Őspizza és töltött egér – ennél úgy, mint a pompejiek?
Egyre többet tudunk arról, hogyan éltek, ettek és emésztettek az ókorban
A régészek nemrég egy izgalmas leletre bukkantak Pompejiben: egy csaknem kétezer éves freskóra, amelyen egy őspizza – azaz a ma ismert pizzához kísértetiesen hasonlító étel – is felfedezhető. Egy történészekből, régészekből, építészmérnökökből és önkéntesekből álló csapat 2001 óta vizsgálja a pompejiek mindennapjait az étkezési szokásaikra és az étkezéshez való viszonyukra fókuszálva. A felfedezéseik nyomán változatos kép rajzolódik ki ennek a tragikus véget ért városnak az életéről. Filákovity Radojka írása. (Az elmúlt hetek – khm, évek – tapasztalatai alapján ideírjuk, hogy az alábbi írás némi humort, sőt iróniát is tartalmaz, ám a történelmi tények elferdítése nélkül készült.)
–
Pompeji ma is egyedülálló és fontos régészeti lelőhely, aminek nyomán pontos képet kaphatunk az ókori római városok életéről. A Vezúv kitörésekor keletkező forró gáz- és hamufelhő, ami beborította, ugyanis nemcsak az emberi testeket konzerválta bizonyos mértékben, hanem a szerves anyagok nagy részét, beleértve az élelmiszereket is. Ennek következtében például egy herculaneumi kemencében egy tökéletesen konzerválódott vekni kenyeret találtak. Egy nemrég felfedezett freskó pedig további érdekességekre is utal a pompejiek étkezését illetően.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
De lássuk, mit is ettek a hajdanvolt város szerencsétlenül járt lakói!
Dobj ide egy kis halszószt, Jóska – de csak az íze kedvéért
A pompejiek azt vallották: halszósszal minden finomabb! Egyik legnépszerűbb ételük, a garum, igazi umamibomba volt. A sós és kissé fűszeres halalapú szósz nagyjából azt a funkciót töltötte be, mint napjainkban a ketchup – bármit fel lehetett turbózni vele. Gazdagok és szegények előszeretettel használták a proteinben gazdag ízesítőt, amit a kutatók szerint nagyjából a mai vietnámi halszószhoz lehetne hasonlítani. Összefutott a nyál a szádban, igaz? Akkor hadd meséljem el, hogy is készült ez a közkedvelt finomság.
A halat – vagy gyakran csak az el nem fogyasztott részeit: a kopoltyúját, máját, farkát, uszonyait – hetekig, de akár három hónapig is erjesztették. Így kvázi a ma is népszerű fermentálás technikájával nyerték ki a fincsi szaftot, amit a pompejiek annyira szerettek, hogy még desszerteket is nyakon öntöttek vele.
Ha egy pillanatra te is elgondolkodtál azon, milyen (mondjuk így) erőteljes illata lehetett ennek a titkos hozzávalónak… igen, jól sejted.
Annyira intenzív, hogy amikor a kutatók rábukkantak egy garumot tartalmazó üvegcsére, még mindig érezni lehetett annak aromáját – számolt be a National Geographic magazinnak Benedict Lowe, az Észak-alabamai Egyetem professzora, aki 2009-ben egy kollégájával elemezte a szósz kémiai összetételét, és felfedezte, hogy az az umamihoz hasonló. „Van egy mintám belőle… valahányszor kinyitom, az egész szoba bűzlik tőle” – tette hozzá.
Szia, uram, tizenöt deka lett a töltött pele, maradhat?
Ha ezek után még kételkedtél volna, hát itt az ékes bizonyítéka annak, hogy Pompejiben tudták, mitől döglik a légy – esetükben a rágcsáló.
Mert a halszósszal nyakon öntött bárminek nem volt párja ugyan, azért hasonlóan népszerű specialitásnak számított a töltött rágcsáló, amihez egy pelefélét, a modern egerek nagyobb és húsosabb ősét használták.
A belőle készült fogást leginkább a gazdagok fogyasztották: miután nagy műgonddal és egy erre speciálisan kialakított kerámiaedényben felhizlalták a rágcsálót, egy korabeli szakácskönyv szerint disznóhússal, borssal és fenyőmaggal töltötték meg, majd megsütötték. És kitalálod, mivel bolondították meg? Igen, a halszósszal, hiszen anélkül semmi sem az igazi.
