Nyáry Luca: A testem nem gumicsont azoknak, akik szeretnek megalázni másokat

–

Három napja nem hagytam el ezt a szobát. Ugyanaz a dzsuvás nadrág van rajtam, mint amiben megérkeztem ide, ugyanarról a vizesüvegről kapargatom a címkét, amit a vonaton nyomtak a kezembe, ugyanazt a beázott foltot bámulom a plafonon, de mindig valami mást képzelek bele. Játszó macskákat, pipát, bordásfalat.

Sokat gondolok a kamaszkoromra, azt hiszem, azért, mert legutóbb akkor éreztem magamat ennyire védtelennek, gyengének és megalázottnak. Van valami ezekben az érzésekben, ami leolvasztja az emberről a felnőttkor páncélját, és felfedi a viaszos, betanult magabiztosság alatt hibernáló gyereket. És ez a gyerek, akivé ilyenkor válok, nem akarja, hogy nézzék. Direkt a hátsó padba ül, a halott nagyapja túlméretezett pulóverét hordja, nem beszél, csak ha kérdezik.

Ez a gyerek el akar tűnni.

A torkán felkúszik az ismerős hányinger, ahogy a vöröslő, pulzáló számok és értesítések tengerében keresi a vészkijáratot. „Profil törlése.” Az ujja megremeg, ahogy a gomb felé közelít. Kioltani egy életet nem egyszerű feladat, akkor sem, ha épp csak a digitális másodat készülsz meggyilkolni.  

Kényszerből terveztem aláírni az Instagram-profilom halálos ítéletét, nem azért, mert amúgy bármi bajom lenne a közösségi médiával. Épp ellenkezőleg. Örülök, hogy van egy nyilvános platform, amin megoszthatom a legkedvesebb emlékeimet, és ahol beszélhetek a témákról, amik igazán fontosak számomra. Az utóbbiért már nem egyszer kerültem valamilyen kulturális polgárháború kereszttüzébe, ám azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer az előbbi lesz az, amiért az egész online jelenlétemet hajlandó lennék porig égetni.

Aki nem követ engem ezeken a felületeken, az valószínűleg lemaradt arról a nevetséges botrányról, aminek az árnyékában az elmúlt pár napot töltöttem, így nekik röviden összefoglalnám, miről is van szó. Három éve, egy váratlan fordulat következett be az életemben:

megkeresett egy modellügynökség, hogy szeretnének szerződtetni engem. Engem. Az alacsony, kövér, furcsa lányt, a manófüleivel és az örökké rakoncátlan hajával.

Először azt hittem, viccelnek, vagy talán csak nem nézték meg eléggé a képeimet, és nem tudják, hogy így nézek ki.

Magyarországon nőttem fel, ahol a beolvadás a békés élet kulcsa, én viszont mindig csapnivaló voltam ebben, és soha nem hittem volna, hogy egyszer a különcségem valamiben nem hátrány lesz, hanem erősség.

Elfogadtam az ajánlatot, és elkezdődött életem egyik legcsodásabb kalandja, aminek köszönhetően bejártam Európát, számtalan fantasztikus barátot szereztem, és kinyílt előttem egy olyan világ, amiről nem is tudtam, hogy elérhető számomra. Minden egyes munkámból tanultam valami újat, végre megértettem, hogy a divat nem csinos ruhákról és még csinosabb lányokról szól, hanem az önkifejezésről és a közlésvágyról, csakúgy, mint az írás. Imádom ezt a közeget, imádom a fotózások atmoszféráját, imádom, hogy egyszerre száz ember dolgozik azért, hogy egyetlen képpel átadjon egy egész történetet. Amióta csak elkezdtem modellkedni, mindig büszkén osztom meg az elkészült képeket, mert nagyon sok munkám van bennük, és mert tudom, hogy öregkoromban mosolyogva fogom megmutatni őket az unokáimnak.

Ugyanezekkel az érzésekkel posztoltam ki három napja az eddigi kedvenc projektem eredményét, ami egy nagy világmárka és egy hasonlóan ismert fehérneműmárka közös kollekciójához készült. Azt azóta sem bánom, hogy kitettem valamit, ami nekem örömet szerzett, de hazudnék, ha nem vallanám be, hogy ha visszamehetnék, inkább a békét választanám, és megtartottam volna magamnak ezeket a képeket. De nem a békét választottam. Akkor még nem tudtam róla, hogy hadat üzentem saját magamnak.

