„Én is megéltem, milyen, amikor nem kellek” – Interjú Puskás Dáviddal, A kripli rendezőjével

–

Széles-Horváth Anna/ WMN: Néhány nappal az interjúnk előtt láttam az előadást a Centrál Színházban és még mindig gyakran eszembe jut egy-egy jelenet vagy mondat: sokáig fogom vinni magammal. Igazán határozottan nyúltál a történethez, ezért a közönségnek is könnyű volt felvenni a fonalat, még ha a tragikomédia ellentmondásos érzéseket is rejt magában. Régóta dédelgetett álom vagy nem várt találkozás hozta el A kriplit számodra?

Puskás Dávid:Ha léteznek véletlenek az életben, akkor én teljesen véletlenül húztam ki a hatalmas paksamétából ezt a darabot néhány évvel ezelőtt. A színházban szeretünk pár évre előre tervezni, és emiatt folyamatosan darabokat olvasunk. A kripli már a történet elején olyan hatást tett rám, amit nem minden nap érez az ember. Amikor becsuktam a könyvet, azonnal tudtam: ezzel valamit kezdenem kell. Persze, akkor még szóba sem került, hogy megrendezem. Szépen lassan alakult a dolog. Amikor először említettem édesapámnak (Puskás Tamás, rendező, színházigazgató), ő is helyeselt, hogy nagyon jó történet. Végül megbeszéltük: a kisszínpadon megcsinálhatom a darabot. Szécsi Bence már a társulat tagja volt, tudtam, hogy ő játszaná Billyt. Apám pedig azt mondta, hozhatok egyetemi hallgatókat a többi szerepre, és használhatom a jelmezraktárat.

SZ. H. A./ WMN: Igazán korrekt ajánlatnak hangzik.

P. D: Valóban, én is így gondoltam – nagy lehetőségnek tartottam ezt is, hiszen azelőtt egy rövidfilmet rendeztem. Szóval ki is találtam a díszletre egy nagyon egyszerű, vitorlavászonnal készülő megoldást, hogy pár ezer forintból ki tudjam hozni.

SZ. H. A./WMN: Hogyan lett mégis ebből néhány év múlva premier a nagyszínpadon?

P. D.: Első körben leültem a szöveggel újra, és húztam belőle körülbelül harminc oldalt – ez egyébként az a változat, amit most a közönség láthat –, mert úgy éreztem: így még sűrűbb és kompaktabb lehet.  Amikor megmutattam a szüleimnek az átdolgozást, édesanyámnak (Básti Juli színésznő ) annyira tetszett ez a verzió, hogy rögtön azt mondta: szeretne játszani benne. Csakis Eileen szerepére tudtam őt elképzelni. A beszélgetéseink közben aztán ő hozta fel, hogy milyen jó lenne Mucsi Zoltánt felkérni Mamus szerepére: ők már régóta szerettek volna egy darabban színpadra lépni. Ezután nem sokkal felmerült bennünk Stefanovics Angéla személye is, mint Bartley megformálója. Szóval elkezdett életre kelni az egész, bár még csak gondolatban.

SZ. H. A./WMN: Egy hasonló szereplőgárda pedig már egyértelművé tette, hogy nem az eredetileg tervezett helyszín marad?

P. D.: Valójában ezt még itt sem gondoltuk, de mivel erre a tervre már kaptam némi büdzsét, elkezdtem a díszleten töprengeni. Megkerestem Bagossy Leventét, akivel órákon át beszélgettünk arról, mi az elképzelésem. Mivel a történetben Kate és Eileen boltja a központi helyszín, szerettem volna, ha abból rakhatunk ki minden mást. Amikor pár hét múlva Levente megmutatta a makettet, úgy éreztem: az elmúlt 5-10 év egyik legszebb és legkifejezőbb díszletét látom. Egyszerű és nagyszerű, igazán letisztult, a szélek felé szinte teljesen elfogy. Kicsit úgy, mint a levegő az emberek körül egy hasonlóan zárt közösségben, mint amit az ír szigetvilág jelent. Azt hiszem, a díszletterv volt az a pont, ahol már látszott a konkrét koncepció, Papsz pedig úgy érezte: nagyszínpadon a helye.

