Ha – hozzám hasonlóan – te is mostanában vagy kisgyerekes szülő, nagy eséllyel elég elavult elképzelések között nőttél fel, már ami a testképet illeti. A sovány testalkat volt a divat, a diéta a norma, és egyetlen plus size modellt sem lehetett látni a kifutókon vagy a magazinok címlapján.

Szerencsére ma már egyre több gyerekhez jut el a testpozitivitásról, a női és a férfi testalkat idealizálásának káros hatásairól szóló párbeszéd, és bár a média igyekszik javítani a helyzeten, mind tudjuk, hogy a szülők által mutatott példa majdnem ugyanakkora – ha nem nagyobb – hatással van arra, hogy milyen szemmel nézik a gyerekek a testüket.

Ami a hátránya ennek, épp az az előnye is: szülőként rengeteg dolgot tehetünk azért, hogy segítsünk a gyerekeinknek elfogadni önmagukat, egészséges kapcsolatot kialakítani a testükkel, és felvértezni őket egy olyanfajta önértékeléssel, ami nem függ a külső megjelenéstől.

Legtöbbünkhöz hasonlóan nekem is megvannak a saját küzdelmeim a testképemmel, ezen pedig sok esetben a szülővé válás csak tovább ront. Bár biztos recept talán nincs rá, igyekszem mindent megtenni annak érdekében, hogy megtörjem a körforgást, és a gyerekemnek már ne kelljen átélnie az én szorongásaimat. 

 

De mihez kezdhet egy szülő, amikor virágkorát éli a diétakultúra?

A diétakultúra fő üzenete, hogy az egészséges test bizony sovány. Ebből kifolyólag rengeteg időt, pénzt és energiát kell fordítanunk arra, hogy elérjük a társadalom által idealizált, sokszor irreális célokat, ami a boldogság, az egészség és a siker kizárólagos mércéje. A diétakultúra sokmilliárdos iparág, a divatos fogyókúrák, a különféle étrendek, előtte-utána képek és tisztítókúrák mind ezt szolgálják, miközben óriási a szerepük a testsúlyra vonatkozó megbélyegzés, a negatív pszichológiai és egészségi következmények kialakulásában és erősödésében.

A változás bennünk, szülőkben kezdődik, ráadásul rögtön fejest kell ugranunk a mély vízbe.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A változáshoz ugyanis elkerülhetetlen az önreflexió, az, hogy megvizsgáljuk a diétakultúra, a súlystigma és a zsírfóbia saját életünkre gyakorolt hatásait. Nincs mese, szembe kell néznünk önmagunkkal, hogy kritikusan gondolkodhassunk ezekről a kérdésekről.

Gondold végig, hányszor hallgatta már végig a gyerek, hogy milyen megjegyzéseket teszel a saját testedre!

Annak ellenére, hogy a külsőségek kommentálása – mind a pozitív, mind a negatív megjegyzések – nagyon gyakori, a belső tulajdonságokra, például a kedvességre, a kreativitásra, az éleslátásra és a segítőkészségre vonatkozó megjegyzések sokkal inkább szolgálják az önbecsülés és a testkép fejlődését. Nyilván nem életszerű teljesen kizárni a külsőre tett megjegyzéseket, de érdemes megerősíteni azoknak a tulajdonságoknak az értékét, amik valóban számítanak, amik sokkal fontosabbak annál, mint hogy mekkora a fenekünk, a mellünk vagy éppen a hasunk.

Az egészség és a testsúly, bár sokszor összefügg, mégsem ugyanaz

Az egyik leggyakoribb tévhit, hogy egy ember egészsége megállapítható csupán a testsúlyából. Minél nagyobb a test és magasabb a testtömegindex, annál kevésbé egészséges, és minél vékonyabb és izmosabb, annál egészségesebb. Amellett, hogy sok vékony embernek vannak egészségi gondjai, és legalább ennyi telt ember örvend kiváló egészségnek, ez a tévhit számtalan problémás következménnyel jár, ironikus módon pont az egészségre nézve.