Amikor megjelent az első cikk, még vidáman osztottam meg a hírt, hálásan, hogy ilyen büszkék egy honfitársuk eredményeire (és esetükben nem is kételkedem benne, hogy jó szándék vezérelte őket). Aztán jöttek a pletykalapok, és

rá kellett jönnöm, hogy nem azért írnak rólam, mert büszkék rám, hanem mert használni akarnak. Pontosabban a testemet akarják használni arra, hogy megosszák és felhergeljék a közönségüket. 

„Bikiniben pózol Nyáry Luca, büszkén mutogatja telt idomait, a testpozitivitást hirdető anyagban.” 

Újságíróként sajnos pontosan tudom, hogy miért éri meg szalagcímet csinálni ebből. Tudtam, hogy miért lett a fedetlen testemből ekkora sztori, hogy miért adnak olyan szavakat a számba, amikkel nyíltan nem azonosulok, hogy miért lett lázadásnak és provokációnak ábrázolva, hogy én modellkedem. A düh a legjövedelmezőbb érzelem, amit a médiában kiválthatsz az emberekből.

Pedig az én fejemben ezek csak képek voltak, nem valami kiállás a szépségideál ellen, vagy öncélú magamutogatás, hanem a munkám eredménye, amit szerettem volna megosztani azokkal, akiket egyébként is érdekel a divat. Szerettem volna visszaszívni az egészet, csírájában elfojtani ezt a beszélgetést, de már túl késő volt. A testem kikerült a hazai bulvárlapok közönsége elé, és pontosan úgy reagáltak rá, ahogy azt várni lehetett. Bár én magam nem olvastam el azt a több ezer kommentet, amit ezek a cikkek gyűjtöttek, sajnos nagyon sokan írták meg nekem, hogy miket láttak. A követőim (tagadhatatlanul jóindulatból) elkezdtek arról posztolgatni, hogy „úristen, ez borzalmas, láttátok miket írnak róla?”, így akkor is találkoztam velük, ha nem kerestem őket.

Egyik napról a másikra, a karrierem egyik legboldogabb pillanata a legborzalmasabbá változott, és semmit sem tehettem azon kívül, hogy bámulom a pusztítást. 

Amikor nyilvánosan megszégyenítenek, nagyon sok mindent érzel egyszerre. Pánikot. Undort. Reménytelenséget. De a legrosszabb a megalázottság volt. A tudat, hogy mindenki látja, hogy ez történik veled, hogy mindenki néz és (legalábbis a te fejedben) mindenki sajnál. Egyszerűen vérciki volt az egész helyzet. Több száz üzenetet kaptam idegenektől, akik a tudtomra akarták adni, hogy ők is felháborítónak tartják, ami velem történik, de ebben az érzelmileg felfokozott állapotban nem tudtam igazán értékelni ezeket a reakciókat, a támogatásuk sokszor inkább szánalomnak érződött. Nem azt mondom, hogy az is volt (sőt, egyébként nagyon hálás vagyok érte), tényleg úgy gondolom, hogy szeretnek és segíteni akartak, de nem vágytam erre a figyelemre, se a negatívra, se a pozitívra. Egyszerűen nem akartam erről beszélni. 

Amióta csak nyilvános karrierem van, ez volt az a dolog, amiről soha nem akartam, hogy téma legyen. (Most sem azért írom ezt, mert szeretnék róla mondani valamit, hanem mert azt érzem, hogy ha én nem teszem, akkor mások fogják úgy csavarni a narratívát, ahogy az nekik jó.) Egész életemben rettegtem attól, hogy a testem, a külsőm lesz az, ami meghatároz engem, hogy minden, amit csinálok, amit elérek, másodlagos lesz ahhoz képest, hogy így nézek ki. És az ígyen nem azt értem, hogy valami baj lenne velem, hanem azt, hogy nem illek bele abba a dobozba, amit itthon szépségnek nevezünk.

Kislánykorom óta összetöri a szívemet a tény, hogy én hiába akarok okos, bátor, különleges és szorgalmas lenni, előbb mindig az lesz a kérdés, hogy szép vagyok-e.

Nem zavar, ha nem tetszem mindenkinek (sőt, szerintem, ha mindenki be tud fogadni téged, akkor nem vagy eléggé önmagad), de szerettem volna, ha emögött az áll, hogy nem értenek velem egyet, vagy egyszerűen nem érdeklem őket – nem pedig a külsőm. Persze tudtam, hogy a karrier, amit választok, együtt jár a kritikával, de higgyétek el nekem, hogy nagyon kevés ország van ezen a földön, ahol így ki lehet verni a biztosítékot azzal, hogy mersz önmagad lenni (bár azt elismerem, hogy sajnos az elmúlt pár évben mindenhol romlott a helyzet). 

