Jocó bácsi: Nem abból áll a tanári munka, hogy folyton iskolai szüneten vagyunk

–

Kívülről minden másnak tűnik

Aki nem ismeri mélyebben egy adott szakma fonák oldalát, és csak a színét nézi, megeshet, hogy könnyelműen hoz ítéletet, kezd irigykedni másokra.

Pedagógusi pályafutásom alatt számtalanszor „megtudhattam” másoktól, miért jó nekem, hogy tanárként dolgozom, miért vagyok szerencsés ebben a szakmában.

Jelzem: a tanítás tényleg szuper hivatás, de pont nem azok miatt, amiket sokan a pálya széléről gondolnak róla.

A legklasszikusabb érv természetesen a „három hónapnyi nyári szünet”, ami mellé évközben is jön, „legalább két hónapnyi” őszi, téli, tavaszi és egyéb vakáció. Sokan tehát külső szemmel azt gondolják, hogy mi évente legalább öt hónapot különböző fizetett szünetekkel töltünk.

Nos, ki kell hogy ábrándítsak mindenkit: ez nem így van.

Még kevésbé értettem ezt a dolgot, amikor olyan embertől hallottam ezt, akinek gyerekei is vannak. Hiszen ő pontosan tudhatná, hogy a gyerekek sincsenek otthon három hónapot nyáron, mert június közepéig – idéntől és a jövő évtől pedig még tovább – iskolába járnak, a szóbeli érettségik pedig egészen július első hetéig eltartanak.

Ráadásul a tanév sem úgy kezdődik, hogy szeptember elsején mindenki beesik, aztán hajrá! A pedagógusok már augusztus közepétől bent vannak az iskolában, hogy előkészítsék a tanévet. Ez ugyanolyan munka, mint a tanítás, függetlenül attól, hogy olyankor még nincsenek ott a tanítványok. Ez az érv tehát nagyon könnyen megcáfolható.

És ez még csak a kezdet

Kívülállóktól tudtam meg azt is, hogy „milyen jó nekem, mert napi néhány órás munka után délután már otthon is lehetek, és van egy csomó szabadidőm”. Van. Sőt, tulajdonképpen „csak” az van. Mondjuk, ha a heti 24 kötelező tanórát vesszük alapul, akkor egy könnyű matematikai művelettel kiszámolhatjuk, hogy önmagában napi átlagban öt órát tanítok. Ezek természetesen egyáltalán nincsenek tömbösítve, hanem köztük vannak a szintén irigyelt úgynevezett „lyukasórák” is. Nos, ki kell ábrándítanom azokat, akik azt hiszik, hogy ilyenkor csak kedvünkre lógatjuk a lábunkat, ugyanis szinte minden esetben helyettesítenünk kell valakit.

Azt is elfelejtik többnyire, hogy a dolgozatok sem javítódnak ki maguktól, és a különböző rendezvények, versenyek, táborok, amikből rengeteg van egy iskolai tanévben, elképesztően sok szervezéssel járnak. A tanórákra való felkészülésről pedig aztán tényleg rengeteg tévhit kering.

Sokszor megkaptam azt is, hogy „egy tanárnak könnyű, mert a tananyagot tudja, és mindig csak ugyanazt kell elmondania, tehát igazából az első év után már csak rutin az egész”.

Ez még talán igaz is lehetne akkor, ha nem kellene az egyéni igényeket, a módszertani változatosságot, valamint a képességbeli különbségeket figyelembe venni. De szerencsére kell, mert épp ettől lesz nem csupán „beszélő robot”, hanem igazi hivatással bíró személy a pedagógus.

Miért is jutottak ezek eszembe?

A napokban, a hőhullám kellős közepén, kora délután dolgoztak nálunk a klímaszerelők, miközben róluk is, rólunk is ömlött a víz. Mondtam is nekik, hogy azért ez mennyire kemény, a létra tetején állva, átázott pólóban szerelni. Erre jött a megdöbbentő válasz: ők rendszerint megkapják, hogy „milyen jó nekik, mert klímaszerelőként hidegben dolgozhatnak”.

Nekem pár századmásodperc is elég volt ahhoz, hogy belássam, őket szinte kizárólag oda hívják, ahol nincs klíma, vagy épp elromlott. Tehát esélyük sincs arra, hogy hidegben dolgozzanak. Sőt, többnyire, mire rákapcsol a megszerelt klíma, ők addigra már egy másik igen forró helyszínre igyekeznek. Nyáron pedig szinte megállás nélkül mennek. Őszintén elgondolkodtam azon, hogy vajon tényleg ennyire könnyen ítélkeznek az emberek, és ennyire hiányzik belőlük a megértés, sőt ez esetben a logika is? Sajnos… tényleg.

