Akik itt maradtak: életünk a halál után

–

A halál és én 

Amikor meghalt a dédanyám, kicsi voltam még. Semmire sem emlékszem, csak a sok nem szabadra és a Piros Aranyra a parizeres zsemle tetején. Amikor a nagyapám ment el, kamasz voltam már. Hónapok óta szenvedett, és én már nézni se bírtam, ahogy a halál napról napra kínozva győzi le őt és az életet. 

Tíz évvel később halott fiút szültem. Az éjszaka közepén bújt ki belőlem. Édes volt, apró, gyönyörű… és halott. Akkor beszippantott a megállíthatatlan zuhanás a nincsbe. Azt hittem, nem élem túl, és meg is bolondultam kicsit. (Vagy nagyon. Nem emlékszem, mert hónapok teltek el anélkül, hogy láttam volna színeket.) 

Aztán az apósomat temettük, majd az anyósom is elment. Ők tanították meg nekem, hogy

a halál megengedés. Bűnbocsánat és megbocsátás, minden irányból elengedés. 

Ekkor már gyerekeim is voltak, akik nem értették, hogy lehet az imádott nagyanyjuk velünk akkor is, ha nem látjuk őt. Sokat gondolkodtam, hogyan segíthetném őket. Végül vettünk egy héliumos lufit, felmentünk egy környékbeli kopár domb tetejére, majd a szélbe kiabáltuk az utolsó mondatainkat, és útjára engedtük a ballont. Néztük, ahogy távolodik, mígnem már nem láttuk sehol. Tudtuk, hogy ott van valahol, akárcsak a nagyi.

Így tanultam meg, hogy az elkerülhetetlen szenvedése nem megspórolható, de a rítusok és szokások formálhatók. Megteremthetjük a sajátjainkat, lehetünk otthon egymás mellett. Élhetünk bűntudat nélkül is tovább.

Halállal kapcsolatos hagyományok: így temettünk és gyászoltunk régen

Bár a népi hagyományok eltűnőben vannak, kisebb falvakban és Erdély egyes részein a mai napig élnek a haldokláshoz, siratáshoz, temetéshez és gyászhoz szorosan kapcsolódó szokások, mondja Bálint Petra néprajzkutató PhD.

„Az a nagy különbség a hagyományos paraszti népszokások és napjaink szokásrendszere között, hogy az ötven-hetven évvel ezelőtti gyakorlatban élt egy nagyon erős, mindenki által ismert szabályrendszer. A dolgoknak megkérdőjelezhetetlen egymásutániságuk, szoros rítusuk volt, ezeket mindenki követte. Ez pedig segítette a közösség tagjait a felkészülésben, a búcsúban és a társas kapcsolatok működtetésében egyaránt – meséli. – A búcsú már akkor elkezdődött, amikor valaki hosszabban ágynak esett. Gyertyát gyújtottak mellette, sosem hagyták egyedül, és a családtagok meghatározott rendben váltották egymást a haldokló ágyánál. Többször jött a pap is, hogy segítsen a búcsúzkodónak a továbblépésben. Úgy tartották, tollpárnán nehéz meghalni. Így amikor látták, hogy közel az idő, kivették a párnát a haldokló feje alól, vagy lefektették őt a földre, hogy megkönnyítsék a távozást.”

Petra szerint a másik jelentős különbség, hogy társadalmunkban a lélekhit már kevéssé van jelen. Néhány évtizeddel korábban azonban kétség sem fért hozzá, hogy a halállal a lélek a testből eltávozva a túlvilágra jut. Ha csak itt nem marad, ugyebár.

Ennek elkerülése érdekében azonban számos rítust vetettek be: kinyitották az ablakokat, hogy a lélek távozhasson. Megállították az órákat és letakarták a tükröket, hogy a halott meg ne lássa önmagát és itt ne ragadjon.

Ugyanezért volt szokás megérinteni a halott kezét vagy lábujját is. 

„A halál bekövetkeztekor általában a legközelebbi nőrokonok jöttek a halott előkészítésére, de volt, hogy hivatásos mosdatóasszonyok látták el a feladatot. Más néptájakon a férfiakat kizárólag férfiak mosdathatták. Ezután a halottat jellemzően a legjobb ruhájába öltöztették: jegyben járó leányokat a menyasszonyi ruhájukban, legényeket a vőlegényöltönyükben, időseket a legszebb ünneplőben tették a ravatalra – mondja Petra. – A virrasztásnak is megvolt a maga rendje: az első éjszaka a közeli család jött el felkeresni az elhunytat. Ezután a távolabbi rokonok, majd a falubeliek jöttek el, hogy tiszteletüket tegyék. Ez nemcsak ajánlás volt, hanem kötelező feladat: illett és kellett elmenni, hiszen a család megjegyezte, ki volt ott, és ki nem. Ráadásul a meg nem jelenés egyben azt is maga után vonhatta, hogy a halott később kísérti a távolmaradót.”

