A nyuszika meg a sapkája

„Általános iskolás koromban nagyon sovány voltam, állandóan gúny tárgya a fiúknak. Nyúlgerinc volt a nevem. Kamaszkoromban felszedtem magamra. Utána meg azért kaptam beszólást. Azóta, ha fogyok, ha hízom, mindig megkapom a kritikus megjegyzéseket. Kinek mi köze hozzá? Egyszerűen nem értem, a saját testemhez kinek mi köze van?” (Ágnes) 

„Egyszer megkaptam, hogy kórosan sovány vagyok (akkoriban tényleg karcsú voltam), majd két hét múlva azt, hogy nagy a seggem, fogynom kéne. Nyuszika meg a sapkája.” (Dóra) 

„Kábé 25 éves koromig maximum 54 kiló voltam. Bármit/bármennyit ettem, nem híztam. Iskolai csúfolódás, családi »egyél rendesen, különben kórházba kerülsz« és társai mindennaposak voltak. Volt, hogy a munkahelyen összefutottak a kollégák, hogy »nézd, eszik!«, mintha nem ettem volna. Ha hamburger volt az ebéd, arra tettek megjegyzést, ha salátát kívántam puffasztott rizzsel, akkor jöttek a beszólások, hogy miért fogyózom, így is gebe vagyok. Nem fogyóztam, csak jólesett egy saláta. 25 éves koromtól megváltozott a dolog, ülőmunka, 12 órázások, elkezdtek jönni a kilók (nem sok, de látszott a változás). Akik addig a vékonyságom szapulták, azok a hízás miatt is beszóltak, hogy »megasszonyosodtál«. Három hete szültem, a terhesség alatt is az volt a leggyakoribb kérdés, hogy mennyit híztam. Komolyan, többen kérdezték meg, mint azt, hogy vagyok. A terhesség elején ráadásul a hányinger meg a Covid miatt fogytam is… »nem terhesen kellene fogyókúrázni«. Egyelőre nem megyek gyakran emberek közé, de gondolom, most majd az lesz a téma, mennyit fogytam a szülés óta, és mennyi maradt rajtam…” (Fanni)

„Mindig megnyugtat, amikor ilyen cikkeket olvasok, mert rá kell jönnöm, hogy ha dagadt vagy, ha vékony, de lehetsz fekete, fehér, esetleg még hupilila is, a legtöbbeknek akkor is csak szar lehetsz.

Bár azok után, hogy az idősek utálják a fiatalokat, meg fordítva, a dolgozó a munkanélkülit, meg fordítva, voltaképp mindenki mindenkit, min is vagyok meglepődve, hogy a kövérek nem jönnek ki a soványakkal?” (Milán)

„Én voltam mindkét oldalon, kaptam mindkettőért rendesen. Az életem nagy részében inkább túlsúlyos voltam, mint normál súlyú, vékony pedig sosem. Akkoriban azért jöttek a megjegyzések, »kicsit mintha szedtél volna magadra, felszaladt még pár kiló«. Aztán néhány éve, amikor már igazán betelt a pohár, és nem sok választott el a 100 kilótól, életmódot váltottam, és lefogytam, összesen több mint 40 kilót. Ésszel, nem rohamtempóban, egészséges étkezéssel, mozgással stb. Aztán mire elértem a számomra ideális, kitűzött célt, és ezt tudtam is tartani, elkezdődött egy időszak az életemben (ezt csak így utólag raktam már össze én is, akkor fel sem tűnt eleinte), amikor a stressz, a depresszió, a problémák szépen lassan lefaragtak még pár kilót rólam. Közben szinte folyamatosan elkísértek az éppen aktuális megjegyzések: az elején a »nem is vagy kövér, te így vagy jó«, a fogyási folyamat során a »hogy bírod ezt enni?«, egy szelet süti csak belefér, szép-szép, de majd meg is kell ám tartani, a célhoz közeledve pedig már kezdődtek a »ne fogyj már tovább, meddig/minek akarod még ezt csinálni?, testképzavaros vagy«, néha már itt is elhangzott az anorexiás, kórosan sovány megjegyzés, mindenki tömne, etetne…

Most meg, hogy tényleg kicsit vékonyabb vagyok, mint magam is szeretném (bár még mindig fényévekkel jobban érzem magam a bőrömben, mint anno túlsúlyosan), jött már minden, még az is, hogy »rákosnak nézek ki«.