Teljesen rendben van, hogy értékeljük az egészséget, de meg kell tanítanunk a gyerekeinknek: az egészséget soha nem szabad arra használni, hogy megítéljük, elnyomjuk vagy meghatározzuk az egyén értékét, és nem is lehet elérni a szándékos fogyásra való törekvéssel.

És ott van még a genetika is…

Egyértelműnek tűnik, időnként mégis megfeledkezünk arról, hogy a magasságunkat, az alkatunkat és a testsúlyunkat többnyire örököljük, egy előre meghatározott genetikai csomagban kapjuk. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a kemény edzés és a szigorú diéta közelebb visz a tökéletes súlyhoz, a valóságban azonban a testünknek sokszor más terve van. Ennek tudatában pedig nem is olyan meglepő, ha a fogyókúra kudarcot vall, vagy rosszabb esetben étkezési zavarhoz vezet. 

Segíti a gyerekek magabiztosabb fejlődését, ha mi, szülők, elfogadjuk a genetikai adottságainkat, így ők is tudják, hogy semmi baj az alakjukkal vagy a méretükkel, még akkor sem, ha nem hasonlítanak a társadalom ideáljaira.

A gyerekek testalkata gyakran hasonlít a szüleikére, ez pedig olyan adottság, amit bátran felhasználhatunk az önbizalom, az önbecsülés és az összetartozás érzésének erősítésére.

Ösztönös evés és mozgás

Emlékszem, bölcsődés koromban sárgaborsó-főzelék volt az ebéd. Korábban sosem hallottam róla, nem tudtam, hogy milyen íze lehet, ezért csupán a kanalam hegyét mártottam bele, fölé hajoltam, és megszagoltam. Nem volt rossz illata, csak egy kis idő kellett volna, hogy megbarátkozzam vele, de a dadus a csoport másik végéből rám kiáltott, hogy ne szagoljam, csak egyem. Mondanom sem kell, éveken keresztül nagy ívben kerültem el mindent, ami sárgaborsóból készült, míg végül felnőtt fejjel meg tudtam barátkozni az étellel.

Születésünkkor egy hihetetlen belső szabályozórendszerrel jövünk világra, ami lehetővé teszi számunkra, hogy tudjuk, mikor vagyunk éhesek, mikor laktunk jól, és mikor akarunk például játszani.

Idővel azonban elkezdünk szabályok, vagy rosszabb esetben egymásnak ellentmondó üzenetek szerint enni és mozogni, így elveszítjük a képességet, hogy hallgassunk a testünk jelzéseire, örömöt merítsünk az ételekből és a testmozgásból.

Sokáig borzasztóan rossz evő voltam, nagyjából ötféle ételt voltam hajlandó a számba venni, és azokból is keveset. Szerencsére a szüleim nem nyomasztottak, hagyták, hogy ezzel a mennyiséggel tengessem a napjaimat, idővel pedig elkezdtem egyre többet és többfélét enni. Ma már tudom, amit akkor még nem láttam, hogy a szüleim ezt nagyon jól csinálták. Hatalmas nyomás nehezedik ránk, és nem könnyű megtalálni az arany középutat egy olyan társadalomban, ahol már a legkisebb botlás vagy egyet nem értés miatt is a homlokunkra sütik a „szaranya” billogot.

A saját gyerekkori tapasztalataimat vizsgálva, az enyémekhez nagyon hasonló adottságokkal megáldott gyerekem mellett mégis arra jutottam, hogy a megoldást egy olyan kompromisszumos helyzetben kell keresni, ahol a szülők döntik el, mit, hol és mikor, de a gyerek döntheti el, hogy mennyit eszik. Vagy eszik-e egyáltalán.

Tudom, hogy ez sokak számára idegen, akik gyerekként addig nem állhattak fel az asztaltól, amíg nem volt üres a tányérjuk, és nem kaptak desszertet, amíg nem ették meg az utolsó falat rántott húst is. De megéri nyitottnak lenni és változtatni, ha önmagunkért nem is, azért mindenképp, hogy a gyerekünk jó kapcsolatot ápoljon az ételekkel, és megtanulja elfogadni a saját és mások testét. Ki tudja, lehet, hogy a végén még mi is megszeretjük a sajátunkat.

Mózes Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / franckreporter