Fontos része volt a búcsúnak a siratás is, amely nemcsak az elhunytról való megemlékezést, hanem a gyász nyilvános megélését is segítette. A hivatásos siratóasszonyok mellett az elhunyt családja, barátai is recitáltak, a fókuszban ugyanis nem az esztétika, hanem a gyász egyéni megélése állt. Akkoriban még a csendes befelé sírás elképzelhetetlen volt: az érzelmek megélése és kihangosítása volt a norma, mely lehetővé tette, hogy az emésztő bánat és düh idővel megszelídüljön. Ezt a közösség sosem stigmatizálta, sokkal inkább támogatta.

„A hagyományt követő közösségekben mindennek helye és rendje volt. Így aztán egy-egy falubeli élete során legalább háromszor biztosan végigvonult a falun: akkor, amikor keresztelni vitték a vasárnapi szentmisére, akkor, amikor a lányos háztól vonult a lakodalmas menet a templomba, és akkor, amikor utolsó útjára kísérte a falu a lovas kocsin felravatalozott elhunytat – meséli Petra.

– Minden apró részletnek szimbolikája volt, amelyet a kor embere magától értetődő módon olvasni tudott: a harang zúgásából, a csendítés számából tudni lehetett, hogy hány éves asszony vagy ember halt el.”

A gyászév során szigorú szabályok vonatkoztak a társas interakciókra és a közösség működésére egyaránt. Nem illet például bálba vagy esküvőre menni, sem ismerkedni. A gyászév letelte után azonban nem vártak örök búslakodást az özvegytől: házasodhatott, és élhette világát kedvére. És hogy mi volt a legnagyobb különbség napjainkhoz képest?

„A nagycsaládi együttélés és a szorosabb közösségi élet lehetővé tette, hogy a gyászoló ne maradjon teljesen magára. A szigorú szabályrendszer kötötte a kor emberét, ugyanakkor mankót is adott neki: átsegítette a gyász egyes szakaszain, támogatta a lelki felépülést, és hozzájárult a továbblépéshez – mondja a néprajzkutató. – Az isten- és a lélekhit, a szülés, a betegség, a haldoklás vagy akár a halott természetes közelsége rámutatott az élet profán egyszerűségére, és szelíden kényszerítették az embereket a szembenézésre.” 

A halál nem válogat, de mi igen

Renáta húsz éve dolgozik idősápolóként, mostanra ápolási vezető egy nyugdíjasotthonban. A halál közeli ismerőse, hiszen a lakók közül időről időre elmegy valaki. Azt mondja, a halál nem válogat, de mi igen.

„Vannak, akik csak néhány hónapot töltenek nálunk, mások akár évtizedeken át részei a mindennapjainknak. Egyvalami biztos:

ha egy idős ember úgy érzi, ideje elmenni, és meghozza a döntést, hogy távozik… néhány héten belül meghal.

Mások azonban ragaszkodnak az élethez, és akkor sem akarnak búcsúzni, amikor a test már nem tud harcolni tovább. Úgy tapasztalom, számunkra nehezebb és fájdalmasabb az elmúlás – meséli. – A rokonok viselkedése számos egyedi vonást mutat, mégis vannak bizonyos típusjellemzők: vannak, akik tudni sem akarnak közeli hozzátartozójuk haldoklásáról, mások információkat és rendszeres tájékoztatást kérnek. A húszéves pályafutásom alatt az viszont csak kétszer fordult elő, hogy miután értesítettem egy bentlakónk gyermekét, ő eljött, és az utolsó pillanatig a haldokló szülőjével maradt.”

Renáta szerint a halálhoz való viszonyunk teljesen megváltozott. Már akkor sem tekintjük természetesnek, ha az életkor okán bizonyos értelemben várható, hogy rövidesen bekövetkezik. A felkészülésre rendelkezésre álló időt azonban mintha szándékosan nem használnánk ki: hárítunk és reménykedünk, amíg csak lehet.

„A betegek és haldoklók rendszerint nem akarják elhagyni az otthont, és amikor csak lehet, mi esélyt adunk rá, hogy ott menjenek el, ahol éltek. Ezekben az esetekben én és a kollégáim adjuk meg a végtisztességet az elhunytnak, és a rokonok már a mosdatott, felöltöztetett halottuktól búcsúzhatnak el. Már ha akarnak.”

Tapasztalatai szerint azok, akik kvázi otthoni körülmények között tudnak búcsúzni, általában közelebb engedik magukhoz az érzéseiket, és hosszabb távon természetesebb módon élik meg a gyászt. 