Nyilván az okok között szerepel, hogy megviselt ez az utóbbi időszak, és ez nemcsak a fogyásban hagyott nyomot a külsőmön – de miért gondolják az emberek, hogy ezt mi nem tudjuk, nem látjuk, és feltétlenül nekik kell erre rámutatni? Mert más az aggódás, azt nem így kell kifejezni. Egyébként valóban megdöbbentő, de most sokkal több kéretlen tanácsot, megjegyzést kapok, mint korábban túlsúlyosként. Kisregényt tudnék még írni, de már úgy vagyok vele, hogy úgysem tudunk mindenkinek megfelelni, akárhogy is nézünk ki, valaki mindig találhat valamin fogást, ha akar. Szóval akár le is tojhatom, és törekedhetek arra, hogy én jól érezzem magam a bőrömben.” (Zsani) 

 

Zsuzsa néni felszedett pár kilót, nem?

„Ó, igen, kedvenc emlékem, amikor felelés közben érdeklődött kedvesen a töritanár, hogy amúgy adnak-e nekem otthon enni… Mondom, persze, de esetleg folytatnám a francia forradalomról való beszélgetést. K.va ciki volt.” (Eszter)

„Korábban én is mindig forrongtam az ilyen megjegyzések miatt, és elhatároztam, hogy hasonlóképpen reagálok: »Béla bácsi hogy megkopaszodott!, Zsuzsa néni felszedett pár kilót, nem?« Aztán persze sosem hangzottak el részemről ezek a mondatok…” (Szonja)

„Nagyjából 48 éve hallgatom ezeket a »kedves megjegyzéseket«. Ha mind megkaptam volna azt a sok-sok kilót, amit át akartak pakolni rám mások – nagylelkűen, magukról –, már akkora lennék, mint a Gellért-hegy! Újabban azt szoktam mondani: »Hájat ne adjál, köszi, majd, ha izmot tudsz, akkor szóljál!« Ez annyira nem szokott tetszeni…” (Edina)

Nem, baszki, nem viccelsz!

„Én nagyon sokat sportolok és egészségesen táplálkozom, cukor- és lisztmentesen. Engem is sokan megszólnak, de a legrosszabbakat a saját szüleimtől kapom. Nagyon »jólesik« (nem). Az persze szerintem senkinek nem jut eszébe, hogy én így érzem jól magam…” (Réka)

„Kiegészíteném gyermekkori kedvencemmel: »Tegyél egy féltéglát a zsebedbe, el ne fújjon a szél!« Most meg többen javasolták viccesen, hogy menjek szerepet vállalni egy Auschwitzról szóló filmben…” (Katalin)

„Férfiaknál még rosszabb. A mostani és az előző párom is vékony alkat, utálom hallgatni, hogy »etesd rendesen, hizlald fel« és társaik. Olyanok is mondják, akiknek nálam is jobban tudniuk kéne, hogy nem az éhezéstől ilyen, ez a legszomorúbb… Nemcsak az érintettnek kellemetlen, hanem közvetve nekem is, mert sokszor úgy csapódik le, mintha elhanyagolnám, ami természetesen közel sem igaz. Hogy arról ne is beszéljünk, milyen remek kisebbségi komplexust össze tudnak emiatt szedni, mert »a vékony férfi, ugye, nem férfi«… A slusszpoén, amikor az ember már nem bírja, és visszaszól, akkor jön a válasz: »de hát tudod, hogy csak viccelek.« Nem, baszki, nem viccelsz, mert állandóan nyomod ezt a tuskó dumát!” (Annamária)