SZ. H. A/WMN: Húsz évvel ezelőtt a Radnóti Színház mutatta be itthon A kriplit – Lengyel Tamással a főszerepben -, és emlékszem, milyen pozitív visszhangot kapott Varró Dániel leleményes fordítása. Neked mi volt a viszonyod ezzel a szöveggel?

P. D.: Valójában én ebbe is szerettem bele. Amit Martin McDonagh megírt 10/10-esre, azt Varró Dani még feltolta 11-ig. Elképesztő az a világ, amit megteremtett a sajátságos szórenddel. Nem állítom, hogy ez egyszerű feladatot jelentett a színészeknek, viszont az egész történet lényegét emeli ki a nyelvezet. Kifejezetten fontos volt számomra, hogy olyan tempóban halljam vissza a szöveget a színpadon, ahogy azt a fejemben elképzeltem. Gyorsan, szinte nyelvtörő magasságokban kellett megvalósítani ezt a színészeknek, mert úgy éreztem, aki ebben él nap mint nap, attól így hangozhat természetesen.

Az egész olyan, mint a hegedűszóló. Nem lehet féltempón húzni: muszáj füstölnie a húrnak.

Sz. H. A./WMN: A helyzet humora is éppen ebben rejlik: a kitekertnek ható beszéd és a trágárság olyan zsigeri, akár a levegővétel. Bennem a tempó kapcsán még az is felmerült, hogy nagyon jól rezonál a mai világ ritmusára.

P. D.: Ki tudja? Talán ez már a koromból is adódik, hiszen én is annak a generációnak a tagja vagyok, amely sokat találkozik rövidebb videós tartalmakkal, és ez csökkenti a fókuszálás időtartamát. Miközben mégis ez a parázsló tempó domborítja ki leginkább az ellentmondást, hogy egy szigeten, ahol nem történik jóformán semmi, a legkisebb hétköznapi esemény is hír számba megy. Másképp nem lehet kibírni a kilátástalanságot és az unalmat.

Sz. H. A./WMN: Gondolom, sokat kérdezik, és sokat is fogják még, milyen rendezni az anyukádat. Nekem ennek kapcsán inkább az jutott eszembe, hogy valójában létezhet-e rendező, aki nálad jobban beleláthatná Básti Juliba azt a színházi szerepet, ami tulajdonképpen a szülői szerep szimbóluma? Amikor Eelien a „fogadott fiával” való vita után, – amit egy mély csalódás előz meg – azért visszafordul a kérdéssel, hogy „Kérsz krumplinudlit vacsorára?”, a szülő-gyerek viszonynak egy olyan szívfacsaró pillanata elevenedik meg, amit te biztosan nem először látsz tőle.

P. D: Persze, és bár kívülről talán érvénytelen előny, hogy én őt anyaként is ismerhetem, de elmondom szívesen majd újra meg újra: teljesen természetes volt a közös munka, és semmiben nem különbözött attól, mint amikor a nappaliban ülve a színházról beszélgetünk. Amióta a testvéremmel, Samuval öntudatra ébredtünk, ebben a világban létezünk: először csak passzívan szívtuk magunkba, aztán egyre aktívabban vettünk részt benne. Nálunk ekörül forgott a reggeli, az ebéd, a vacsora, és mindezt nagyon szerettük. Szeretjük a mai napig. Anyukámtól és Pálffy Katától azt kértem a szerepeik kapcsán (Eelien és Kate, a címszereplő, Billy fogadott nénikéi), hogy tisztán jelenjen meg kettejük között a szív és az ész különbsége. Ha az előadás egy hatalmas szimfónia, amely gyors tempót diktál, akkor ők a felütés. Ők adják a kezdő hangot és ritmust. Hálás vagyok a csodálatos kettősükért.  