Nem értjük egymást

Írtam erről egy posztot az oldalamra, és megkérdeztem a követőimet, hogy az ő szakmájukban milyen téves ítéleteket, sarkos véleményeket osztanak meg az ismerőseik. A kérdésemre több mint 550 komment érkezett.

Most kiválogattam nektek néhány személyes kedvencemet, amin nagyon megrökönyödtem vagy éppen jót nevettem. Ebből a felsorolásból kihagytam azokat, amik arról szólnak, hogy akik bölcsődében, óvodában, iskolában dolgoznak, azok „egész nap csak játszanak a gyerekekkel”. 

Szóval, íme, néhány, a teljesség igénye nélkül:

Otthon én főzök, nem a szakácsként dolgozó férjem

„Milyen jó neked, hogy a férjed szakács, biztos finomakat főz! (Nagyon jól főz, de jellemzően én főzök otthon, elég neki a munkahelyen, főleg most a szezonban, a 40 fokos konyhán.)” – írta egy kommentelő.

Ehhez én is tudok kapcsolódni, mert évekig dolgoztam egy balatoni büfében nyaranta, és sokan mondták, milyen jó nekem, hogy a strandon lehetek. Igaz, a víz közelébe se jutottam, és a konyhában a negyven fok még egészen hidegnek számított.

Nem eszem sütit állandóan

„Cukrász vagyok, tortákat készítek rendelésre. Az emberek irigykednek, hogy »én állandóan sütit eszem«. De higgyétek el, tényleg nem úgy adok ki egy tortát a kezemből, hogy előtte kivágok magamnak egy szeletet belőle.”

Ezen a kommenten percekig röhögtem. Valaki tényleg azt gondolja, hogy ez olyan, mint régen a dinnyelékelés, hogy a cukrász megkóstolja a tortát, sütit, mielőtt kiadja?

Te csak lenyomod a gombot!

„Fotós vagyok, »én csak lenyomom a gombot«… Persze, előtte a képzésen megtanultam a beállításokat, nem csinálja meg az automata helyettem. Aztán pedig jön az utómunka, mert hát azért itt-ott, ugye, le tudok faragni némi husikát meg tokát. Közben workshopokra járok, folyamatosan fejlesztem a tudásomat, mert a trendek és a technika folyamatosan fejlődik. És akkor a kedves ügyfélről ne is beszéljünk, mert sokszor tényleg át kell mennem pszichológusba.”

Én sokszor álltam már fotós kamerája előtt stúdióban és szabadban is. Pontosan láttam, mennyi munkával jár az a bizonyos „egyetlen kattintás”.

Jó pénzért cicákat simogatok

„Állatorvosként dolgozom, és sokan azt hiszik, hogy mi csupán cicákat simogatunk egy csomó pénzért. Nos, valójában lepisilnek, lehánynak, rosszabb esetben megkarmolnak bennünket. Néha ugyanis így közli a beteg, hogy nem érzi jól magát a vizsgálati szituációban. Abból a rengeteg pénzből pedig alig marad valami, miután leszurkoltuk a rezsit, a gyógyszereket, a biztosítást meg a kamarai tagdíjat is.”

Nos, azt gondolom, ha valaki tényleg ezt feltételezi az állatorvosokról, akkor ő még nem vitt beteg állatot szakemberhez, hogy derítse ki, mi a baj, és segítsen rajta. 

A „jó levegőn” dolgozó régész esete

„»Milyen jó neked kint, a friss levegőn dolgozni!« Aha. Persze. Kint vagyunk júliusban is, és ha a beruházónak sürgős, januárban is. Mondjuk, olyankor tényleg elég friss a levegő.”

Bevallom, én végtelenül boldog voltam, hogy az egyetemen lefújták anno a nyárra meghirdetett kötelező régészeti gyakorlatot… Megúsztam egy napszúrást!

A mindentudó jogász esete

„A kedvencem: »De hát jogász vagy!« és akkor ez szerintük azt jelenti, hogy az ország összes jogszabálya a fejemben van, naprakészen és mindenre is tudok válaszolni.”

Miért, ez nem így van? (Nem, ez csak vicc!) 

A minden könyvet kívülről ismerő könyvtáros esete

„Könyvtárban dolgozom, és azt hiszik, hogy mi egész nap olvasunk! Egyszer egy olvasó konkrétan és teljes komolysággal megkérdezte, körbemutatva a több tízezer könyves teremben, hogy én ezt mind olvastam? Hát persze…”

No comment.

És a végére álljon itt egy szomorú ellenpélda:

„Hospice-ápoló vagyok, engem senki nem irigyelt még.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skynesher

Balatoni József