„Az én »kedvencem«, amikor azzal fárasztottak, hogy hova fér el bennem a gyerek… Jelentem, mindkétszer elfértek, és természetesen születtek, egészséges testsúllyal.” (Eszter)

„43 évesen 43 kiló vagyok, két gyerekem van. »Fogpiszkáló. Már messziről hallottam, hogy jössz. Zörögtek a csontjaid. Csonti. Csont és bőr vagy.« Minden tavasszal, amikor lekerül a téli ruha: »te fogytál? Gebe. Elöl szappanozod magad, hátul habzol. Látszik a hasadon, hogy mit ettél.« Annyi hülyeséget mondtak már… De ha jóban vagy magaddal, nem érdekel mások külseje.” (Gaby)

„Na végre, hogy erről is cikkeztek már. Hány kommentfolyamban mentem bele teljesen feleslegesen, amikor írták, főleg nők a manapság divatos plus size modellek kapcsán, hogy végre, »igazi nők«… Mi nem vagyunk azok, ugye, hatvan kiló alatt… 59 kilóval mentem szülni, 54 kilóval jöttem ki, az átlagsúlyom 49-52 kiló körül, ez az ideális. Most 50 vagyok. Nekem ez így jó, mindig is ilyen voltam, én így érzem jól magam. Hányszor kaptam én is, hogy »ropi, gizda«, holott én soha senkit nem bántottam a testalkata miatt. Kurvára magánügy. Elég legyen már ebből.” (Noémi)

„Ez egy rettentő jó görbetükör volt számomra. Én a skála másik végén vagyok, azaz a kövér oldalt ismerem, és eddig őszintén sorstársi hülyéskedésnek, cinkosságnak és öniróniának gondoltam, amikor a vékony lányokkal viccelődtem.

Jó most végre tudni, hogy ti nem így élitek meg. Sosem volt szándékom senkit bántani ezzel, hiszen ahogy ti ezt, mi a másik felét kapjuk. De látom, többen kiemeltétek, hogy a kövér társaitoktól még rosszabbul esik. Tök szarul érzem magam most emiatt, mert tényleg azt hittem, hogy veletek viccelődni ugyanolyan, mint egy másik kövér társammal, akikkel rendszeresen toljuk az önironikus poénokat. Persze védekezés gyanánt, mert ha magamon tudok nevetni, akkor nem hagyok másnak felületet a poénra és arra, hogy ő nevessen rajtam, ezáltal a támadásra és a sérülésre is kisebb az esély. Őszintén sajnálom, hogy oly' sokatokat bántottam a poénjaimmal, magamba néztem, és belátom: ez rossz ötlet volt.” (Ágnes)

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Vajon mi lehet a szép?

„Az én kedvencem: »Jaj, te fogytál? Milyen csinos vagy!« Kösz, épp egy betegséggel küzdök mentálisan és fizikálisan, de örülök, hogy neked épp így megfelelek…” (Zsófia)

„Amikor mindenki sulykolja, hogy de híznom KELL – én meg vagyok olyan balfék, hogy hallgatok rájuk, és a következő napokat rosszullétekkel töltöm, mert próbálom tágítani a gyomromat, meg túlenni magam, meg csak még egy falatot – soha többé.” (Zsuzsanna)

„»A te korodban már nem szép, ha valaki ilyen vékony.« Vajon mi lehet a szép?” (Ildikó)

És ha csak egyet vinnél magaddal, szerintem ez legyen az:

„Senkinek semmi köze ahhoz, ki hogy néz ki. Megjegyzést tenni meg kifejezetten primitív dolog. Mindenki éljen jól, boldogan!” (Anett)

Mózes Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Gianandrea Villa