítják a statisztikát.

WMN/K. A.: Sokszor hallani azt is, hogy a hosszú várólisták oka a forráshiányon túl az orvosok motiválatlansága. Azaz: mivel nem teljesítményalapú a bérezés, a fizetésen nem változtat az, mennyit műt valaki.

K. Zs: Ez így van. Mondok erre egy példát. Amikor elkezdtem dolgozni annak idején a Baleseti Intézetben, az akkor egy világszínvonalú intézmény volt. A műtéteknél úgy volt a betegcsere, hogy amikor varrták össze az egyik beteget a műtőben, a következő már lenn volt a műtő előterében, az altatóorvos már szúrta, és várta, hogy álljon be az érzéstelenítés, és a műtő fertőtlenítése után kezdődhetett az újabb operáció. Gyakorlatilag egy 15-20 perces szünet után a következő beteg műtétje már megkezdődött. Hallomásból tudom kollégáktól, hogy ma ez 15-20 perces fektetési idő egy óra alaphangon. Egész egyszerűen arról van szó, hogy ha én egy beteget operálok meg egy nap, akkor is ugyanazt a pénzt kapom, mint ha hármat vagy tízet – a teljes személyzetre igaz ez, nemcsak az orvosra. Elveszett a motiváció. Ennek az egyik oka a hálapénz ilyen észszerűtlen módon való kivezetése volt. Nem kérdés, hogy ki kellett vezetni, csak nem így.

Egyik napról a másikra kriminalizálták a hálapénzt, de nem vezettek be helyette teljesítményalapú rendszert. Elvették az utolsó hajtóerőt is, ami még benntartotta a szakembereket.

Sajnos az is megtörténik – ez is hozzájárul a várólisták növekedéséhez – hogy a kórháznak az orvoshiány miatt szüksége van bizonyos főorvos urakra. Ezek a főorvos urak megtehetik azt esetleg, hogy 8 óra helyett csak 5 vagy 6 órát tartózkodnak az intézményben. És abban az államtitkárságnak igaza van, hogy szeretné ellenőrizni, a munkavállaló a munkahelyén tartózkodik-e munkaidő alatt. Az más kérdés, hogy milyen stílusban teszi.

Aztán a várólisták kapcsán beszélni kell arról is, hogy gyakorlatilag vezetés nélkül maradt az egészségügy, bedobták a gyeplőt a lovak közé, így a magánszektor a saját jogán, saját tőkebefektetései mentén el tudott kezdeni növekedni, és jelentős elszívó hatása van. Ne felejtsük el, hogy a hálapénz kivezetése az orvosbérek emelésével és a szolgálati jogviszonnyal együtt érkezett. Aki a szolgálati jogviszony alól szeretett volna kimenekülni, az elment a magánszolgáltatókhoz, mert ezeknél dolgozni kényelmesebb, kiszámíthatóbb, nyugodtabb. A magánszektorban nincs annyi konfrontáció: jön a beteg, ellátják, elmegy. Az államiban viszont nincs hova tovább küldeni a beteget, nincs ápolási otthon, nincs hely máshol, mindenki egymás ellen dolgozik.

Gyakorlatilag sikerült az állami szektorban egy olyan rendszert teremteni, ahol mindenki mindenkinek az ellensége.

Az orvos veszekszik a másik orvossal, mert nem tudja átadni a beteget. Ha lehívják konzíliumba, nem tud menni, mert kevesen vannak, és neki az osztályon is el kell látni a beteget. Ha át akarja küldeni egy másik osztályra a beteget, akkor megkapja, hogy „ne küldd ide, mert tele vagyunk”. Teljes szervezetlenség van: az orvos tolja be a harmadik beteget is, miközben a negyediket kellene vizsgálnia, mert nincsen betegszállító fiú, és intézi a nővér munkáját is. És akkor nem beszéltünk még a műszerezettség hiányáról. A másik oldalon pedig ott vannak a betegek, akik érthetően türelmetlenek, mert sokat kell várni.

WMN/K. A: Az olykor varázsigeként emlegetett „egynapos sebészet” elterjedése megoldás lehet a hosszú várólistákra?