A környezetünk akaratlanul is konzerválhatja a gyászt

Selmeczi Márta mentálhigiénés szakember, gyásztanácsadó három gyermek édesanyja. Közülük kettő már a felhők széléről, láblógatva figyeli a család életét. Így aztán Márta tökéletesen meg tudja érteni a hozzá forduló, gyászban gyakran elakadt kliensek mélyről jövő fájdalmát.

„Mivel minden kapcsolat egyedi, minden gyászfolyamat is az. Így aztán nem lehet, nem is érdemes összehasonlítani egyik ember veszteségét a másikéval. Emlékszem, amikor az első gyermekemet vesztettem el, váratlanul ért a hír. Igaz, hogy beteg volt, de arra, hogy meghalhat, nem voltam felkészülve. Alig négy hónappal később, amikor a második gyermekemnél elmondták, hogy itt az idő, semmi sem volt könnyebb, mert az elkerülhetetlenre lehetetlen felkészülni. Mintha én is velük haltam volna.” 

Tapasztalatai alapján a haldoklóknak sincs könnyű dolguk, hiszen gyakori, hogy a haldokló nem akarja terhelni a hozzátartozóit, ezért titkolja állapotának súlyosságát, vagy nem osztja meg a rokonokkal a valódi félelmeit, gondolatait. Az sem ritka, hogy a család előtt ismert ugyan a beteg valódi állapota, azt azonban vele nem közlik. Így a haldokló még a jövőről fantáziál, bizakodik és közben figyeli környezete reakciót, hátha azokból megtudhat valamit.

Ugyanakkor az itt maradók nehézségei is súlyos testi, lelki és érzelmi megterheléssel járnak. 

„A gondolat, hogy elveszíthetjük a szeretett személyt, beindít egyfajta előre hozott gyászmunkát. A gondozás és ápolás sok nehézséggel jár, és nagyon el lehet benne fáradni,

a hirtelen bekövetkezett halálnál azonban hatalmas sokk érhet minket. Kavaroghatnak bennünk az érzések és gondolatok, hogy mi lett volna, ha… Mivel ezekben az esetekben búcsúra nem kerülhetett sor, előfordul, hogy felerősödik a bűntudat, az önvád.

Nem ritka, hogy a gyászfolyamat természetes szakaszai nem követik egymást, és a folyamat valamely ponton megakad. A szokványostól eltérő gyászreakciót, a gyász feldolgozásában való elakadást, vagy annak elmaradását a szakirodalomban napjainkban komplikált gyásznak nevezik. Jellemzően akkor áll elő, ha a veszteség váratlanul következik be, vagy több különféle, gyakran feldolgozatlan korábbi veszteség húzódik a háttérben. A gyász krónikussá válásának egyik tipikus rizikófaktora a szociális támogatás hiánya. Ha a gyászoló nem tudja megosztani az érzéseit a barátaival, rokonaival, vagy azok nem tudnak kellő támogatást nyújtani, külső segítő szakember bevonására lehet szükség.”

A gyásztanácsadó szerint a továbblépést jelentősen megnehezíti, hogy az emberek nem tudják, mit tegyenek vagy mondjanak. Így vagy kéretlen tanácsokkal terhelik az érzelmileg már amúgy is megviselt gyászolót, vagy távolmaradnak, hogy elkerüljék a kellemetlenségeket. A magány viszont senkire sincs jó hatással. 

„A kívülállók általában úgy gondolják, hogy a gyászoló pár hónap alatt túl van a nehezén, és ezt el is várják tőle. Ezekben az esetekben a gyászolónak további fájdalmat okozhat, hogy a többiek már továbbléptek és »elfelejtették« a számára oly fontos szeretett személyt. 

Ilyenkor segítenek a gyászcsoportok, ezekben az itt maradók kötetlenül beszélhetnek a fájdalmukról. A gyász természetes folyamat, de ha azt érezzük, hogy az átlagosnál hosszabb ideig nem működünk jól, kérjünk segítséget. Fontos, hogy a gyászban lévő kérje a segítséget, ne pedig a hozzátartozó, mert kívülállóként nem látjuk a teljes képet. Hagyjuk, hogy a másik szenvedjen, hagyjuk, hogy megélje az érzéseit, és adjunk teret a fájdalomnak akkor is, ha nehéz. Ne tolakodjunk, ne mondjuk meg a másiknak, mit tegyen vagy érezzen, de legyünk ott számára mindig, amikor csak szükség van ránk.

Én mindig azt mondom, hogy a könnyek az erő jelei, hiszen azt jelentik, hogy merjük megengedni magunknak az érzéseket. Ezzel könnyebbül a lelkünk, és elindulhatunk a feldolgozás útján.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Anna Shvets

Z. Kocsis Blanka