A modellkarrierem alatt még sehol máshol nem érezték magukat feljogosítva emberek arra, hogy tömegesen bántalmazzanak a testem miatt, egyedül itthon ekkora téma, hogy van pofám kövér nőként ennyire láthatónak lenni. Itthon az az elvárás, hogy ha kilógsz a sorból, akkor takard el magad, vagy ha azt nem vagy hajlandó megtenni, akkor legalább kurvára szégyelld magad amiatt, hogy más vagy mint a többiek. Ha pedig mégis beleállsz, ha mégsem adod fel, akkor meg mártírt csinálnak belőled, az egész létezésed valami politikai kiállássá válik, akkor is, ha te magad nem annak szántad. 

Bár boldoggá tesz, hogy képviselhetem a diverzitást, és úgy vélem, hogy MINDENKI, ismétlem MINDENKI megérdemli, hogy viszontláthassa magát a médiában (mert a média mi magunk vagyunk, és úgy illik, hogy azt a sokszínű társadalmat tükrözze vissza ránk, amiben a valóságban is élünk), én nem akarok az önszeretet védőszentje lenni. Nagyon sok kommentet és üzenetet kaptam, hogy milyen jó képviselője vagyok a testpozitivitásnak (aminek kimondottan nem vagyok a híve, erről itt is írtam), milyen inspiráló, hogy nagyobb méretet viselő nőként is csinosnak tartom magam, hogy jó látni, hogy ilyen büszkén mutogatom a testem.

Ám ahogy ezt már számtalanszor elmondtam, se a hazai médiában való szerepvállalásom, se a külföldi modellkarrierem nem azzal a céllal született meg, hogy én ezzel mondjak valamit a szépségideálról. Nem azért csinálom ezt, mert úgy érzem, hogy mindenkinek engem kellene néznie, vagy hogy megmutassam, hogy a kövér nők is szépek, hanem mert szeretem csinálni, és jó vagyok benne.

Az életem nem politikai állásfoglalás. Egyszerűen csak így nézek ki, és azt csinálom, ami boldoggá tesz. 

A testem nem bokszzsák. A testem nem gumicsont azoknak, akik szeretnek megalázni másokat. A testem nem idegenek hullámvasútja. Ám nem is bátorság, lázadás vagy inspiráció. Csak egy test. Nem rossz, nem jó, egyszerűen van. Nem azért harcolok, hogy megváltoztassam a szépségideált, hanem azért, hogy egy olyan világban élhessünk, ahol nem a szépségideál diktálja, hogy mit csinálhatsz és mit nem. És igen, ebbe a szórakoztató vagy a divatiparban lévő szakmák is beletartoznak, mert úgy gondolom, hogy nem csak a fizikailag tökéletesnek tartott embereknek van joguk ahhoz, hogy láthatók legyenek. Gyűlölöm, hogy a külsőm miatt állandóan fegyver leszek egy olyan kulturális harcban, aminek soha nem akartam a része lenni. Csak egy ember vagyok, akinek volt lehetősége elvállalni egy izgalmas, különleges munkát, és akit addig vertetek, hogy most azt kívánja, bárcsak inkább elbújt volna. Még soha nem akartam annyira eltűnni, mint az utóbbi néhány napban. 

Ezért nem hagytam el ezt a szobát, ezért nem ettem napok óta, ezért lebeg az ujjam a „Profil törlése” gomb felett. És mégsem fogom megnyomni. Mert se én, sem senki más, aki nem felel meg a társadalom üres elvárásainak, nem érdemli meg, hogy bujkálnia kelljen, és ha most rákattintok, akkor azt az üzenetet közvetítem a sorstársaimnak, hogy nem érdemeljük meg a láthatóságot. Ugyanakkor, azt sem fogom mondani nekik, hogy tökéletesek, ahogy vannak és mindenki gyönyörű, mert nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás.

Helyette azt akarom, hogy tudják: a tested, a külsőd a legkevésbé érdekes dolog benned.

Azt akarom, hogy azért lássák és szeressék magukat, nem azért, mert meg tudnak felelni egy folyton változó, felesleges és kizsákmányoló szépségideálnak. Azt akarom, hogy merjenek akkora helyet foglalni ebben a világban, amekkorát csak képesek, hogy félelem nélkül mondják ki a gondolataikat, és hogy ragadják meg azokat a lehetőségeket is, amikről azt hitték, hogy nekik nem járnak. Azt akarom, hogy ne a tükörbe vagy a mérlegre nézzenek, hanem magukba. Azt akarom, hogy engedjük el a szépség kényszerét. Mert csak képzeljétek el, micsoda hatalmunk lenne, ha egy nap mind úgy döntenénk, hogy leszarjuk ezt az egészet.

Nyáry Luca