K. Zs: Az lehetne, ha rendszerszinten gondolkodnának. Több nővér és orvos kellene a rendszerbe ehhez. Ha lennének erre külön egységek, ha tágítanák az indikációs köröket. Ha nem a pénz határozná meg, hogy ki mennyi időt tölt kórházban. A hálapénzes időkbe nyúlik vissza ez a történet is. „Kis műtét kis pénz, nagy műtét nagy pénz”. Ha a betegnek be kell feküdnie három napra, akkor komolyabban veszi a műtétet. Ha bemegy és másnap kijön, akkor nem annyira, és nem is nyúlt be mélyen a zsebébe ilyen esetekben. Éppen ezért rengeteg olyan ellátás kimaradt az egynapos sebészet köréből, amit nem tettek bele, pontosan azért, hogy maradhasson a hosszabb kórházi ellátás.

Az egynapos sebészet elterjedéséhez szükség lenne kisebb ellátóhelyekre, ahol el tudnak látni olyan betegeket, akiknek a problémája nem igényel befektetést. Gondolok itt például egy inzulinbeállításra. Így nem foglal el a beteg egy magasabb szintű ellátási egységben egy helyet. Tehermentesíthetnék a kisebb ellátóhelyek a nagyobb intézményeket. Jelenleg ott tartunk, hogy mondjuk a SOTÉ-n, ami egy egyetemi szintű, legmagasabb fejlettségű rendszer, a kisebb kórházak alkalmatlansága és befuccsolt sebészete miatt sérvet kell operálni vagy vakbelet, ami nonszensz, hiszen nekik nagyon komoly műtéteket kellene végezniük.  

Fontos szerepe lehetne az átalakításban az egynapos sebészeti műtétekre alkalmas magánszolgáltatóknak is. Én most a következőt csinálnám: nagyon megtolnám az egynapos sebészetet a magánszolgáltatók felé, emelném a kvótát. (A NEAK meghatározott számú vizsgálatot, beavatkozást vagy műtétet támogat egy adott magánszolgáltatónál, ez a kvóta – a szerző.) De kikötném, hogy két évig nincsen új felvétel, tehát az állami szektorból nem mehet át senki magánszolgáltatóhoz és nem emelhet óraszámot sem. Hogy ne okozzon a lépés még nagyobb tudás- és humánerőforrás-elszívást az állami rendszerből.

WMN/K. A: Valóban az lenne a kormány célja, amit sokszor rebesgetnek, hogy az állami ellátás színvonalának emelése helyett a magánellátásba tereljék az embereket?

K. Zs: Ha ez lenne a cél: kiszervezni az állami ellátást a magánszolgáltatók felé, akkor ezen már el kellett volna kezdeni a cél megszületésekor dolgozni, hogy ez az átcsatornázás minél finomabban, minél gyorsabban és minél egyszerűbben menjen végbe. Ugyanis, ha ez nem így történik, az politikai bukás.

Semmi jele nincsen, hogy itt történt volna olyan, hogy valaki megpróbálta volna a magánszolgáltatói oldalt felkészíteni arra, hogy a betegeket áthúzzák. De ettől még ez történik.

És azért veszélyes, mert a magánszektor nincs készen rá. Nincs megyei szintű magánkórházi kapacitás, nincs onkológia, nincs komplex ellátás. A magánellátók a kis rizikójú, egyszerűbb ellátást biztosítják. Mert ennek a költségét tudják kigazdálkodni. A szükség lehet, hogy ki fogja kényszeríteni a változást. De addig hosszú éveken keresztül nagyon sokan fognak meghalni ellátás nélkül. Ha zsebből kellene fizetni mindenkinek a csípőműtétet, az emberek négyötöde nem kerülne műtőasztalra.  

WMN/K. A: Ön szerint mi lenne a legelső lépés a pozitív változáshoz?

K. Zs: Legyen meg a politikai akarat a változásra! Ez az alap. Aztán kellenek hozzáértő emberek, akik meg is tudják tervezni a változást. Szükség van nagyon komoly finanszírozásra is. Ha ez a három tényező nincs meg – az akarat, a szakértelem és a pénz –, akkor bármit mondunk, az csak szólam. Mert ez egy összefonódó rendszer: ha valahová belenyúlunk, máshol is történik valami. A jelenlegi rendszer nem összeomlott – hanem vezetetlen. És ez a legnagyobb baj.

Kurucz Adrienn