SZ. H. A./WMN: Nem tudok nem kitérni az érzékletes zenei hasonlataidra: olyan szépen megmagyarázol velük minden rendezői gondolatot. Ha a színház is jelentette az alapvetést otthon, nem volt olyan szakasz, amikor dacból például inkább zenésznek készültél? Vagy valami egészen másnak, távol a művészettől?

P. D.: Nagyon rövid ideig gondoltam erre a kamaszkorom idején, de gyorsan túlléptem ezen. Egyébként meg mindig is sok dolog érdekelt egyszerre: zene, fotózás, színház. Gyerekkoromtól zongoráztam, a zene mindig az életem része volt, de igazán akkor köteleződtem el mellette, amikor megismertem az improvizálás műfaját. Amikor rájöttem: ott a sok billentyű, és a segítségükkel én azt tehetek ebben a világban, amit csak szeretnék. 14-15 évesen kezdtem zenét szerezni, miután egy évre abbahagytam a zongorát, mert hiába szerettem a klasszikusokat, valami modernebbet akartam játszani. Aztán ahogy lenni szokott egy szerelmi bánat visszasodort a hangszerhez. Ott megértettem: ha nagyon figyelek befelé, meghallom, miképpen hangzana dallamokkal, amit érzek. Az első zenét a Centrál Színházban egyébként a Jó emberek című előadáshoz szereztem.

SZ. H. A./WMN: A kriplit nemcsak rendezted, de zeneszerzőként is jegyzed ezt a darabot. Aki látta az előadást, pontosan érti, mennyire összefonódik a két látásmód, főként az utolsó jelenetben. A zene és annak miértje pontot – vagy inkább felkiáltójelet – tesz a történet végére, és magába sűrít minden érzelmet, amit az ember átélt az azt megelőző másfél órában. Katartikus pillanat.

P. D.: Jólesik, ha így érezted, mert éppen az volt a célom, hogy a végén megfogalmazott rendezői instrukciót, a jelenet keretét (azok kedvéért, akik még nem látták az előadást nem írjuk le konkrétan a jelenetet – a szerző) a zene segítségével húzzam fel a lehető legnagyobb amplitúdóra, hogy aztán onnan lehessen leejteni. Szécsi Bence csodásan oldotta meg az ebben rejlő váltást és feszültséget, amikor kicsit átlépünk az irrealitásba, mielőtt beüt a fájdalmas valóság. Tudtam, hogy ehhez igazán pontos, jól kitalált zene kell.

SZ. H. A./WMN: Jól sejtem, hogy ezek a dallamok szinte már akkor a fejedben szóltak, amikor először végigértél a szövegen?

P. D.: Igen, elég korán jöttek velem, már az előkészítés idején. Hallgattam egy kis kelta zenét, hogy meg tudjam érteni, melyek azok az elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a megírt melódiát bele tudjam helyezni az ír világba. Ha az ember bemegy egy ír kocsmába, látja: sokszor két darab kanál összeütése is éppen megfelelő ritmust teremt.

Egy szegény vidéken, ahol egyetlen hegedű szól, minden lehet hangszer, ami képes ütni a ritmust. Ez is a túlélés egyik eszköze, sok mással együtt, amiről a darab mesél.

Használtam fákat is a dobos elemeknél: azokat ütöttem össze, hogy a természetközeliséget visszaadjam. A fő dallamot pedig egy picit elhangolt brácsa húzza: így lett íres a hangzás, miközben nem lett túl domináns sem. Az volt a szándékom, hogy csak finoman átitassa a zenét.

