„Az anyák mindent megesznek!?” – Korábbi elveink nyomában

–

Anna Eszter

Néhány napja páran kint ültünk a szerkesztőség gangján, amikor előhúztam a zsebemből egy háztartási kekszet, és bekaptam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy keksz van a kabátzsebünkben. Dián Dóri elkerekedett szemmel nézett rám, hogy „na, ezt mégis miért és hogy”, de Both Gabi cinkosan mosolygott rám, ő mindent értett. Hát, igen, mondta, „az anyák mindent megesznek”.

És ez tényleg így van. Pedig én biztos voltam benne, hogy nem leszek ILYEN anya.

Gabianyu

Néztem a vállamon lecsorgó hányást, és boldog voltam. Úristen, ezt az én saját gyerekem produkálta, és azt a tejet bukta a vállamra, amit a testem választott ki magából azért, hogy ő életben maradhasson. Eszembe sem jutott, hogy ez akár a legcsekélyebb mértékben is undorító lehetne, hiszen azt jelentette, hogy elsőszülöttem jóllakott. 

Kövezzetek meg, de én minden egyes pelenkázásnál úgy éreztem, hogy az anyatejes babakakinál nem létezik finomabb illat a világon. (Oké, a hozzátáplálás időszakában azért már erősen megváltozott a véleményem a dologról, de akkor sem éreztem undort.) A test mint olyan, teljesen más jelentést kapott attól a pillanattól kezdve, hogy tudtam, növekszik bennem egy új élet. 

Anna Eszter

Mindig is viszolyogtam a testnedvektől. Anno, amikor színházban dolgoztam, nehezen viseltem, hogy a sokszor izzadt partnerekhez hozzá kellett érnem, azt pedig pláne, ha bárki hozzám ért, amikor én melegedtem ki. Ez nyilván a saját frusztrációm, amivel nekem van/volt dolgom. Ugyanígy az evéssel is eléggé hadilábon álltam mindig, mert kínosan ügyelek arra, hogy szépen egyek, és hogy is mondjam, finoman… Azt szoktam meg, hogy körülöttem is szépen esznek.

Eléggé ki tudok akadni, ha csámcsognak, a tányér mellé morzsálnak vagy csöpögtetnek. Nem szeretem, ha belenyúlnak a kajámba, vagy ha ráraknak olyasmit a tányéromra, amit nem kértem.

Vannak ezek az amúgy kedvesen etetős típusú emberek, szegények jót akarnak, de engem ki tudnak készíteni. A testnedv (mondjuk, nyál) és étel találkozása számomra természeti katasztrófával ért fel.
Mondom, tisztában vagyok vele, hogy ezek nonszensz rigolyák, dolgozom rajtuk elég keményen. Például azzal, hogy anya lettem.

Korábban a gyomrom is felfordult a jelenségtől, amikor anyák a buszon a nyálukkal törölgetik a gyerek szája széléről a reggeliből odaszáradt lekvárt, vagy amikor azt láttam, hogy a kicsi gyerek megkínálja a szétcsócsált kiflicsücsökkel az anyukáját, aki szemrebbenés nélkül bekapta a „jutifalit”.

Mint ahogy mindenki, én is tökéletes szülő voltam… egészen addig, amíg anya nem lettem.

Hogy visszakapcsoljak a testnedvekhez, ez volt talán a leggyorsabb változás, miután anyává váltam. Egy nappal az első szülésem után pelenkáztam először át a kisfiam, és minden korábbi parám eltűnt. A puszta kezemmel töröltem volna le a fenekét, ha azt mondják, úgy kell. 

Megszűnt az undor mint műfaj. Nyáron az izzadt homlokukból csupa gyengéd érzéssel simítom ki a hajukat, és különösebb cirkusz nélkül halásztam ki a kakilás közben bilibe esett Playmobil kardot az áldás kellős közepéből. Ehhez képest az, hogy a számba nyomják a nyálas falatot, vagy hogy a saját maguk által kikevert spéci hotdog-szószt kell tennem a kajámra, kismiska.

Gabianyu

Szentesi Éva nevezett el Gabianyunak még a WMN megszületésének idején. Egyrészt azóta is én vagyok a legidősebb az állandó stábban (lassan 55 éves leszek), másrészt pedig, mivel három gyerekem van, és egy ideig eléggé beleragadtam az anyaszerepbe, nehezen mozdultam ki belőle akkor, amikor sok-sok évnyi szabadúszás után elköteleződtem a WMN mellett.

