A pedagógusok teljesítményértékelésén nincs jó válasz, és bármit csinálsz, kevés

–

A hét elején egy megfoghatatlan hivatal szétgázlángozta a tanárinkat. Tapasztalt és tehetséges szakemberek komolyan megkérdőjelezik a saját szakmai értéküket, páran még az emberit is. Erről írok.

Nincs egységes tantestület, nincs egységes szakma, tanár és tanár közt pont annyi különbség van, mint orvos és orvos közt, asztalos és asztalos közt. Van, aki jobban őszül, van, aki most ment férjhez, van, aki bal lábbal kelt, és van, aki energiától szétfeszülve jön ki a hatodik órájáról is.

És pont annyi közös is van bennünk, tanárokban, mint minden más szakma (hivatás?) képviselőiben: valamiért ezt választottuk. Reggelente ezzel a döntéssel a zsebünkben lépünk be a tanterembe, így nézünk bele tíz-húsz-harminc gyerek szemébe, és a szemük mögött húzódó történetekbe. Ezt lehetne egységnek nevezni.

Év elején egy objektívnek mondott szempontrendszer szerint felállított teljesítményértékeléssel állt szemben az egyén és a szakma, amit hűségesen és beletörődéssel fogadtunk. Egészen addig, amíg el nem kezdődött.

Vannak olyan pillanatok a tanári munka során, amikor elönti a teret a totális abszurd. A jól megtervezett órát felboríthatja egy zavarba ejtő kérdés, bombariadó vagy hányás. Akkor mi a hidegvérünket megőrizve reagálunk, ez a munkánk része. Hangsúlyozom, gyerekekkel. És igen, sokszor egyszerűsítünk, hogy megértessük velük a jelenségeket. Szerencsés esetben a gondjainkra bízott gyerekek az órák után eggyel jobban bíznak a világban, mint előtte, a kérdéseikre választ kapnak. A totális abszurd fölé emelkedés megőrzi ezt a bizalmat – akkor is szerethető vagy, ha kettest kaptál vagy ha idehánytál.

A pedagógusok teljesítményértékelése ennek az ellentéte. Nincs jó válasz, és bármit csinálsz, kevés.

Hogy miért kell kevésnek lennünk, talán érthető. Nincs pénz, és amint kicsi van, azt bedobják koncként egy kiéheztetett szakmába. A felelőtlen felelősök ránk zárják az ajtót, és egy plexifal mögül nézik végig, hogyan épül le egy közösség. Hogyan fordulnak ki önmagukból, egymás ellen, huszonöt év tanítás után megszégyenített emberek. Bruttó húszezerért vagy anélkül. 

A teljesítményértékelés egy szakmán kívüli gesztus, kikacsintás az adófizetőknek, akik valószínűleg elégedetlenek az oktatás színvonalával, vagy azzal, hogy a gyerekeikre dől a mennyezet, a lábukra esik a radiátor, nincs vécépapír és nyelvvizsga.

Felelős minisztérium hiányában a szülők az első felismerhető arcon kérik számon a romlást, és ez a pedagógus. Az, amelyik igyekszik a felelősségvállalást beépíteni az óráiba, mert vörös fonalként ott van minden tanteremben a gondolat, ezek a gyerekek felnőttek lesznek, valami mégis múlik rajtunk. Így a ránk eső részt elvállaljuk, és kisebb-nagyobb sikerrel tartjuk a hátunkat. Döntésekért, amiket nem mi hoztunk.

A tanártüntetések megmutatták, hogy az emberek látják, mit veszít a gyerek, az unoka, a szomszéd, a társadalom azzal, ha az egzisztenciális válság elől a tanárok elmenekülnek a pályáról. A béremelés elengedhetetlen volt. Na de akkor dolgozzanak meg érte! Végre csináljanak valamit! Ehhez pedig kell valami mérőszám, százalék, szempontok és követelmények, amit fel lehet mutatni. 

A multinacionális vállalatnál eltöltött tizenéves ügyfélszolgálati tapasztalat sokat segít abban, hogy a helyén tudjam kezelni a pedagógusok teljesítményértékelését. Ott évente kijött egy sablon értékelés, amiben számomra megfejthetetlen szempontokra adtak, szinte hasraütésszerű pontszámokat –  amit kevéssé vettünk komolyan. A célom akkor az volt, hogy a vevő és a munkatársak elégedettek legyenek. Azok voltak. A vezetővel folytatott beszélgetés során sokszor mondtuk ki az integrity szót, aminek a jelentése megfoghatatlan, és tökéletesen alkalmas egy felületes értékítéletre.

Ezt a szót ezúttal lecseréltem a kompetenciamérésre, ami egy fontos és jól csengő szó, de nincs mögötte átgondolt akcióterv, és elérhető adatok sem. Például erre a mérhetetlen mérésre az értékeléskor tizenhat pont jár a százból.

Ha a szakomból épp nincs ilyen mérés, így jártam. Esetleg kaphatok pontot arra, hogy kitöltöttem a jelenléti ívet. Ha esetleg nincs továbbtanuló osztályom, arra a részre nulla pontot kapok. Ha nem voltam továbbképzésen, újabb pontlevonás. És díjakat sem hoztam el, SNI-s gyerekekkel dolgozom, az eredményeim láthatatlanok. Esetleg valamelyik kategóriába belegondolom, amit jól csinálok. Esetleg.

Erről eszembe jutnak az önkényesen hozott, kegyetlen szabályok, amiket a gyerekek találnak ki. Aki vonalra lép, hülye. Pont így ugráltunk elkerülve minden vonalat, minden hibát egész évben, levédve az összes döntésünket, megvédve a ránk bízott tanulókat nemcsak fizikailag és mentálisan, hanem néha még a tankönyveik tartalmától is. Például attól, hogy az igét ne igének hívjuk, hanem nevezzük cselekvést, történést, létezést kifejező szónak. Nem, ne nevezzük így, mert az ige. És azért ige, mert az idegen nyelvekben is pont így nevezik. 

De ezzel a tojáshéjakon lépkedős technikával sem sikerült kivédeni, hogy a teljesítményértékelésről kilépve ne érezze magát az ember egy rakás szarnak, de legalább megbántva. 

Lépj tovább, kit érdekel, ez nem téged minősít, minimális pénzért ilyen érzelmi vihar azért nem indokolt! A vállrándítás lenne az észszerű válasz egy ilyen koncepciós eljárásra.

De a tanárok nagyobb része az iskolából kiesve iskolában kezdett dolgozni, és a hierarchia végigkíséri ezt a pályát. Csakhogy a hierarchia tetején olyanok állnak, akik nem tudják, mi fölött diszponálnak: olyan emberek fölött, akiknek a teljesítményét igazából senki sem látja, csak a gyerekek. 

WMN szerkesztőség