Ha még mindig fanyalogsz, gondolj csak arra, mit mondana Joey Tribbiani: a disznóhús jó, a bors és a fenyőmag jó, a halszósz jó, a kisegér (mondjuk, hogy) jó – hát akkor mi ebben a hiba?
És noha írásos leletek szólnak arról, hogy a felsőbb társadalmi osztályokban rendszeresen fogyasztottak flamingókat is, ezt még egyetlen tudományos felfedezés sem igazolta. A már említett Lowe professzor szerint valószínűleg nem is fogja, ez ugyanis tipikus esete lehet a történelmi nagyotmondásnak. A korszak írásos hagyatéka leginkább szenátoroktól és más felsőbb osztálybeli emberektől származik, akiknek alapvető érdekük volt, hogy jobb színben tüntessék fel a társadalmukat.
De akkor valójában mit ettek még a halszószos cuccokon és a töltött rágcsálón kívül?
A pompejiek étkezése változatosabb volt, mint hinnéd
Alapvetően halközpontú volt, persze (nem hiába rajongtak a szószocskájukért), de sertést, kecskét és birkahúst is előszeretettel fogyasztottak. Ha gyümölcsökről volt szó, a fügét, a datolyát, a szilvát, a barackot és többek között a szőlőt preferálták – utóbbit persze folyékony formában is. A zöldségek közül pedig az egyik legnagyobb kedvenc az olívabogyó volt.
Az ősi pizza mellett azonban a lasagne egy kezdetleges verzióját is fogyasztották – paradicsom nélkül természetesen, hiszen az csak a XVI. században jutott el Európába –, hússal, ricottával és egy réteg tésztával.
Az étkezés különösen fontos rituálé volt számukra.
A reggeliért nem rajongtak, a vacsorának viszont, különösen a gazdagok, megadták a módját: ezek az ünnepek általában délután kezdődtek, és néha egészen a hajnali órákig tartottak. Az újabb és újabb fogásoknak pedig a klasszikus módszerrel, ledugott ujjacskával csináltak helyet.
Az anyag nem vész el, csak átalakul
Az ókoriakra sok mindent lehet mondani, azt azonban nem, hogy szemellenzővel éltek volna: mindennap emlékeztették magukat arra, hogy az élet örök körforgásában az anyag végül hol végzi és mivé válik. Ennek ékes bizonyítékát az ókori római konyhákban találjuk.
Mert bár a modern embernek a töltött pelére sem indul be a nyálelválasztása (mondjuk, láttam már sok furcsaságot, úgyhogy a biztonság kedvéért: ugye, nem?), mégsem ez a római étkezési kultúra legvisszataszítóbb része, hanem paradox módon maga a konyha.
Az ugyanis nagyjából minden háztartásban fülledt, sötét és büdös volt – utóbbi legfőképp azért, mert a főzőfelületek közvetlenül a latrinák mellett helyezkedtek el.
A rabszolgák az ételhulladéktól kezdve mindent (és most inkább bele se gondoljunk, mi mindent) közvetlenül oda öntöttek. A rómaiak ugyanis nem értették az összefüggést a higiénia és az egészség között, nem voltak tudatában a baktériumok és a keresztfertőzés fogalmának.
Ennek ellenére – vagy éppen ezért – az étkezéseik során úgy dicsőítették az életet, hogy közben mindig emlékeztették magukat annak végességére (a vécés konyháikat elnézve jól is tették).
Így kaptak helyet például csontvázak szimbólumai az ünnepi csészéken vagy éppen az étkezők díszítésében.
Korábbi cikkében a New York Times beszámolt egy négy évvel ezelőtti oxfordi kiállításról, amely a pompeji étkezési kultúra köré szerveződött: itt mutatták be azt az ebédlőpadlón talált mozaikot is, amely egy teljes alakos emberi csontvázat ábrázol, mindkét kezében üres boroskancsóval. Mi ez, ha nem a carpe diem félreértelmezhetetlen üzenete!
Kiemelt kép forrása: Getty Images / Culture Club / Contributor