Úgy anyáskodtam mindenki fölött, hogy észre sem vettem. Anyaautomataként (és egyedül nevelő anyaként) hozzászoktam, hogy én görgetem előre a mindennapokat. Aztán amikor a barátomat elküldtem pisilni rögtön az érkezése után, majd figyelmeztettem, hogy mosson kezet, és igyon egy nagy pohár vizet is, ő pedig nagyon kedvesen, de közölte velem, hogy nem a gyerekem, hanem a pasim, akkor azért leesett, hogy ez nincs teljesen rendben.

Az anyaságnak is vannak határai.

Ekkoriban volt napi gyakorlat az is, hogy az étkezések után az asztalon maradó összes kaját – akár ömlesztve is –, természetesen állva, magamba lapátoltam, miközben elpakoltam az edényeket. MINDENT megettem. Joghurtos dobozba beszáradt két kanálnyi maradékot, kiszáradt tésztát, fognyomokkal tarkított vajas kenyeret, szétázott kalácsot a savanykás kakaóban, nem is beszélve a különböző müzli meg gabonapehely-hulladékokról. A súlyom ezzel egyenes arányban csak nőtt és nőtt, úgyhogy egyszer vettem egy nagy levegőt, és eldöntöttem, hogy ennek vége! Pár hónap alatt lement rólam öt kiló csak azért, mert ezeket a kétes frissességű és nem túl gusztusos állagú ennivalókat a kukába vagy a vécébe pakoltam.

És közben iszonyatos lelkiismeret-furdalás gyötört, hogy kidobom az ételt, ami sok pénzbe kerül, pedig akkor még feleennyi sem volt, mint most.

Anna Eszter

Az a helyzet, hogy bármitől is undorodik az ember „azelőtt”, a baba megszületése mindent, de tényleg mindent felkavar. Ismerek olyan nőt, akinek hányásfóbiája volt, ami konkrétan azt jelentette, hogy ha csak megemlítette valaki a közelében a hányást, már rosszul lett. Na, hát neki is született gyereke, és lazán viselte a kezdeti bukós időszakot, zokszó nélkül. Ez a műfaj tényleg ilyen.

Valami történik ilyenkor az anyák ingerküszöbével, ami szinte felhőkarcoló magasságúvá nő.

Így esett ez velem is. Hiába voltam elég neurotikus ezen a téren, pontosan emlékszem az első falatra, amit a számba tuszkolt a gyerek. Egy nyálas kölesgolyó volt. A szájából vette ki, és hát, kedveskedni akart. Hogy is tudtam volna ellenállni?! Ugyanígy a fél óráig nyammogott, majd elunt, tocsogó kiflicsücsökből is nem egyet megettem már, bármikor fel tudom idézni azt az állagot és ízt. Nem probléma, belém égett egy életre. És most kapaszkodjatok meg, jó emlék. 

Ahogy a séta közben földre leesett falatokból is jópárat megettem már, hogy ne „szemeteljünk”, itthon is, ha a padlóra pottyan valami, nem gond, nekem a „három másodperces szabály” igaziból bő tízmásodperces, ezen már semmi nem múlik.

A múltkor meg a táskámban próbáltam rendet rakni, és hát mi is van egy anya táskájának alján? Na, mi? Morzsa. Kölesgolyó, keksz, ilyen-olyan útravaló nasi maradéka. Mindezeken túl, a táskám alján megbújt egy cseresznyés gumicukor is. A gumicukor, amitől bármikor el tudok gyengülni, annyira imádom. Már meg volt keményedve, bele volt ragadva pár morzsa, sőt, mintha dohány is lett volna rajta (igen, az én táskámban alkalmi, munkahelyi, társasági dohányosként akad cigi is). De érdekelt is ez engem! Simán bekaptam, és boldog voltam a potya nasitól.

Gabianyu

Most, hogy a gyerekeim már majdnem felnőttek, épp az okozza gondot, hogy nem tudok ANNYI ennivalót venni, ami ne fogyna el. Ha hétfőn fullra feltöltöm a hűtőt meg a kenyeres kosarat, és kedden szeretnék reggelizni, mindig elhűlök, hogy szinte üresen tátong a jégszekrény, és örülök, ha találok egy kis kenyérsarkot a kosárban…

Ilyenkor azért néha visszasírom azt az időszakot, amikor még dőzsöltem a maradékokban…

Meséljetek! Ti is mindent megesztek, amit a gyerek meghagyott? Mennyire változott meg a végtermékekhez való viszonyotok az anyává válásotok után? 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/wundervisuals

Both Gabi, Szabó Anna Eszter