SZ. H. A.: Beszéltünk már arról: a családodban a színház tulajdonképpen az egyik anyanyelv, ezért természetes együtt létezni benne. Gondolom, találkozol olyan megjegyzésekkel, hogy apukád színházában rendezhetsz, neked biztos nagyon könnyű dolgod van. El tudod már engedni ezeket a hangokat? Bátorságra vall, hogy felvállaltad: a Centrálban debütálsz rendezőként.

P. D.: Nagyon komplex, átszőtt helyzet ez, amivel kapcsolatban természetesen érzékeli az ember, hogy ha kívülről ránéznek, könnyen tekinthető nepotizmusnak. Pontosan tudom a kezdetektől, nem elég simán jónak lenni, és azzal is tisztában vagyok: apám is vállalt kockázatot ezzel a lépéssel. Nekem egy célom volt: lehajtani a fejem és elvégezni a munkát. Ha valamit biztosan a szüleimnek köszönhetek, az az, hogy megtanultam mindenbe beletenni a bennem elérhető maximumot.

SZ. H. A./WMN: Hogy is volt? Becsuktad a szövegkönyvet, és azt mondtad: ezzel kell kezdenem valamit. Most megrendezted, bemutatták, a közönség és a kritika is szereti. Változott a véleményed arról, ki is valójában a kripli? Biztosan az, aki sántának születik?

P.D.: Érdekes, hogy ezt kérdezed: engem pontosan azért fogott meg ez a történet, mert saját magamat érzem sok módon kriplinek. Arra gondoltam: ha ez ennyire rezonál az én belsőmmel, hasonlóan mélyre mehet a nézőkben is. Mind érzékeljük a saját hiányosságainkat, bizonyos szempontból mind kriplik vagyunk.

Nekem nagyon sok ponton egyezik az életem Billyével: én is megjártam Amerikát – más módon, más okból –, és megéltem, milyen, amikor nem kellek ott. Tudom, milyen szemüvegesnek és kancsalnak lenni egy osztályban, ahol senki más nem az. Éppen ezért értem, miért hozhat ez a történet megtisztulást sokunknak.

Sz.H.A./WMN: Kicsit úgy érzem, nem csak a te éltedben jelentős a darab, de valahogy a Centrál Színház számára is újabb színt hozott a palettára, akár újabb irányokat is kijelölhet a meglévők mellett. Most, hogy a testvéreddel már mindketten felnőttetek, jó ideje a szakmában vagytok, alkotótársakként működtök, mennyire tekintetek családi vállalkozásként a helyre? Ennek is van egyébként hagyománya a magyar színjátszásban.

P.D.: Mindannyiunk szívügye és belefektetett munkája a Centrál Színház működése, és nemcsak a művészi oldalon igyekszünk segíteni, a számokkal is sokat foglalkozunk. Az pedig, hogy családként veszünk részt a színház életében nem pusztán lojalitás: jó értelemben véve hála. A szüleink csodálatos gyerekkort adtak nekünk. Minden módon, ahogy tudom, szeretném visszaadni nekik: Ha kell fotósként, zeneszerzőként, színészként vagy rendezőként.

Érdekes, mert régen magától értetődő volt, hogyha a kovácsnak fia születik, ő is kovács lesz: hiszen egész addig azt nézte, hogyan dolgozik az apja. Mi pontosan így figyeltük, ahogy anyukánk a szöveggel bíbelődik, majd színpadra lép, vagy apukánk rendez. Nem csoda, az ő ízlésük mára bennünk is zsigerivé vált.

A közös értékrendünk alapja pedig, hogy a nézőknek dolgozunk. A 21. század legnagyobb tévhitének tartom, hogy ha néző nem érti, amit a színpadon látott, ő a buta. Nem igaz, akkor az alkotó hibázott. Kötelességünk – és ezt a felelősséget magaménak is érzem –, hogyha hozzánk bejön a néző, kifizeti a jegyárat, érzelmekkel és gondolatokkal tudjon távozni tőlünk. Ha bármi ennél kevesebb történik vele, akkor mi kudarcot vallottunk. 

Széles-Horváth Anna