–

Belefutottam egy posztba, ami egy olyan lányról szólt, aki rendszeresen edz, egészségesen étkezik, karcsú, kisportolt, és mindezt alkalomadtán meg is osztja a közösségi médiában. Nem pont ez az egy poszt a lényeg, mert ez a vélekedés egy olyan tünet, amit nem először fedezek fel, és nemcsak egy helyen, hanem többféleképpen becsomagolt formában. 

Ennek és a hozzá hasonló bejegyzéseknek az a lényege, hogy ezek a tökéletes külsejű lányok milyen boldogtalanok, mert nem esznek mást, csak mindenmentes ételt, pedig a zabkása vacak kaja, az összes egészséges ennivaló ízetlen, és a csajok hiába hordanak XS-es ruhát, még pasijuk sincs, mert „csak a kutyák játszanak csontokkal” (utalva ezzel arra, hogy a vékony nők sosem esznek jóízűen, és a sport is csak önsanyargatás számukra). Elég meredek következtetés – de ezzel is találkoztam már –, hogy ezek a szegény lányok egyedül vannak, mert a folyamatos edzés, a fűrészpor ételek és a tökéletes külalak hajszolása boldogtalanságot és magányt okoz. 

Nemegyszer láttam olyan hozzászólást, hogy az lehet csak igazán boldog, aki mindennap kétpofára zabálja a pörköltet meg a kabátos húst.

Nemegyszer olvastam olyat is, hogy aki korán kel, hogy lemenjen edzeni, az egy mazochista állat, mert tuti, hogy semmi jó nincs neki benne. 

Nemegyszer hallottam, hogy „a salátát csak a kecskék falják”, és hogy „ennyi biztos elég lesz-e, nem maradsz éhes?”.

Nemegyszer láttam leírva, hogy „az egészet csak azért csinálod, mert vékony akarsz lenni”.

Nemegyszer mondták, hogy „jó vagy te úgy is, a plusz tizenöt kilóval”. 

Persze hallottam mindennek az ellenkezőjét is, hiszen még mindig többen vannak azok, akik a túlsúlyosakat szégyenítik meg, de a másik oldalon sem rózsás a helyzet. 

Az inverz testszégyenítés ugyanolyan káros viselkedés, és pont ugyanannyira érzi tőle szarul magát az ember, mint a „hagyományos” body shamingtől. 

Lassan másfél éve váltottam életmódot, és kezdtem el rendszeresen sportolni. Nem gondolom magam fekete övesnek benne, mert nem követek spártai életmódot, továbbá nem nevezem kilengésnek, ha otthon, anyáméknál pörköltet eszem nokedlivel, két hét múlva meg babgulyást. Azt se gondolom, hogy soha többé nem ehetek meg egy finom desszertet, mert a cukor az bűn. És alkoholt is fogyasztok, ha éppen úgy tartja kedvem. (Ez utóbbi egyébként egyre ritkábban van, ha hiszitek, ha nem.)

Mégis megkaptam, hogy „hova fogysz már?!” (a 175 centimhez 67 kiló vagyok most), vagy hogy fitnesznáci lettem, és azt is, hogy „mikor eszem már rendes kaját?”, ha épp salátát rendeltem az étteremben. 

Nem értem, miért gondolja bárki, hogy azok, akik több zöldséget fogyasztanak, mint hamburgert, szomorúan kóvályognak az életükben. 

Nem értem, miért hiszi el akárki, hogy az egészséges alapanyagokból csakis nyamvadt, íztelen ételeket lehet készíteni, azt meg pláne nem értem, miért hiszik, hogy csakis a zsíros, cukros, cupákos, csattogós kajáktól húzódhat vigyorra az ember szája. (Mondom ezt úgy, hogy nem vagyok álszent, én is eszem néha ilyesmiket, de nem akkor vagyok a legboldogabb, ha telerakom babgulyással és somlói galuskával a gyomrom.)

Nem értem, hogyan fogalmazódhat meg emberek fejében, hogy az edzés kizárólag kínzás lehet (persze addig az, amíg nem találod meg a szépségét a magad számára), és miért baj, ha valaki belefér az S-es ruhákba. (Én nem igazán férek bele amúgy, de ez sokszor alkati kérdés is.)

A tesóm például jóval korábban, nagyjából húszévesen kezdett mozogni és egészségesen étkezni. Eleve mindig tíz kilóval volt kevesebb, mint én, ugyanahhoz a magassághoz, mert ő apánk vékonyabb testalkatát örökölte. Ne tudjátok meg, hányszor kapta meg a „gebe, girnyó, csontváz” jelzőket… Középiskolát is azért váltott, mert az osztálytársai kiközösítették, amiért csinos ruhákban járt, és ezekben még jól is mutatott. (Abban a suliban a tarisznyás style volt a menő, mert nem egy átlagos gimi volt, hanem művészeti iskola.)

A tökéletességet persze ki lehet figurázni – például ahogyan azt Celeste Barber teszi, az egyszerűen zseniális. (És láthatjátok, hova jutott vele: Irina Shaykkal szerepel a legfrissebb Vogue Portugal címlapján.) De Barbertől sosem éreztem ezt csúfolódásnak, inkább csak görbe tükröt mutat azok megnyugtatására, akik sosem lesznek olyanok, mint amilyenek a magazinok modelljei, meg manapság az Insta-sztárok. 

De megszégyeníteni valakit azért, mert sokat edz, rákiabálni, hogy biztos sok az ideje, vagy semmi dóga, és azt hangoztatni közben, hogy a sok zöldségtől lett boldogtalan – teljesen téves vélekedés. 

Pont annyira, mint valakit ledagadtozni, lusta disznózni, tohonyázni, hájpacnizni…

Sosem tudhatod, mi rejlik a felszedett zsírréteg mögött, mennyi kínszenvedés, hormonális változás, vagy épp szülés utáni állapot, de akár kifogás bújik meg egy emberi testben, amit épp megszégyenítenek. 

Mint ahogyan azt sem tudhatod, hogy aki heti ötször hajnalban kel, lemegy edzeni, zabkását főz és salátát ebédel, annak mi a motivációja, hogyan érzi magát a bőrében. Szerinted kiről mond el valamit, ha mindezt elintézed annyival, hogy akinek erre ideje, pénze, és energiája van, az pukkadjon meg boldogtalanul.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Matt Lincoln